Fülszöveg:
Heather soha nem gondolta volna, hogy részt fog venni a Pánikban, a legendás versenyben, a végzős gimnazisták megmérettetéseiben, amelynek rendkívüli tétje van – mindenekfelett a busás nyeremény. Soha nem képzelte magát bátornak, sőt azt sem gondolta, hogy valaha küzdeni fog vagy kiáll magáért. Amikor azonban talál valamit, és valakit, akiért küzdhet, rájön, hogy bátrabb, mint hitte volna. Dodge viszont soha nem félt a Pániktól. Mélységes titka rendkívüli hajtóerő, és biztos benne, hogy a győzelmet is garantálja neki. Azt azonban nem tudja, hogy mások is őriznek titkokat. Mindenkinek oka van játszani.
Heather és Dodge számára a játék új szövetségeket, váratlan felfedezéseket hoz, és mindkettőjüket megismerteti az első szerelemmel. Ráébreszti őket, hogy néha azokra a dolgokra van a legnagyobb szükségünk, amelyektől a legjobban félünk.
Szerettem Lauren Oliver korábbi könyveit, így soha nem volt kérdés, hogy az újaknak is esélyt fogok adni. Csak azt nem tudtam, hogy mikor jutok el odáig. Most került a kezembe a Pánik, ez az önálló történet, ami a fülszövege alapján Az Éhezők Viadala egyik gyenge koppintásának tűnik. Valami hasonló történetet vártam, nekem a fülszöveg valami ilyesmire utalt, és gondoltam lesz itt tini szerelem is, így előre felvérteztem magam a klisék és hasonlóságok ellen, és ezzel a tudattal kezdtem neki az olvasásnak.
Aztán ahogy haladtam előre a könyvben, elég hamar rájöttem, hogy ez egyáltalán nem Az Éhezők Viadala, és nem is azok jöttek össze, akikre én gondoltam, így szerencsére nem azt kaptam, amire első körben számítottam. Ezért mindenképp jár a hatalmas köszönet. Viszont mégse tudom azt mondani, hogy lekötött a könyv, hogy maradéktalanul tetszett volna, mert akkor hazudnék. Számomra ez egy erőtlen ifjúsági könyv, ami olyan "egyszer elolvasom, és nem hagy bennem maradandó nyomokat" érzést hagyott maga után. Számomra ilyenek az átlagos könyvek, és mindig róluk a legnehezebb írni, mindenesetre azért megpróbálom kiemelni a lényeget.
Először is, ha azt hinnétek, hogy a Pánik bármiben is hasonlít Az Éhezők Viadalára, mármint a két játékra gondolok most, akkor nagyot tévedtek. A Pánik... hogy is mondjam szépen? Unatkozó gyerekek játéka, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, ezért önként mindenféle ostoba megmérettetésben vesznek részt, aminek amúgy semmi értelme sincs, csak annyi, hogy önként majdnem megöletik magukat egy kis pénzért. Persze az írónő próbált némelyik karakternek valami háttért és magyarázatot adni, ami Heather-nél még működött is valamennyire a kilátástalan családi helyzete miatt, de a többiek csak unalmukban neveztek be.
A másik, hogy a próbatételek se voltak valami izgalmasak és okosak, inkább csak "mered-e vagy sem" játék volt az összes. Persze ilyen is kell bele, nem azt mondom, de sokkal izgalmasabb és reálisabb lett volna, ha nem csak folyton a bátorságokat tesztelik, hanem mondjuk az eszüket, a kreativitásukat vagy épp a lojalitásukat is. Oké, hogy kell a pénz, de azért az életem fontosabb annál, és nem teszem kockára, kivéve ha rá vagyok rákényszerítve. Ezek meg ostoba gyerekek módjára, nem törődve a következményekkel saját... hovatovább mások életét is kockára teszik, hogy bizonygassanak valami ostobaságot.
A karakterek és a szerelmi szál területén szintén kaptam némi meglepetést, mert én azt hittem, hogy a két főszereplő, Heather és Dodge fog összejönni, erre kiderül, hogy nem így van. Viszont ők lettek a két narrátor, így két versenyző szemszögéből élhetjük végig a Pánikot és annak megmérettetéseit. Heather és Dodge mesélnek váltott nézőpontból, és így mindkettejük családi hátterét megismerhetjük, ami egyiknek sem egy leányálom. Ha őszinte akarok lenni, akkor egyikük se került közel hozzám, és habár nagyon tragikus sorsot és szimpatikus karaktert próbált nekik kreálni az írónő, nekem valahogy mégsem jött át a nagy szenvedésük és nem kedveltem meg egyiket sem.
Heather azzal akasztott ki folyton, hogy mindig azon nyavalygott, hogy miért szakított vele a pasija, hogy miért nem elég jó neki, és eme ostoba ok miatt képes volt benevezni a Pánikra. Aztán persze rájön, hogy nem is őt szerette igazán, hanem a gyerekkori legjobb barátját, Bishopot, és majd vele játssza le a felesleges köröket, tudjátok csak a szokásost. Elsőnek nem meri elmondani neki, aztán félreérti a helyzetet, és azt hiszi Bishop mással van, erre megsértődik, majd Bishop könyörög neki egy sort, és hosszas félreértések és szenvedések árán végül mindketten csak kinyögik, hogy igazából végig szerették egymást, csak hát egyikük se merte azt bevallani.
Dodge meg azzal ment az agyamra, hogy folyton Nat után ácsingózott, mikor igazából nem is ismerte a lányt. Ő mégis örök szerelemről beszél, és mert Nat két szép szót szól hozzá, máris azt hiszi, hogy a lány komolyan gondolja a dolgot, aztán meg amikor rájön, hogy csak benézte, akkor még ő van megsértődve. Mintha nem lett volna az elejétől totál egyértelmű, hogy Nat csak ki akarja használni... Aztán meg azon duzzogott egy sort, hogy neki senki se mond köszönetet, amiért a húgáért nevezett be a Pánikra, hogy senki se éljenzi az önfeláldozásáért. Könyörgöm... ha már önzetlen akarsz lenni, akkor légy is az, és nem várj hálás imát érte.
Sajnálom, de a Pánik nem jött be annyira, mint Lauren Oliver korábbi könyvei. Kicsit erőltetettnek érzem a történetet, és a két főszereplő néha annyira az agyamra ment a hülyeségeivel és a nyavalygásaival, hogy csak fogtam a fejem. Maga a Pánik, mint verseny se éppen azt nyújtotta, amit vártam volna, és a tinis szerelmi "drámákat" se bírtam most elviselni. Egyszeri olvasmánynak elmegy, de nem hagyott bennem maradandó nyomokat. Kár, mert ennél többet vártam volna az írónőtől.
További információk a könyvről:
Értékelés: 5/3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése