Böszörményi Gyula: Nász és téboly (Ambrózy báró esetei 4.)

Fülszöveg:

1894 kora tavaszán a fiatal Ambrózy Richárd báró elveszítette bal karját, és vele lelkének azon részét is, mely gyöngéd érzelmekre tette képessé. Ama borzalmas éjszaka hét esztendővel később még mindig sötét árnyat vet az Osztrák-Magyar Monarchia legismertebb magánzó detektívjének életére, és ha ez még nem volna elég, a múlt kísértetei ismét felbukkannak. 
1901-ben Ambrózy báró nősülni készül, ám az oltárhoz vezető utat hátborzongató gyilkosságok sora szegélyezi. Vajon képes lesz-e Mili kisasszony, a detektív hű társa és tanítványa egyszerre megküzdeni a régmúlt és a jelen szörnyetegeivel?
Nem kétséges, hogy igen, hisz rafinériája és makacssága végtelen – ám az már közel sem tudható ily biztosan, hogy közben ő maga mit veszít el.
A békebeli bűn- és szívügyek végső titkai, melyek a Leányrablás Budapesten, A Rudnay-gyilkosságok és az Ármány és kézfogó című regényekben nem fedték fel magukat, a sorozat eme záró kötetében végre kilépnek a fényre.

Kicsit mindig félve kezdek neki egy könyvsorozat utolsó részének, mert általában afelé támasztom a legnagyobb elvárásokat. Hisz le kell zárnia egy több részen átívelő történetet, de közben önálló könyvként is helyt kell állnia úgy, hogy minden függőben maradt kérdésre megkapja az olvasó a választ. Nagyon sok könyvsorozat befejezése ezt rontja el, és az utolsó rész valahogy felemásra és hiányosra, vagy ami még rosszabb, feleslegesre sikerül. Az Ambrózy báró esetei első három részét nagyon szerettem, és mivel tulajdonképpen le lett zárva a fő történet, nem nagyon tudtam elképzelni, hogy miről fog szólni a negyedik rész.

Nem azt mondom, hogy nem tetszett, mert igenis szerettem, csak éppen a fő történetszállal akadtak gondjaim. Számomra az egész nagy "titok" könnyen kitalálható volt és már akkor tudtam, hogy ki áll a háttérben, ahogy a neve elsőnek szóba került. Jó, mondjuk szerintem senki se találta ki nehezen a nagy csavart a végén, és igazából nem is ennek kellene lennie a lényegnek, de ha már detektív könyvről beszélünk, akkor valamivel csavarosabb csattanót vártam volna. Főleg a sorozat utolsó részében.

A másik, amit nem tudtam hova tenni, hogy ez a rész teljesen máshogy fókuszált, mint az előzőek. A korábbi részekben Mili és Emma volt a két narrátorunk és a két nővér történetét követhettük nyomon egymással párhuzamosan két idősíkon át, miközben fokozatosan találtak vissza egymáshoz. Két női narrátoros könyv, ezt mindig nagyon szerettem benne. Most pedig Emma gyakorlatilag feleslegessé válik és eltűnik és helyette a báró múltját ismerhetjük meg a párhuzamos narráció segítségével.

Mielőtt félreértenének a dolgot, nem azzal volt a bajom, hogy végre megismerhettem a báró múltját, hogy miként lett az, aki, mert ennek igenis örültem. Legalább ezek a nagy égbekiáltó kérdések nem lebegnek többé a homályban magyarázatra várva. Hanem azzal volt a problémám, hogy így Emma eltűnt, pedig őt annyira szerettem korábban. Ebben a részben szinte nem is bukkant fel. Hiányoltam na, és nem csak őt, hanem például Fecskát is. Legalább Mück Márika nem tűnt el, mert belőle és a naiv szeleburdiságából sosem elég.

Mili szerencsére velünk maradt és ő is az események sűrűjébe keveredik a titokzatos zsaroló révén. Miközben házasságra kényszerülnek a báróval, kizárólag a zsarolás miatt és hogy így megtalálhassák és leleplezhessék a titokzatos "jótevőt" (remélem érzitek az iróniát!), Mili tovább küzd az érzéseivel és azzal, hogy egyszerűen képtelen zöldágra vergődni Richarddal. És itt érkezik a másik, amivel nem voltam maradéktalanul elégedett. Lehet csak az én romantikára hajlamos lelkem látja így, de a negyedik könyvben valamivel több romantikát vagy legalább némi konkrétabb érzelemkinyilvánítást vártam volna. Jó, azt tudjuk, hogy Mili oda van a báróért, de a másik oldal is gyakrabban kimutathatta volna az érzéseit. Értem én, hogy ő férfi és nem egy érzelgős alak a múltban vele történtek miatt, de azért Mili csak rábírhatta volna némi romantikára vagy legalább kedveskedésre.

Habár Emma és Fecska most nem sokat szerepeltek, ahogy már utaltam rá, de a többi kedvencet nem kellett nélkülöznünk. Tarján Vili és Erdős Renée baráti jó tanácsai és ügyködései nem maradhattak el, Mück Márika sem hiányzott, aki nem lehet nem szeretni, és közben Kaméleonka is felbukkant, akinek szintén megismerhettük a múltját, ami nagyon meglepett. Nem számítottam rá, hogy valaha nagyobb jelentőséget fog kapni.

A megszokott stílus és hangulat, a felettébb remekül összehozott nyelvezet és a korszak megjelenítése most sem okozott csalódást. Imádom a könyv humorát, nem lehet betelni vele és ahogy az író csűrte-csavarta a karakterek mondandóját és gondolatait, többször hangosan nevettem fel. Szerintem ez az egyedi nyelvezet és hangulat az, ami a könyvsorozat legnagyobb erőssége.

Nem azt mondom, hogy nem szerettem ezt a részt, hanem inkább azt, hogy nem teljesen azt kaptam, mint amire számítottam. A fő történetszál kicsit kiszámítható volt számomra, így nem okozott nagy meglepetést. De legalább megismerhettük a báró múltját, aminek épp ideje volt így a végén. Egy kicsivel több romantikát a két főszereplőnk között nyugodtan elviseltem volna, de ez megint csak az én véleményem. Sajnálom, hogy ez az utolsó rész, de ha jobban belegondolok, inkább legyen egy korrekt lezárás, minthogy a végtelenségig nyújtsuk azt, amit nem nem muszáj. Egy biztos, az Ambrózy báró esetei könyvsorozat az egyik kedvencemmé vált és biztos újra fogom még olvasni.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/boszormenyi-gyula-nasz-es-teboly

Értékelés: 5/5

Laurell K. Hamilton: Fogat fogért (Anita Blake, vámpírvadász 17.)

Fülszöveg:

Anita Blake-nek St. Louis-ból ezúttal az egészen távoli, 2600 kilométerre fekvő Las Vegasba kell repülnie szeretett vámpírjai és vérállatai mellől, hogy eleget tegyen egy meghívásnak. A szívélyes meghívó postán érkezett egy levágott fej képében, feladója a sorozatgyilkos vámpír: Vittorio. Melyik nő tudna ellenállni ilyen ajándéknak, pláne, ha szövetségi rendőrbíró? Anita nem is habozik, bár gyomra eléggé émelyeg a repülőúton, három kollégájával a Bűnös Város táncosait és rendőreit tizedelő vérszívó nyomába ered. Az ő nyomában viszont ott liheg Minden Sötétségek Anyja, valamint Belle Morte, vámpírerejének origója.

Az új olvasási lendületemet mi mással is folytathattam volna, mint egy újabb Anita Blake könyvvel! Tudjátok mennyire imádom az egész könyvsorozatot néhány gyengébben sikerült résztől eltekintve. Olyan számomra, ami mindig segít kikapcsolni és elmerülni egy sajátos világban néhány órán keresztül. Anita és a többiek mintha csak velem élnének, épp ezért mindig izgatottan várom az újabb kalandjaikat. Szerencsére az írónő se hagyta (még) abba a könyvsorozatot és hozza az újabb és újabb részeket.

Az előző rész annyira leszerepelt nálam, hogy azóta teljesen kitöröltem még az emlékét is a fejemből. Így mintha az meg se történt volna, vetettem bele magam egy újabb történetbe. Ha tudom korábban, hogy egy ilyen izgalmas és szórakoztató részt kapok, akkor nem húztam volna idáig, hanem már hamarabb sorra kerül. És mikor azt mondom, hogy szórakoztató, akkor úgy értem, hogy az Obszidián Pillangóhoz hasonlóan szórakoztató. Igen... jól sejtitek. Visszatért a dinamikus kvartett, én meg álmomban sem gondoltam volna, hogy Anita, Edward, Bernardo és Olaf újra együtt fognak nyomozni.

Nekem máig a kedvenc részem a kilencedik kötet, áradoztam róla akkoriban eleget és lám megkaptuk úgymond a folytatását. Anita élete tovább pörög cseppet sem unalmasan. Egy vámpír bérgyilkos Las Vegasba csalja őt, és mivel Anita nem engedheti. hogy az őrült össze-vissza gyilkoljon, így útra kél pasijait hátrahagyva (szerencsére), hogy megoldja az ügyet és elintézze a vámpírt. Mit ad Isten elsőnek Edward bukkan fel "önzetlen" segítség gyanánt, majd hozza magával korábbi csapatukat, Bernardo-t és Olafot.

Teljesen nosztalgikus érzésem lett és e csapat miatt egyszerűen nem tudtam nem szeretni ezt a részt. A csapat dinamikájuk annyira jól működött elsőre is, hogy nem volt kétség ez itt se lesz másként. Edward az Edward, senkinek se kell magyaráznom, miért imádom őt. Most se volt ez másképp. Ha leválasztjuk a másik kettőt, akkor Anita is ő remek párost alkotnak. Mármint fejvadász párost, mert hát a közös gyilkolászási ösztönökön és képességeket kívül mást nem tudnának egymás iránt érezni. Ez így van jól. Egy amolyan testvéri kapcsolat az övék, némi rivalizálással vegyítve, de akkor is prímán működnek együtt.

Bernardo nem sokat változott, őt így szeretjük, de azért volt egy-két jó kis pillanata Anita-val és a többiekkel. És persze Olaf sem maradhat ki a buliból, aki most már egészen más érzelmeket táplál Anita iránt, mint az elején. Tudjuk, hogy Olaf egy pszichopata sorozatgyilkos, aki megveti a nőket és úgy általában körülbelül mindenkit, de Anita-ban mégis emberére akadt. Anita szerencsétlenségére, mert hogy Olaf most már nem megölni akarja, hanem inkább meghódítani. Amit Anita persze nem tud könnyen kezelni. Olaf próbálkozásai és Anita reagálása mindent vitt, jókat mosolyogtam rajtuk. Még szerencse, hogy Anita meg tudja magát védeni. Kíváncsi vagyok Olaf meddig marad a "kedves" próbálkozásoknál és mikor jön rá, hogy hiába minden. Na és hogy aztán mit tesz? Remélem erre választ fogok kapni a későbbi részekben.

Anita és Edward, a gyilkos páros (szó szerint)

Nem csak a négy karakter remek dinamikája és közös munkája miatt jött be ennyire a könyv, hanem végre egy elég rendesen kidolgozott történetet kaptunk, amiben volt egy korrekt nyomozási szál. Nyomoztunk hát ezerrel, és nem mentek könnyen dolgok, de végül Anitáék megoldották a kérdést. Szerencsére Anita háreme most a háttérbe szorult, de azért kaptunk egy-két pikánsabb jelenetet, mert úgy tűnik az már sosem maradhat ki. Persze Anita megint új pasikkal feküdt le, de ezen már fent sem akadok. Végül is az a 10 pasi, aki otthon várja, az még mindig nem elég. (Jó, pontosan most nem emlékszem hány palija van, de elég sok.) Az Anitára leselkedő egyéb veszélyek se maradtak ki, a Sötétség Anyja még mindig azon mesterkedik, hogy új életre kelhessen és ehhez épp Anitára van szüksége. Aztán mikor neki esze ágában sincs segíteni ebben, akkor erőszakkal próbálja elérni a célját.

Az egyetlen negatívum, amit most meg tudnék említeni, az Jean-Claude hiánya. Ha jobban belegondolok nem csak itt került majdnem teljes mellőzésre, hanem már az utolsó néhány részben szintén. Nekem rohadtul hiányzik és igazán lehetne vele kezdeni valami értelmeset, mert ő a harmadik kedvencem Anita és Edward mellett. Kérem szépen Jean-Claude-t vissza!

Szerencsére egy újabb hamisítatlan Anita Blake könyvvel volt dolgom, amiben (majdnem) minden a helyén volt. Egy értelmes és izgalmas nyomozási szál, négy remek karakterrel az élen, akik csapatdinamikája ismét magával sodort és iszonyatosan élveztem, ahogy közösen nyomoztak. Anita most sem okozott csalódást, rengeteg poénnal dobta fel a napjaimat, csak neki lehetnek olyan beszólásai hogy hangosan nevetek fel olvasás közben. Bírtam ezt a részt, nagyon bejött. Talán a második kedvencemmé vált a kilencedik rész után.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-fogat-fogert

Értékelés: 5/5*

Riverdale 1. évad összegzés

A történet:

A sorozat a Riverdale nevű kisváros életébe enged bepillantást egy egész várost megrázó, tragikus esemény után. A közelmúltban rejtélyes módon elhunyt Jason Blossom, az iskola egyik népszerű diákja. Az idillinek tűnő kisváros sötét oldalával ismerkedhetünk meg, ahol mindennaposak a hazugságok és a rejtélyek. A középpontban Archie Andrews (K. J. Apa) és barátai állnak. (Forrás: Wikipédia)

Ismét egy sorozat ajánlóval érkeztem, mert a Riverdale az utóbbi hetekben csatlakozott a kedvenc sorozataim sorához. Elsőnek úgy akartam, hogy megvárom a jelenleg futó második évad végét és akkor egyben írok egy kritikát a két évadról. Aztán mégis úgy döntöttem, hogy inkább külön-külön fogalmazom meg az évadokról a véleményemet, mert merőben más a kettő. Érdekességként kezdjünk azzal, hogy egy képregény adaptációról van szó, hisz a sorozat az Archie képregényeken alapszik. Nálunk ez nem annyira ismert, és ahogy utánanéztem a sorozatnak nem sok köze van a képregényhez és merőben más a kettő. Csak a helyszínt és a karaktereket vették onnan, aztán a sorozatnak egy saját történetet alkottak meg, ahol a karakterek önálló életre kelnek és másabb utat járnak be.

Képregény vs. sorozat

Tavaly debütált a Riverdale a CW csatornán. Akkoriban még nem ért el hozzám a híre, aztán a második évad során sokkal népszerűbbé vált, és egyre többen írtak róla, így felkeltette az én kíváncsiságomat is. Azonban csak nemrég jutottam el odáig, hogy elkezdjem, de aztán nem volt megállás, és igen rövid időn belül ledaráltam az első évadot, hogy aztán folytassam a másodikkal. A részek 40 percesek, az első évad 13 részből áll, a második már 22 részes berendelést kapott. Magyar szinkron még nincs hozzá, nálunk még nem vetítik.

Azonban térjünk vissza csak az első évadhoz, mert most erről szeretnénk nektek néhány szót szólni. Engem teljesen beszippantott a Riverdale világa, karakterei és hangulata, röviden szólva tehát egy remek első évaddal volt dolgunk. Próbálom kifejteni nekem miért tetszett annyira, hátha valaki más is kedvet kap hozzá. Az első évad középpontjában egy haláleset áll. Az addig nyugalmas kisváros életét egy gyilkosság rázza fel és az évad tulajdonképpen a gyilkos utáni nyomozásról szól. Persze nem a rendőrség talál rá a gyilkosra, hanem Archie és barátai.

Balról: Archie, Veronica, Betty és Jughead

Kezdhetnétek a kötekedést, hogy majd pont pár tizenéves old meg egy gyilkossági ügyet, de ne lovagoljunk ilyen "apróságokon". Tiniknek szóló sorozat tini karakterekkel, még szép, hogy ők oldják meg az ügyet akármennyire valószerűtlen a dolog. Ha figyelmen kívül hagyjuk a CW tini sorozataira jellemző kliséket (mert hát megkapjuk szinte az összeset, ezt nem vitatom), igenis egy korrektül összerakott sorozatról van szó. Szépen adagolják a nyomozási szálat, a rejtélyeket és a gyilkos kilétének felfedését, van egy sajátosan sötétebb hangulata, de mellette sajnos el kell viselnünk a szokásos "tini kavarásokat". Ez már csak így megy egy ilyen műfajú sorozatnál.

Persze ha nem vagyunk totálisan analfabéták és nem ez az első sorozat, amit életünkben látunk, akkor nem nehéz kisakkozni ki lehetett a gyilkos. Most mondjuk magamnak mondok ellent, mert én nem arra a személyre tippeltem volna, de valahol a környéken kerestem a megoldást. Van néhány mellékjárat, néhány felesleges mellékszál és kavarás, amit el kell viselni, de ezek ellenére jól adagolták végig a rejtélyeket és azok felgöngyölítését. A történetre tehát nem lehet panaszom, meg van a sajátos hangulat, az izgalom és valahogy folyamatosan fenntartja az érdeklődést.

A Blossom család

A másik fontos aspektus a karakterek és kapcsolataik. Négy főszereplőről beszélhetünk, akik mindannyian érdekesek a maguk módján. Annyira mások, és annyira ellenpólusai egymásnak, hogy nem is értettem néha, hogy lehetnek ők barátok. (Később lesznek nézeteltérések emiatt, de ez inkább a második évadban figyelhető meg.) Mégis remekül árnyalták a barátságukat, a két fiú és a két lány barátságát külön-külön is. Essen pár szó egyenként róluk. Itt van nekünk Archie, az ügyeletes "álomlovag", és most cseppet sem túlzok. Ó a jófiú, aki helyes, aki mindenkivel kedves, aki mindenkivel törődik, aki bármit megtenne a barátaiért, és aki kb. minden nőnemű egyeddel kavart már a sorozatban. (Na jó, ez írói túlzás, de most komolyan? Mondjatok egy tinit, akivel még nem kavart egy cseppet sem a karakterek közül!Na ugye, hogy nem tudtok.)

Aztán ott van Betty és Veronica, akik nem lehetnének különbözőbbek, mégis rögtön legjobb barátnők lesznek. Betty a tipikus szomszédlány, Archie női verziója, aki mégsem olyan tökéletes jó kislány, mint amilyennek mindenki gondolja. Betty önmagában nem egy nagy szám karakter, ő inkább csak a többiekkel viselhető el, mert valljuk be önmagában egy merő unalom lenne. Veronica a korábbi gazdag, elkényeztetett lány, aki apja börtönbe vonulása után az apja tetteinek következményeivel kénytelen szembesülni. Tetszett ahogy árnyalták a karakterét, és ahogy kontrasztként állították Cheryl mellé. Hisz Cheryl az jelenleg, aki Veronica volt korábban amíg még gondtalan életet élt New Yorkban a gazdag családjával.

Cheryl és Jason

Nem felejtettem ki Jugheadet sem, hisz hogy lehetne őt kihagyni, mikor egyike a kedvenc karaktereimnek. Igazából két kedvencem lett a sorozatban idáig, és ő az egyik. Az már csak a hab a tortán, hogy Jughead a sorozat narrátora, mert igen... a sorozat narrációval teszi teljesebbé a történet bemutatását. Jughead könyvet írt a Riverdale-ben történtekről, így magyarázzák a narrációt. Ő a tipikus kívülálló, aki mindig kiáll a véleménye mellett, és akit nem érdekel mások mit gondolnak róla. Veronica-hoz hasonlóan ő is a szülei, pontosabban az apja miatt kerül egy kicsit meghurcoltatásra, de érdekes volt nézni, ahogy Jughead és FP kapcsolata alakult az évad folyamán. Bonyolult apa-fiú kapcsolat az övék, de szépen árnyalták mindezt a készítők. A felnőttek közül egyértelműen FP a legérdekesebb karakter, a többiek annyira tipikus szülő karakterek, hogy említésre se méltóak.

Egy valakit még nem említettem, de ami késik nem múlik. Cherylről sem szerettem volna megfeledkezni, mert annak ellenére, hogy egy undok és önző liba igen sokáig, valahogy mégis belopta magát a szívembe. Hisz az elejétől látni lehetett, hogy nem teljesen olyan rideg és önző liba, mint amilyennek tűnik, mert igenis vannak érzései és vannak jó tulajdonságai, csak hát idő kell ahhoz, hogy ezek kitűnjenek. Az ikertestvére, Jason halála miatt a Blossom család igen központi szerepet tölt be az első évad folyamán, így egészen közeli képet kapunk Cheryl családi hátteréről. Ilyen család mellett nem csoda, hogy olyan lett, amilyen. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy Jason halálával nem láthattunk többet kettejük testvéri kapcsolatából, mert arra speciel én nagyon kíváncsi lettem volna.

Jughead és Betty

A párosokról sem feledkeznék meg, néhány szót a szerelmi szálak szintén megérdemelnek. Kavart itt kb. mindenki mindenkivel, főleg Archie-ra volt rákattanva majdnem minden tinédzser, de valahogy érezni lehetett, hogy ők ketten Veronica-val fognak végül egymásra találni. A kedvenc párosom Jughead és Betty, más nem is lehetne. Annyira mások ők, annyira más családi háttérrel, és mégis épp ezért passzolnak össze remekül. Az elején meglepett mikor összekerültek, de aztán annyira működött köztük a dolog, hogy csak szurkolni tudok nekik. Betty által Jughead jóval nyitottabb és extrovertáltabb lett, Jughead mellett pedig Betty-nek se kell mindig a jó kislányt játszania. Persze vitatkozhatnák, hogy Jughead valamilyen szinten negatív hatással van Betty-re, főleg később a második évadban, de én nem így látom.

A lényeg a lényeg, engem megfogott a sorozat rögtön az első részeknél, és aztán nem volt megállás. Az első évad egy kerek történet lezárással, a második már teljesen másról szól. Tini sorozat révén a szokásos kliséket meg kell emésztenünk, a felesleges húzó részeket el kell viselnünk, de a rejtélyes és végig izgalmas történet és az érdekes és egyre komplexebb karakterek aztán mindenért kárpótolnak. Stílusra kicsit Gossip Girl-ös, hangulatra sötétebb. Nem tökéletes, de abszolút nézhető sorozat.

Jelenleg fut a 22 részes második évad, és már berendelték a következő szezonra a harmadikat is. Hurrá! Ha vége a második évadnak, arról szintén írni fogok, de egyelőre legyen elég annyi, hogy azzal már nem vagyok olyan maradéktalanul elégedett (legalábbis jelenleg, de még van pár rész hátra).

Ui: Azt már meg sem említem, hogy a "vörös haj fétisem" (ne nevessetek, így van, imádom a természetes vörös hajat!) teljesen ki lett elégítve a sorozatban. Imádom Archie és Cheryl haját, meg a teljes Blossom családét is! :)

Értékelés: 10/8

Előzetes:

Gillian Flynn: Holtodiglan

Fülszöveg: 

Egy ​meleg nyári reggelen a Missouri állambeli North Carthage-ben Nick és Amy Dunne ötödik házassági évfordulójára készülődik. A romantikus reggeli után a jóképű Nick okos és csodaszép felesége eltűnik. Nickre egyre nagyobb nyomás nehezedik a rendőrség, a média, valamint a lányukért elvakultan rajongó szülők részéről. Nick pedig valamiért folyamatosan hazudik és különösen viselkedik: furcsán ködösít és láthatólag megkeseredett – de valóban gyilkos? Amy naplója és Nick elbeszélése egy szépen induló, ám fokozatosan megromló kapcsolat klausztrofób, nyomasztó világába nyújt betekintést. A kérdés csupán az, ha nem Nick a tettes, akkor hová és miért tűnt el a szépséges feleség? És vajon mit rejt az ezüstpapírba csomagolt doboz a gardrób hátuljában?

Tudom, hogy egy időre eltűntem, de most szükségem volt erre a kis szünetre. Több oka volt annak, hogy nem hallottatok felőlem néhány hete, amiket nem szeretnék most részletezni. Legyen elég annyi, hogy mással töltöttem a szabadidőmet és az olvasás már nem fért bele. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor nem is bántam annyira a szünetet, mert néha megesik, hogy becsömörlik az ember a sok könyvtől, amit olvasott és akkor nem vágyik semmi másra, csak egy kis szünetre. Időközben összegyűlt azonban néhány könyv, ami különösen érdekel, és most az elkövetkező időszakban ezekre szeretnék sort keríteni.

Gillian Flynn Holtodiglan című művét azóta olvasni szerettem volna, hogy megnéztem a belőle készült filmet. A filmet imádtam és imádom a mai napig, mindenkinek szívből és bátran ajánlom, mert egy remek krimi-thriller történetről van szó. Ki melyik kategóriába sorolja be ugyebár. Izgalmas, rejtélyes, csavaros és csak kapkodod a fejed a film nézése közben, hogy mi az Isten folyik itt igazából. Ha látok egy remek filmet és megtudom, hogy könyvadaptációról van szó, akkor sosem nyugszok addig, amíg a könyvet el nem olvasom. Hisz tudjátok, hogy tartja a mondás... mindig a könyv a jobb. A film sosem tudja igazán átadni egy könyv teljes történet és igazi mondanivalóját.

Ugyanez a helyzet a Holtodiglannal, kérdezhetnétek? Részben igen, részben nem. Kezdjük azzal, hogy nekem nagyon tetszett a könyv is, egyáltalán nem okozott csalódást. Nem voltak olyan égbekiáltóan nagy eltérések vagy változtatások a filmmel összehasonlítva, így utólag meg tudom állapítani, hogy a film a jobbik könyvadaptációk közé sorolható. Amit kihagytak, vagy amit megváltoztattak, azok csupa olyan dolgok, amik semmit nem vettek el a könyv élvezeti értékéből, hanem nélkülük is egy egész korrekt filmet lehetett elkészíteni. A fő történet és annak minden fordulata megmaradt, a főszereplők és a fontos karakterek maradtak főbb tulajdonságukkal és motivációjukkal együtt.

Ám ahogy ez általában lenni szokott, a könyvet azért nevezném jobbnak, mert itt mégis csak részletesebb a történet leírása, a karakterek útjának és személyiségének bemutatása, és minden ami nem teljesen volt világos a filmben, itt értelmet nyert. Főként a két főszereplő valós személyisége és jelleme az, ami igazán megérthető a könyvet olvasva. Ne értsetek félre, a filmben is meg lehet őket ismerni és érteni, de a könyvben jobban ki van fejtve a kapcsolatuk alakulása, az egymáshoz való viszonyuk megromlása, az igazi személyiségük annak minden hibájával együtt. Ahogy egymást csak rombolják, ahogy egymásra egyre rosszabb hatással vannak, és ahogy egymást próbálják legyőzni (főleg a végén).

A film főszerepeiben: Ben Affleck és Rosamund Pike

A könyv (és a film) egy roppant csavaros és izgalmas történetet mesél el nekünk váltott nézőpontban. Nekem nagy kedvencem a váltott nézőpontos történetmesélés, mert így mindkét fél gondolatait megismerhetjük, mindkettejük motivációit és céljait megérthetjük. Itt különösen szükség volt erre, főleg, hogy se Nick, és se Amy nem egyszerűek. Nyugodtan kijelenthetjük hogy mindketten rossz emberek, ezernyi hibával és rossz tulajdonsággal. A probléma ott kezdődött, hogy mikor megismerkedtek és egymásba szerettek, akkor egyikük se a valós énjét mutatta, hanem egy olyan kitalált személyiségüket, aki valójában sosem létezett. Ők nem egymás valós személyiségébe szerettek bele, hanem abba a kitalált személybe, aminek mindketten mutatták magukat.

Aztán ahogy teltek az évek és már nem tudták megjátszani magukat egymás előtt, rájöttek, hogy nem egy olyan ember mellett élnek, akit hittek. A házasság és a közös élet komoly munka, és ahogy jöttek az élet egyre nagyobb gondjai, már nem tudták másnak mutatni magukat, mint amik. Nick úgy reagálta le mindezt, ahogy azt egy férfitől várjuk, amit Amy nem tudott tovább tűrni, és kezdődtek a bajok. Kettejük története tulajdonképpen a "férfi-nő" örök párharcát szimbolizálja kissé eltúlozva, de abszolút hitelesen. Mert olyan nincs, hogy valaki színtiszta jó ember és sosem tesz semmi rosszat, nincs semmilyen rossz tulajdonsága. Senki sem tökéletes, és nem is lehet az. Az élet tele van számtalan nehézséggel és hogy erre hogy reagálunk, az határoz meg igazán minket.

Nyilvánvaló, hogy Amy egy fokkal problémásabb karakter (és még finoman fogalmaztam), de azért Nick se egy ma született bárány. Megjátsszák magukat, hazudnak... még nekünk az olvasónak is. Egyikük se megbízható narrátor, amit iszonyat jól oldott meg az írónő. Nem csak egymással játszanak és egymást szívatják meg, hanem minket olvasókat is. Egyszer az egyik éri el, hogy szimpatizáljunk vele, aztán a másik, és így billegünk ide-oda köztük. Nem nagyon lehet állást foglalni egyikük mellett se, mert mindketten elcseszett emberek. Éppen emiatt illenek össze. Ahogy ha jól emlékszem, Nick meg is jegyzi a végén, hogy talán örökké ezt fogják csinálni. Harcolnak egymással és próbálnak a másik fölébe kerekedni. A történet vége és minden hazugság kiderülése után a két főszereplő egymáshoz való viszonya a könyvben sokkal érthetőbb, mint a filmben. A főszereplők narrációja jobban bemutatja őket, a filmben ezt nem lehetett átadni, és nem is sikerült a készítőknek.

Az egyetlen, amit sajnálok, hogy a filmet hamarabb láttam, mert így a könyv nem ütött akkorát, mint amekkorát üthetett volna, ha ezzel kerülök szembe először. Azonban nem tudok rá semmilyen rossz szót mondani. Egy remek és fordulatos olvasmány, két érdekes és komplex főszereplővel és a hatalmi játszmáikkal egymás és a kapcsolatuk fölött. Mindenkinek bátran ajánlom, akár ezt, akár a filmet, de a legjobb mindkettő együtt és akkor nyújtja a legtökéletesebb élményt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/gillian-flynn-holtodiglan

Értékelés: 5/5