Chernobyl (Csernobil)

Hozzám is elért az a rengeteg istenítő kritika, ami mind a sorozatot dicsőítette, így nem csoda, hogy felkeltette a kíváncsiságomat. Gondoltam adnom kell neki egy esélyt, veszteni nem veszthetek vele semmit se. Az csak a bónusz, hogy egyébként is nagy kedvenceim a valós események alapján készült filmek és sorozatok, így még inkább kedvet kaptam hozzá. A sok pozitív kritika miatt nagy elvárásokkal kezdtem neki és nyugodtan kijelenthetem, hogy nem csalódtam. Sőt, kedvencet avattam. Ez a minisorozat mindössze 5 részből áll, melyek egyenként 1 órásak. Felirattal néztem, de ha jól tudom magyar szinkron is elérhető hozzá, nálunk az HBO adta.

A Csernobil méltán megérdemli a nagy hype-t, amit kialakult körülötte és ezzel nem túlzok. Igazi mestermű az elejétől a végéig, amiben hibát találni nem lehet, még ha akarnék sem. Több műfaj elemeit ötvözi, így egyszerre nevezhetjük történelmi sorozatnak, katasztrófafilmnek és karakterdrámának, melyek mellett rendszerkritikaként is remekül operál. Hogy ha valaki nem tudná miről híres Csernobil városa vagy netán egy kő alatt élt az utóbbi hetekben, annak röviden felvázolom a történetet.

1986. április 26.-án egy váratlan meghibásodás miatt felrobbant a csernobili atomerőmű egyik reaktora, így a robbanás következtében hatalmas mennyiségű atomhulladék került a levegőbe. A sorozat bemutatja, hogy milyen emberi mulasztások és hiányosságok vezettek el a katasztrófáig, hogy a sugárzás hatására hogyan haltak meg és betegedtek meg az emberek, miközben próbálták a károkat felszámolni és enyhíteni és azt, hogy a szovjet vezetés hogy próbálta bagatellizálni és elkendőzni a súlyos helyzetet.

A valóban megtörtént események mellett kapunk ezeket tökéletesen kiegészítő fiktív szálakat szintén. Az első részben rögtön a robbanással indítunk és láthatjuk, hogy próbálják a helyszínen kezelni a kialakult a helyzetet és hogy születnek meg az egyre rosszabb és rosszabb döntések a problémák megoldására, amik aztán még több gondot generálnak. A károk felszámolásán, a rengeteg halálos megbetegedés bemutatásán, és aztán a kirakatperen túl megkapjuk a pontos magyarázatot is, hogy történhetett meg a robbanás. Nem kell félni, én se vagyok egy nagy fizikus, de olyan érthetően elmagyarázzák a technikai hátteret, hogy én is értettem az atomreaktor működését és azt, hogy mi okozta a katasztrófát. Az utolsó rész maga a tárgyalás, miközben visszaemlékezések során láthatjuk a robbanást megelőző pillanatokat. Örülök neki, hogy ezt nem hagyták ki, mert már féltem attól, hogy így lesz, hiszen az első részben rögtön a robbanással indítanak.

A történet tehát jól felépített és kidolgozott, kapunk tanulságokat, izgalmakat és drámát. Minden egyes karakter, minden egyes történetszál kellett ide és semmire sem tudnám azt mondani, hogy felesleges volt, vagy hogy untam volna magam rajta. Kellően tragikusan és meghökkentően láthatjuk, hogy betegednek meg az emberek az atomsugárzás következtében és hogy milyen csúfos véget ér a karakterek nagy része. Ki sokkolóbb halált hal, kit lassabban ér el a végzet, de mindenki megkapja a maga tragikus végét, ráadásul úgy, hogy gyakorlatilag tudatlanul és ártatlanul került az események sűrűjébe és nem tehetett arról, ami vele történt.

A feszültségkeltés mesterpéldája a sorozat, egyrészt mert szinte művi pontossággal adagolja a történetet és az információkat, másrészt mert remek színészek játszanak benne, harmadrészt a "soundtrack" miatt, amit készítettek hozzá. Igazából nem is soundtrackról van szó, hanem inkább csak különféle hanghatásokról, amik még komorabbá és kísértetiesebbé teszik a történetet. Főleg a sugárzásmérő műszer sercegése, a háttérben történő felszólalása az, ami igazán hatásos és szorongás keltő volt, legalábbis számomra.

Kapunk négy kiemelt szereplőt és mindegyikük szerepe fontos, egyikük sem csak időtöltés okán lett iderakva. Négy egészen különböző helyről érkező karakter és ebből az első három valós személyen alapul. Valerij Legaszov az atomtudós, akit odarendelnek a robbanás után, hogy segédkezzen a károk felszámolásában és aki a szovjet vezetéssel szembemenvén próbálja tenni a dolgát. Nem mindig van könnyű helyzetben, de minden tőle telhetőt megtesz, hogy elvégezze, amiért odaküldték. Borisz Scserbina, a szovjet párt egyik kiemelt tisztviselője, aki a munkálatok végrehajtásáért és ellenőrzéséért felelős. Ő a rendszer feltétlen hívő katonája, aki aztán rájön, hogy a rossz oldalon állt, és aki a kezdeti ellenszenv után minden erejével összedolgozik Legaszovval. Jared Harris és Stellan Skarsgard tökéletesek a szerepeikben. Az elején unszimpatikusak egymásnak, de aztán belátják, hogy össze kell dolgozniuk, mert mindkettejük tudása és képességei elengedhetetlenek a feladatukhoz.

Aztán ott van még a két női főszereplőnk. Ludmilla Ignatyenko, aki az egyszerű átlagpolgárok sorsát képviseli, akinek férje egyike volt azoknak a tűzoltóknak, akiket a robbanás után minden védőfelszerelés és óvintézkedés nélkül a helyszínre küldtek tüzet oltani. A férje így gyakorlatilag halálos sugárfertőzést kapott és alig két hét múlva meg is halt szörnyű leépülés következtében. Habár a hatalmi játszmákhoz és a " nagy emberek" és felelősök sorsához képest a nő és a férje története kicsit kilóg a sorozatból, mégis kellett ide. Végül pedig Uljana Komjuk, egy kitalált karakter a sorozat kedvéért, aki azokat a tudósokat szimbolizálja, akik Legaszovval dolgoztak együtt akkoriban. Habár nem valós személy, mégis kellett ide a karaktere, főleg a józan ész és a lelkiismeret példájaként funkcionált.

De nem csak ez a négy karakter remekül kidolgozott és érdekes, hanem szinte az összes mellékszereplőnek meg van a maga jelentősége és fontossága. Igenis be kellett mutatni az atomreaktorban dolgozók sorsát és halálát, igenis kellettek az egyszerű koszos bányászok, igenis kellettek a fertőzött állatok leölésével megbízott katonák, igenis kellettek a távolban csücsülő és idióta párttagok, akik bambán merednek maguk elé és így tovább. A sorozat minden egyes mozzanata, minden egyes karaktere, minden egyes párbeszéde kellett ide, kellett ahhoz, hogy bemutassa ezt a szörnyű tragédiát.

Az HBO öt részes minisorozata igazán kellemes meglepetés volt idén, mert nem is számítottam arra, hogy találok egy ehhez hasonló remekművet mostanában. Komoran komoly hangulata, a tragikus sorsok és izgalmas történet, mely remek és összetett karakterekkel operál, mind-mind azt eredményezték, hogy kaptunk egy nem túlzás mesterművet, amit még párszor biztos meg fogok nézni. Már kétszer láttam, de hamarosan biztos újra sorra kerül.

Értékelés: 10/10

Előzetes:

Rick Riordan: Hádész háza (Az Olimposz hősei 4.)

Fülszöveg:

Ezernyi ​halálos szörny.
Három harcoló félisten.
Egy halálos döntés.

Percy Jackson kalandjai egy igazán alvilági helyen.
Az ember életét meghatározzák a döntései. Hát még egy félistenét! Az Argó II. továbbszeli az eget, és a huszonegyedik századi argonautákat újabb és újabb kalandok felé viszi. Leo életébe beköszönt a szerelem egy lakatlan szigeten, Nico pedig Diocletianus jogarával úgy irányítja a holtak légióját, ahogy csak akarja. A Labirintusról eddig azt hitték, végleg elpusztult, de most újra benne találják magukat. Vagy az egész csak szemfényvesztés?

Gyerekkönyv révén ennek a sorozatnak nem épp én vagyok a célközönsége, de mivel Riordan Percy Jackson és az Olimposziak sorozatát szerettem, így annak befejeztével gondoltam adok egy esélyt a spin-off sorozatnak is. Az Olimposz hősei könyveknek nem sikerült annyira belopniuk magukat a szívembe, mint az előzőeknek, de ha már elkezdtem, akkor úgy vagyok vele, hogy csak befejezem. Most érkeztem el a negyedik részhez, a Hádész házához.

Én naiv módon a címből kiindulva azt hittem, hogy végre a történet az alvilágban fog játszódni és/vagy Hádész gyerekeiről fog szólni, vagy legalábbis nagyobb szerepet kapnak, mint korábban. Ez részben így lett, de mellette kaptunk egyéb történeti szálakat, amik most annyira nem kötötték le a figyelmemet. Két szálon futott az esemény, az előző rész végén történtek utóhatásait láthattuk. Percy és Annabeth az alvilágban került, de szerencsére túlélték a zuhanást. (Nem mintha másra számítottam volna egyébként.) Összeszedve minden megmaradt erejüket meg kell találniuk a kiutat onnan. A csapat másik fele tovább hajózik a céljuk felé, hogy megakadályozzák a jóslat megvalósulását, de persze az útjuk további meglepetéseket és nehézségeket tartogat.

Balról: Leo, Piper, Jászon, Annabeth, Percy, Hazel és Frank

A negyedik rész ugyanazt hozta, mint a korábbiak és sajnos ezt negatív értelemben mondom. Bíztam benne, hogy a történet végéhez közeledvén kissé felpörögnek az események, vagy hogy kapunk több izgalmat, de ismét csak azt a pontosan adagolt Riordan sztorit kaptuk, mint mindig. Némi csavar, némi szörny, némi titok, sok-sok humor és minden, ami eddig volt. Persze ez nem akkora gond, ha jobban belegondolunk, mert ugyanazt hozza ez a rész is, mint a korábbiak, de azért valami újdonságnak, valami a korábbiaktól eltérő izgalomnak nagyon örültem volna.

Korábban szintén megjegyeztem már, hogy az a legnagyobb problémám Az Olimposz hőseivel, hogy az új karakterek nem nagyon tudták belopni magukat a szívembe. És nem csak azért, mert Percy és Annabeth még mindig visznek mindent, hanem azért, mert az újak egysíkú, unalmas és mondjuk ki lapos karakterek. Nem azt mondom, hogy nincs egy-két jó pillanatuk, de ha a korábbi karakterekhez viszonyítjuk őket, akkor csúnyán alulmaradnak velük szemben. Magukban egyikük se állja meg a helyét, inkább csak másokkal együtt, egy másik karakterrel való kapcsolódásuk révén tartogatnak némi izgalmat.

Jászon Percy ellentétpárosa, Percy egy "jobbik" verziója a római táborból, és csakis emiatt a kapcsolódásuk miatt lehet érdekes. Hazel Nico féltestvére és vele kapcsolatban engem például csakis az érdekelt, hogy Nico-val hogy szoktak össze és hogy Nico hogy fogadta el őt új nővérének a korábbi annyira szeretett Bianca után. Piper egy totálisan semmilyen karakter és egyetlen szerepe, hogy Jászon barátnője legyen. Frank és Leo pedig Hazelen marakodnak, aminek szerencsére végre vége, mert ennyi éppen elég volt ebből a szerelmi háromszögből. Mivel egy gyerekkönyvben nem kaphatunk olyan igazi izgalmas és összetett történetet, így csakis a karakterek és a humor győzhet meg arról, hogy nekem tovább kell olvasnom. A humor megvan, ezzel sosem volt gond Riordan könyveiben, de sajnos az új főszereplők nem lettek olyan összetett és/vagy érdekes karakterek, mint akik a korábbi könyveiben szerepeltek.

Jászon és Nico

Sosem titkoltam, hogy nekem Percy és Annabeth mellett Nico a harmadik kedvencem, és végre elértünk oda, hogy nem csak egy-két helyen bukkan fel a srác, hanem itt már nagyobb szerepet kapott a sztori alakulásában. Nico most Jászonék csapatával tart, hogy együtt folytassák útjukat és hogy segítsenek kijutni Percy-éknek az alvilágból. Ha eddig csak simán szerettem Nico-t, akkor ezek után abszolút kedvenc lett. Bírtam, ahogy lassan mindenki elfogadta és a csapat részese lett, bírtam, ahogy a többiek viszonyultak hozzá, és ami kiderült róla, azzal csak még szerethetőbb karakterré vált. Kíváncsi vagyok ezzel mihez kezdenek a folytatásban.

Szerencsére ez a könyvsorozat negyedik része és a következő már a zárás lesz. Kissé túlnyújtottnak érzem ezt a történetet és sokszor úgy tűnt számomra, hogy felesleges mellékszálak felé kalandoztunk el, mintha kötelező lett volna az öt könyvet megírni. Nyugodtan elég lett volna három könyv, és kevesebb főszereplő, és akkor egy lényegretörőbb sztorit és talán jobban kidolgozott karaktereket kaptunk volna. A negyedik rész hozta azt, amit az első három és ezek után mindenképp be fogom fejezni, nem fogom kihagyni az utolsó könyvet még akkor sem, ha most épp nem érzek nagy késztetést a folytatásra. Valamikor biztos kézbe veszem az utolsó részt, de hogy mikor, azt majd meglátjuk.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rick-riordan-hadesz-haza

Értékelés: 5/3

Into the Badlands (A Pusztaságban) 3. évad összegzés

Az volt az előnye annak, hogy csak tavaly ősszel jutottam el odáig, hogy felfedezzem magamnak a sorozatot, hogy nem kellett hétről-hétre várni a részeket. Egyben meg tudtam nézni az első két évadot, ami egy kerek egész történet, ezért is írtam róla akkoriban egyben. Nekem nagyon bejött ez a sorozat, áradoztam róla eleget, így nem volt kétséges, hogy nézni fogom a folytatást. Akkor már elérhető volt a harmadik évad első fele, így megnéztem, de úgy döntöttem, hogy csak arról írok róla, ha megnéztem a második felét is. Ez nemrég következett be.

A harmadik évad 16 részes berendelést kapott, amit két részletben vetítettek számunkra és a második felére csaknem egy évet kellett várni. Ez az évad tovább vezeti a történetet, de kapunk egy teljesen új ellenséget, egy teljesen új fő konfliktust, ami nem volt gond, mert legalább megújult valamennyire a sorozat. Kellett a vérfrissítés és erre nem lehet panaszom, hisz olyan irányba haladtunk tovább, ami engem nagyon érdekelt. Felirattal és szinkronnal is elérhető, mindenki válassza ki, melyiket szereti jobban. Én természetesen maradtam a feliratos verziónál.

Míg az első két évadban a Pusztaság belharcai és Quinn jelentette a fő veszélyt, addig itt továbblépünk. Bajie hívása nyomán felbukkan a Pusztaságban a rejtélyes Zarándok és társai, akik a régi Azra követői és akik egy új Azrát szeretnének felépíteni. Ehhez agresszív módon követőket toboroznak, amivel igen hamar ellenségeket szereznek maguknak a megmaradt bárók személyében. Közben Sunny a rá hagyott Henry-vel egyedül próbál boldogulni a világban, de nem sokáig tud nyugton lenni és hamarosan az események közepében találja ismét magát. M.K. az Özvegy fogságában sínylődik, aki segítene neki visszaszerezni a képességeit, hátha így ő is visszaszerezheti a sajátját. Minerva pedig tovább harcol a megmaradt bárók ellen, hogy megszilárdítsa hatalmát.

A harmadik évad több szálon fut, amik aztán összeérnek. Az új fenyegetés érdekesnek tűnhet az elején, de mivel idén már a második ilyen "szekta témás" sorozatot nézem (khm... Riverdale), így a Zarándok és a folyamatosan ismétlődő monológjai a végére az egészen az agyamra mentek. Ráadásul látni lehetett az elejétől, hogy nem olyan önzetlen és jóságos, mint amilyennek mutatni akarja magát. A végére csak egy hataloméhes, megalomániás egysíkú "gonosszá" válik, akiért nem kár és akit egyáltalán nem sajnáltam, mikor Sunny legyőzte. Annak viszont örültem, hogy a Zarándok megjelenése és általa elindított események sorozata révén többet megtudhattunk Azráról, a sötét erővel megáldott emberekről, magáról a sötét erőről és annak eredetéről és persze Sunny múltjáról.

Sok korábbi titokra fény derült, de nem mindenre, így hagyott még nyitott kérdéseket. Én például továbbra sem értem, mi ez a sötét erő tulajdonképpen. Hogy lehetett kísérletekkel ilyet létrehozni? Talán nem kellene mindezt firtatnom, mert csak ennyi magyarázatot kaptunk, de számomra akkor is hihetetlen, hogy tudományos módon hozták létre a sötét képességet. Jó, nem a technikai háttér a lényeg, de én jobban örültem volna valami természetfeletti magyarázatnak, mert azt mégis csak könnyebb lett volna elhinni.

Sunny magára maradt a gyermekével, Henry-vel és próbál apaként boldogulni az életben. Kezdetben magányosan tengetik napjaikat, de mikor a kisfiún megjelennek a sötét erő jelei és beteg lesz, akkor kénytelen segítséget keresni, így újra az események sűrűjébe kerül. Hogy megmentse a fiát a Zarándokot olyan erőhöz segíti, amivel aztán amaz gyakorlatilag legyőzhetetlenné válik. Így Sunny-ra vár a feladat, hogy helyrehozza hibáját és megállítsa a férfit és annak egyre népesebb követő táborát. Szegény Sunny próbált volna nyugodt és békés életet élni, de ez most sem adatott meg számára, így egyre nagyobb galibába sodorja magát és csak sodródik az eseményekkel.

Aztán ott van M.K. aki elvesztette a képességeit és akit az Özvegy tartott fogva, hátha tud rajta segíteni. A fiú igen hamar visszakapja az erejét, de ennek hatására olyan dolgok jutnak az eszébe, amiket korábban mélyen magába temetett. Kiderül, hogy Sunny volt az, aki megölte M.K. anyját, mire ő minden korábbi közös kalandjukat elfelejtve haragtól vezérelve csakis azért kezd élni, hogy bosszút állhasson Sunny-n. Ennek hatására M.K és Sunny élesen szembekerülnek egymással, és M.K. egy olyan úton indul el, aminek nem lehetett más a vége, mint ami lett.
M.K. története egy szomorú és kiábrándult bukás története, ami csakis tragikus módon végződhetett. Az első két évadban nagyon szerettem a Sunny és M.K. közötti apa-fia vagy mondjuk inkább testvéri kapcsolatot, és fura volt látni, hogy itt pedig M.K. ennyire élesen Sunny ellen fordult. Nem mintha nem lett volna meg rá az oka, de fura volt ellenségként látni őket a korábbi közös kalandjaik után, mikor annyiszor megmentették egymás életét.

Az Özvegyet, vagyis Minervát még mindig nagyon szeretem, ő és Sunny a két kedvenc karakterem és jó volt látni, ahogy mindketten fejlődtek az évadok során. Talán Minerva ment át a legnagyobb karakterfejlődésen a sorozatban, hiszen pozitív hősként indult nemes célokkal, hogy aztán megrészegülve a hatalomtól eltévelyedjen némileg az úton. Azzá a zsarnokká vált, aki ellen küzdött, de aztán lassan észhez tért és belátta, hogy változtatnia kell. Lassan elérte a célját és megszabadult az ellenségeitől, hogy végül a Zarándok elleni harc egy kulcsfigurájává váljon.

Nem is kellene már Minervát az Özvegynek nevezni, régen túllépett ezen a "szerepen". Bebizonyította, hogy lehet olyan erős vezető, mint bármelyik másik báró. És már nem is özvegy, hisz ebben az évadban rátalált a szerelem. Írtak neki egy szerelmi szálat, amit elsőnek nem tudtam hova tenni, mert Minerva sosem tűnt egy érzelgős típusnak. Korábban remekül megvolt bármilyen férfi nélkül. De Gaius éppen egy olyan férfi, amilyet el lehetett képzelni Minerva mellett és aztán igen remekül működtek együtt. Persze lehetett volna több romantikázás vagy egy kicsivel nagyobb szenvedély, de belegondolva az nem nagyon illett volna a sorozat stílusába. Korábban Sunny és Veil se romantikáztak annyit, és talán így is volt ez jól.

A harmadik évad legnagyobb gyengeségei Nathaniel és Lydia voltak. Két teljesen felesleges karakter, akik nélkül nyugodtan meglettünk volna és akik abszolút nem hiányoztak volna senkinek. Lydia nagyon nem illet ide, neki is meg kellett volna halnia a Ryder és Quinn után. Ő hozzájuk tartozott, az első két évad történetéhez, itt csak egy felesleges karakternek tűnt. Nathaniel ugyanez, és mikor ezek ketten összekavartak, akkor pedig csak fogtam a fejem. Bajie a harmadik, akit még mindig nem sikerült megkedvelnem. Persze, ő a vicces csávó, és néha tényleg ütöttek a poénkodásai, de általában inkább csak idegesített a túlzott lazaságával. Sunny komolyságát Bajie egészíti ki a humorával, és mikor együtt kalandoztak, akkor tudtam csak őt elviselni. Emellett ironikus volt nézni, mikor Bajie mindig "lebolházta" Minervát, és hogy mennyire más kapcsolat volt köztük, mint Minervának bárki mással.

Tilda sem maradt el, ő is kapott egy kis konfliktust az anyjával, Minervával, de aztán nem sokáig maradtak ellenségek és ismét együtt küzdöttek a Zarándok ellen. Kicsit sajnálom, hogy a Tilda és M.K. kapcsolatból nem lett semmi, de talán hogy csak barátok maradtak, jobban járt mindenki, mert egy eltúlzott tini lamour-ra nem lettem volna kíváncsi. A főszereplőinken és az új ellenségen, a Zarándokon túl érkezett több új karakter is. Kedveltem Castort és Nixet, egyikük se érdemelte meg a sorsát, mindkettőt nagyon sajnáltam. Aztán előkerült Sunny elveszett nővére, aki nem tett még rám olyan mély benyomást, és ha készült volna folytatás, akkor talán jobban fel tudták volna építeni a karakterét.

A harmadik évadban kaptunk egy teljesen új történetszálat, új ellenséggel és fenyegetéssel, több új karakterrel kiegészítve. Tetszett az irányváltás és egészen remekül működött mindez, miközben a sorozat megőrizte azt a fura egyediségét, ami korábban jellemezte. A harcok még mindig látványosak és jól koreografáltak, folyik a vér és minden egyéb, nem lehet unatkozni egy cseppet sem. Mindig jön egy újabb fordulat, folyamatosan pörög a történet, elsőnek több szálon futva, hogy azok aztán egybeérjenek. Sunny és Minerva még mindig kedvencek, M.K. bukását fájó volt végignézni, de nem lehetett nagyon más vége. Nem kaptunk lezárást, ami nagy kár, mert közben kaszálták a sorozatot. Sajnálom, mert egy igazi lezárást igazán megérdemelt volna.

Értékelés: 10/8

Előzetes: