2015 év végi értékelés: A LEGJOBBAK

Az év utolsó napján érkezzenek az idei legjobbak. Legalábbis, akik számomra azok voltak. :)

LEGJOBB FILM

Ugyanúgy bajban vagyok, mint a női főszereplős kategóriában. Egyik idén látott filmre se tudnám nyugodt szívvel azt mondani, hogy "igen, ez a legjobb, amit idén láttam". Persze láttam sok egész jó és tűrhető filmet, és sok ilyet tudnék említeni, de ezek közül egyik se tűnik ki egyértelműen, egyikre se böktem rá hezitálás nélkül mikor válogattam a jelölteket, így inkább ezt a kategóriát is üresen hagyom.

LEGJOBB SOROZAT

THE 100 (A SZÁZAK)

Igazából nem szeretném ismételni önmagam, hisz tavaly is ez lett a kedvenc legjobb sorozatom az év végén, és akkor még csak a 2. évad felénél jártunk. Hogy a második évad végére hova fejlődött a sorozat, arra szavak sincsenek és még mindig ez az egyik kedvenc sorozatom jelenleg. Ha még nem kezdtétek volna el, akkor nyomban pótoljátok be, mert higgyetek nekem, erről a sorozatról kár lenne lemaradni. 2016 január 21-én kezdődik a 3. évad. Alig várom.

LEGJOBB KÖNYV

MARIE LU: LEGENDA TRILÓGIA

Kissé gondban voltam, hogy melyik könyvet/könyvsorozatot nevezzem ki a legjobbnak, mert több jelöltem volt, de hosszas vacillálás után maradtam Marie Lu remek és egyedi trilógiájánál. Nekem bejött mind a három rész, és ez az egyik legjobb ifjúsági disztópia könyv, ez nem vitás. Két nagyon erős főszereplővel az élen, akik amellett hogy remek és szerethető karakterek önmagukban, együtt egy még imádnivalóbb párost alkotnak. Közben ott van az elengedhetetlen hatalmi harc, küzdelem a hazánkért és az elveinkért, háború, szenvedés és fájdalom. Igazán remek disztópia ez, amiből mihamarabb filmet kellene csinálni. Ha jól raknák össze, akkor lehetne ugyanakkora siker, mint mondjuk Az Éhezők Viadala vagy épp Az Útvesztő.

+ AZ ÉV MEGLEPETÉSE

THE ROYALS (AZ URALKODÓK)

Teljesen véletlen akadtam rá erre a brit sorozatra, mikor az egyik cikkben a Gossip Girl utódjaként emlegették még az indulása előtt. Kíváncsiságból belenézem és az első pár rész után függő lettem. Imádom a brit akcentusokat, a fiktív királyi családot, a fura brit humort és legfőképp Eleanort és Cyrust. Ők a két kedvenc karakterem. Most fut épp a második évad, és még mindig leköt a sorozat. Igazi guilty pleause, semmi több, de nekem mégis bejön.

Köszönöm, hogy idén is velem tartottatok és hogy olvastátok a blogomat.

Jövőre ugyanitt találkozunk. :)

Minden kedves olvasómnak boldog új évet kívánok!

2015 év végi értékelés: LEGJOBB KARAKTEREK

A tegnapi nagy csalódások után térjünk át az idei év kedvenceire, és elsőnek nézzük meg kik azok a könyves karakterek, akiket imádtam idén.

1. LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ

Az a nagy helyzet, és ilyen még nem fordult elő velem a négy év alatt, hogy idén ebben a kategóriában nem tudok győztest hirdetni. Többször is átpörgettem az ide olvasólistámat és egyik női főszereplőre se tudnám azt mondani, hogy ő volt a legjobb, legkiemelkedőbb vagy épp legemlékezetesebb női karakter, akivel idén ismerkedtem meg az olvasásaim során. Így ez a kategória most üres marad idén.

2. LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ

ATTICUS O'SULLIVAN

(Kevin Hearne: A Vasdruida Krónikái könyvsorozat)

Ha esetleg nem ismernétek ezt a könyvsorozatot, akkor minél hamarabb kezdjétek el, mert egy roppant humoros, könnyed és szórakoztató olvasmány, méghozzá egy remek narrátorral az élen. Atticust rögtön megkedveltem és a szívembe zártam, mert megtestesít mindent, amiért annyira szeretem a férfi főszereplős (narrátoros) könyveket. Okos, talpraesett, bátor, vicces és olyan jó fej, hogy azt kívánjuk... bárcsak a valóságban is létezne egy ilyen férfi.

3. LEGJOBB PÁROS

JUNE ÉS DAY

(Marie Lu: Legenda trilógia)

Általában nem bírom sokáig elviselni a tini szerelmet és a tini szerelmespárokat, de June és Day párosa rögtön megfogott magának és az elejétől drukkoltam nekik. Két remek karakter, akik merőben más helyről származnak, és akik ellenségként kezdik, de aztán hamar egymásba szeretnek. Meg kell küzdeniük az életükért és a boldogságukért, és eleget szenvednek mindketten, de végül csak egymásra találnak. Egy remek szerelmi történet az övék, az egyik legjobb ifjúsági páros, akikkel YA könyvben találkozni lehet.

*Holnap az év utolsó értékelése jön, melyben az idei kedvenceket szedtem össze. :)

2015 év végi értékelés: LEGNAGYOBB CSALÓDÁS

Ilyenkor év végén gondolkodok el mindig azon, hogy milyen gyorsan telik az idő és ismét egy évet hagytam a hátam mögött. Lassan itt a 2015-ös év vége és nemsokára indul a következő év, ami újra tele lesz kihívásokkal és reméljük, hogy sok jóval is. A bloggal kapcsolatban szintén vannak terveim a következő évre és majd meglátjuk, hogy ezekből mennyit sikerül megvalósítanom.

Mielőtt azonban elkezdődne az új év, 2015 utolsó három napán tartsatok velem az ide évértékelő posztomban az előző évek gyakorlata szerint. Megint három bejegyzés érkezik majd az év utolsó három napján, melyben az ide évi nagy csalódásokat és kedvenceket mutatom be nektek.

Kezdjük elsőnek az ide év nagy csalódásaival, essünk túl elsőnek a rossz dolgokon.

FILMEK

Legnagyobb csalódás: A beavatott 2.: A Lázadó

Talán az idei év legrosszabb filmje volt számomra és hatalmasat csalódtam benne. Mint szimpla film kifejezetten rossz lett a sok CGI és számítógépes grafika miatt és valahogy mintha a színészek se erőltették volna meg magukat annyira, mint azt kellett volna. Másrészt, ha azt nézem, hogy ez egy könyvadaptáció, akkor a film még hatalmasabbat bukott, főleg az én szememben, mert hogy én imádtam A Lázadó könyvet. Sokkal jobban tetszett, mint anno az első rész. A film viszont egy nagy semmi a könyvhöz képest.

KÖNYVEK

Legnagyobb csalódás: Cassandra Clare, Maureen Johnson, Sarah Rees Brennan: Bane Krónikák

Magnus Bane a kedvencem A Végzet Ereklyéi könyvsorozatból, így izgatottan vártam a Bane Krónikákat, ami ugyebár egy 10 novellából álló sorozat, mely Magnus egy-egy kalandját meséli el. Vártam én a novellákat, mégis bennem volt a félsz, hogy csalódni fogok és hogy később rájövök, hogy a novellák csak egy újabb példa arra, hogy az írónő, hogy akar még több bőrt (és pénzt) lehúzni a könyvsorozatról (és a rajongóktól). Sajnos igazam lett és valóra vált a félelmem, mert a 10 novellából, ha kettő-háromnak volt értelme, akkor máris sokat mondok. És hogy ezekért még elég sok pénzt is elkérnek, az csak a hab a tortán. Nagy Magnus rajongó vagyok, de még én se látom értelmét a novellák nagy részének.

*Holnap az év kedvenc könyves karaktereivel érkezem. :)

Maggie Stiefvater: Kék liliom (A Hollóciklus 3.)

Fülszöveg:

Az álom veszélyes műfaj, ám az ébredés talán még veszélyesebb.
Blue Sargentnek szerencséje volt. Életében először olyan barátokra lelt, akikben megbízhat, akik nem vetik ki maguk közül. A hollófiúk befogadták őt, és jóban-rosszban kitartanak mellette.
A szerencsével azonban van egy óriási baj, tudniillik forgandó.
A barátaid elárulhatnak.
Anyukád eltűnhet.
A látomásaid megtéveszthetnek.
A magabiztosságod meginoghat.

Egyik nagy kedvencem a Hollófiúk könyvsorozat, és általa figyeltem fel Maggie Stiefvater munkásságára, akit a többi könyvének elolvasása után egyre jobban és jobban megszerettem. Amennyire elvarázsolt és magával ragadott az első rész, A Hollófiúk, annál még jobban tetszett a második rész, Az álomrablók, pedig nem hittem volna, hogy lehet még hova fokozni a dolgokat. Épp ezért is vártam tűkön ülve a folytatást, és végre csaknem két évvel a második rész után itt van magyarul a Kék liliom. Persze kérdezhetnétek, hogy ha ennyire érdekelt, akkor miért nem olvastam el angolul. Hát azért, mert iszonyú jó a fordítás, és ezt a könyvet megéri magyarul olvasni.

Egy kis idővel vesszük fel a fonalat a második könyv eseményei után. Blue anyja, Maura eltűnt és a lány a nagynénjeivel őt keresi. Nem nagy meglepetés azonban, hogy Maura anyjának eltűnése és a Glendower elveszett sírja utáni kutatás összekapcsolódik, így gyakorlatilag ugyanazt kell keresnie a kis csapatnak. Egyre közelebb kerülnek a megoldáshoz, és egyre közelebb jutnak a sír, és így Blue anyjának megtalálásához. Közben persze tovább bonyolódnak a kapcsolatok, új ellenség jelenik meg a városban, titkok lepleződnek le és újak merülnek fel.

Egyszerű oka van annak, hogy miért imádom ennyire ezt a könyvsorozatot. Már az elején azonnal beleszerettem a remek karakterekbe, és máig egyenesen imádom őket. Egyszerűen nem tudom elmagyarázni, mennyire szeretem a négy Hollófiút és Blue-t, sőt már a lány bolondos családját, Szürkét, de még az ellenségeket is valamennyire a szívembe zártam. Természetesen az öt főszereplő a kedvencem, mindegyik egy tökéletesen összerakott karakter és imádom a kapcsolataik alakulását, azt amennyire kötődnek egymáshoz, ahogy együtt egy pompás csapatot alkotnak. Kiegészítik egymást, és igazi barátok, még ha néha vannak is gondjaik és nézeteltéréseik. Maga a történet néha kissé lassú folyású és nem egy kalandregényről van szó, ez nem vitás, de én itt nem is ezt keresem. A remek, összetett karakterek kárpótolnak mindenért.

Mivel egy négykötetes sorozat harmadik részéről van szó, az ember elvárja, hogy azért néhány rejtélyre megkapjuk a magyarázatot és hogy végre kezdjenek összeállni a dolgok a végső felvonás előtt. Részben teljesül ez a kérés, hisz megtudjuk például ki az Greenmantle, aki megölette Ronan apját, vagy hogy nem is csak egy sír fekszik a mélyben, hanem rögtön három, amiből egyiknek a "lakóját" nem is szabadna felébreszteni. És előkerül Blue apja is, akinek sokkal több köze van Glendowerhez, mint azt korábban hittük volna. De az írónő nem lenne az aki, ha nem vetne fel újabb kérdéseket és rejtélyeket, amelyekre csak az utolsó részben kapjuk meg a választ. Remélem ott tényleg megkapjuk, és hogy nem marad semmilyen elvarratlan szál.

Blue és a Hollófiúk: Noah, Gansey, Ronan és Adam

A másik, ami tetszett a könyvben, hogy most Blue került a középpontba és ha jobban átgondolom, akkor tényleg köré szerveződtek a történések. Az ő anyját kutatták, ő vesztette el az egyik rokonát, az ő apja került elő és mint kiderült, ő sem pusztán véletlen barátkozott össze a Hollófiúkkal, hanem az apja révén sokkal erősebb szálakon kapcsolódik a Glendower körüli rejtélyhez. Nem szeretném elfelejteni megemlíteni az új ellenséget sem. Greenmantle és a felesége, Piper két nagy figura, akik roppant röhejesek a maguk módján. Tetszett a csavar, hogy a végén Greenmantle gyáván megfutamodott és hogy igazából nem is tőle kellett volna félni, hanem inkább a kissé bolond feleségétől, Pipertől. Úgy tűnik az írónő minden részben behoz egy új ellenséget, hisz az elsőben ott volt Whelk, a másodikban Szürke és most Greenmantle. Kíváncsian várom kivel fogok találkozni a negyedik részben.

És végül, de nem utolsó sorban szeretnék néhány szót említeni a szerelmi kapcsolatokról is. Valahogy sosem ez volt idáig a középpontban, aminek mindig is nagyon örültem, és ha mégis volt valami, akkor az is olyan kevés, inkább csak sejtelmes szerelmi szálként jelent meg, ami inkább volt szép és aranyos, mint idegesítően bugyuta. (Mint általában az a YA könyvekben lenni szokott.) Gansey és Blue annyira aranyosak együtt, hogy arra szavak sincsenek, nagyon drukkolok nekik. És végre megértettem, hogy miért emlegették sokan a Ronan és Adam szálat.

Bevallom, én ebből konkréten semmit nem vettem észre a korábbi két részben, de itt már tényleg egyértelmű utalások voltak arra nézve, hogy Ronan érez valamit Adam iránt. Adamet meg inkább hagyjuk, mert szerintem ő képtelen arra, hogy viszonozza az érzéseit. Jó páros lennének ők is, és az a kevés, ami velük történt szintén aranyos volt, de Adam egyszerűen képtelen normális érzelmekre, legalábbis szerintem. Egy érzelmi roncs és Ronan iránta érzett vonzalmából is csak annyit szűrt le, hogy mennyire jó már, hogy egy Ronan féle fiúnak ő és nem Gansey tetszik. Adam örökös rivalizálása és kisebbsége komplexusa, amit Gansey miatt érez még életének erre a területére is rányomja a bélyegét.

Imádom a Hollófiúk könyvsorozatot és a harmadik rész legalább annyira tetszett, mint az első kettő. Mindig mikor leülök olvasni az egyik könyvet, akkor annyira magával ragad a történet és maguk a karakterek, hogy képtelen vagyok tőlük elszakadni. Ezt a részt is majdnem egy lendülettel olvastam ki, és a végén is csak azért tartottam egy kis szünetet, mert majd kifolyt a szemem. El sem tudom mondani mennyire várom már a negyedik és egyben befejező részt, csak kár, hogy magyarul legjobb esetben is talán jövő karácsonyra érkezik.

Ui: A borító az elején nem tetszett, nekem valahogy nem illett be az előző kettő mögé a sorba, de már megbarátkoztam vele.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/maggie-stiefvater-blue-lily-lily-blue-kek-liliom

Értékelés: 5/5*

Pittacus Lore: A Hatok hatalma (Lorieni Krónikák 2.)

Fülszöveg:

A „Hatok hatalma” egy pillanatra sem engedi lankadni az olvasó figyelmét. Egymást követik az izgalmasabbnál izgalmasabb fejezetek: a mogadoriak főhadiszállásának megrohamozása, a Sarah házánál lejátszódó események vagy Kilencedik felbukkanása egyértelműen filmvászonra kívánkozik. Csupa kiválóan megkomponált, gondosan kidolgozott jelenet, amely csak arra vár, hogy Hollywood lecsapjon rá.

Nem olyan régen olvastam az első részt, A negyedik-et, és mivel nem volt olyan rossz, így a folytatás mellett döntöttem. Talán eddig ez az egyetlen olyan űrlényes ifjúsági könyv, ami valamennyire felkeltette a kíváncsiságomat, így nem meglepő a dolog. Az első rész nem volt valami egyedi, mármint rengeteg olyan tini klisével találkoztam benne, amit már vagy ezerszer olvastam, de mivel többen bizonygatták, hogy lesz ennél sokkal jobb a történet, így gondoltam miért ne?

A második rész tovább szövi a történetet. John, Sam és Hatodik elmenekülnek Paradise-ból Henri halála után és egyedül próbálnak boldogulni. Meg szeretnék találni Sam apját és a többi lorienit. hogy együtt vehessék fel a harcot a mogadoriak ellen, akik még mindig rájuk vadásznak. Egyedül azonban sokkal nehezebb boldogulni, mint azt hitték volna. A másik szálon megismerjük Marina-t, vagyis Hetediket. Spanyolországban él a Cépanjával, Adelina-val egy kolostorban évek óta. Lassan elkezdenek megmutatkozni a talentumai, így egyre fontosabbnak érzi, hogy elhagyja a biztonságos menedéket és a többiek keresésére induljon. Adelina azonban elvesztette a hitét, és Marina egyre nehezebben érteti meg vele, hogy nem maradhatnak itt örökre, hanem tenniük kell a dolgukat, amiért a Földre jöttek.

Jól látjátok, a második könyvben két szálon haladnak az események párhuzamosan egymás mellett. Tetszett ez a megoldás, főleg azért, mert nem húzzuk tovább az időt, hanem végre megismerhetjük a többieket is. Újabb három lorieni védő tűnik fel a színen. Egyrészt, mint már említettem itt van Marina, vagyis Hetedik, ő lesz az egyik narrátor John mellett, aztán a könyv végén John összetalálkozik Kilencedikkel is, aki hozzájuk csapódik. És itt van a rejtélyes Tizedik is, Ella, akinek a létezéséről eddig nem is tudtak semmit. Már csak ketten maradtak ismeretlenek, Ötödik és Nyolcadik. Kíváncsi vagyok, hogy ők milyenek lesznek és alig várom, hogy Ellát és Kilencediket is jobban megismerhessem a következő részben.

Örültem annak, hogy két szálon futott a történet, mert külön-külön mindkettő elég gyenge lett volna, de így egymást tökéletesen kiegészítették. John, Sam és Hatodik menekülnek az FBI és a mogadoriak elől, miközben John próbálja túltenni magát Henri halálán, és azon, hogy Saraht hátra kellett hagynia. Aztán rá kell jönniük, hogy amit keresnek, az éppen Paradise-ban maradt, így kénytelenek visszatérni a városba, ahol újra elszabadulnak az indulatok. John kissé naivan belesétál a csapdába, ami olyan nyilvánvaló mindenki számára csak neki nem, és ennek meg is lesz az eredménye. Nem hittem volna, hogy Sarah képes lesz elárulni, én ezek után biztos nem sírnék utána többet. Amúgy is csak egy sablonos karakter volt, Hatodik például sokkal érdekesebb nála.

Marina (Hetedik)

A másik, amit meg kell említenem a tini szerelmi dráma. Persze itt is felütötte a fejét az általam annyira gyűlölt szerelmi háromszög, de legalább nem nyavalyogtak rajta olyan sokat, és legalább nem ezen volt a fő hangsúly. Bár azt nem értem, hogy ha John tudja, hogy Samnek tetszik Hatodik, akkor minek kezd el vele flörtölgetni, amikor neki mellesleg ott van még Sarah is, de ezt inkább hagyjuk. Valahogy most nem idegesített annyira, mert a sok akció a végén és a másik történetszál elvonta erről a figyelmemet.

John története mellett ott futott párhuzamosan Marina története is, aki egy teljesen más karakter és teljesen más háttérsztorival rendelkezik. Marina egy visszafogott, csendes és rendes lány, aki magányos és aki nem számíthat senkire. Adelina nem foglalkozik vele, miután a vallásban menedékre lelt és azt sem akarja, hogy Marina kövesse az örökségét és hogy megkeresse a többieket. Egészen jó kontrasztot alkotott Marina és Adelina távolságtartó és bizalom vesztett kapcsolata John és Henri szoros, szinte már apa és fia kapcsolata mellett. Marina akkor lel igazi barátra, mikor megérkezik a rejtélyes Ella, akiről a végén kiderül, hogy sokkal több, mint aminek látszik.

Igazán megkedveltem az új karaktereket, és tetszett a két szálon futó szerkezeti felépítés. Sokkal izgalmasabb és sokkal tömörebb lett tőle a könyv, ami jót tett neki, mert egyik történetszál se lett volna elég önmagában. A végére megint összekuszálódtak a szálak, a két "csapat" még nem talált egymásra, így továbbra is külön kell folytatniuk az útjukat. Kíváncsi vagyok, hogyan találják meg majd egymást, és hogy kivel mi fog történni. Mivel szerencsére egyre jobb és jobb a könyvsorozat, így nem is kérdés, hogy jöhet hamarosan a folytatás.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/pittacus-lore-a-hatok-hatalma

Értékelés: 5/4

L.J. Smith: A beavatás (Titkos Kör 1.)

Fülszöveg:

Miután kénytelen volt a napfényes Kaliforniából a borongós New Englandbe költözni, Cassie visszasírja régi életét. Ugyanakkor furcsa kötődést érez egy csapat ijesztő kamaszhoz, akik az iskoláját uralják. Beavatást nyer a New Salemet évszázadok óta uraló boszorkányok rendjébe, bekerül a Titkos Körbe, amely egyszerre jelent mámorító izgalmat és halálos veszélyt. Ám amikor beleszeret a titokzatos és érdekes Adambe, Cassie-nek döntenie kell, hogy ellenáll-e a kísértésnek, vagy szembeszáll a sötét erőkkel, hogy megkapja, amit akar – még ha ez azt is jelenti, hogy elég egyetlen rossz döntés, és utolérheti a vég.

A sorozatot láttam először még évekkel ezelőtt, és már akkor el akartam olvasni a könyvet. Őszintén szólva nem sok mindenre emlékszem a sorozatból, csak a szereplőkre meg egy-két fontosabb történetszálra, de arra igen, hogy pont akkor kaszálták el a sorozatot, mikor kezdett volna érdekesebbé válni John Blackwell felbukkanásakor. Annyira azért nem sajnáltam, hogy sírtam volna a sorozatkasza miatt, és valahogy a könyvek is elfelejtődtek... egészen idáig. A minap könyvtáras körutam alkalmával pillantottam meg a polcokon a könyvet, és gondoltam miért ne? Nem hosszú könyv, így még ha rossz is lesz, vagy ha untat, akkor se tart sokáig kiolvasni.

Tényleg elég rövid a történet és nem csak a lapszámokat tekintve, hanem maga a sztori is alig néhány napot ölel fel, és azalatt is alig történik valami. Persze az a néhány történés fontos és alapjaiban megváltoztatja a karakterek sorsát, ami azért néhol elég valószerűtlenül jött ki. Alig telik el pár nap és rögtön örök barátok vagy épp ellenségek lesznek, sőt még egy tiltott szerelem is kialakul. Ismétlem, mindez pár nap alatt megy végbe. Kötekedhetnék ezen az egészen, de végül is meg volt rá a magyarázat, és ha azt elfogadjuk, akkor nem olyan nagy hiba mindez.

Én elfogadtam a magyarázatot, és lássatok csodát, most nem tudok belekötni az instant "örökké szeretni foglak, de nem lehetünk együtt, mert azzal valakinek fájdalmat okozunk" szerelmi szálba. Cassie és Adam tulajdonképpen első látásra szeretnek egymásba, ami lehetne abszolút hihetetlen és idegesítő, de mégsem az, mert ott van az őket összekötő mágikus kapocs, ami megmagyarázza a dolgot. Egymásnak vannak szánva, összetartoznak és a sorsuk, hogy együtt legyenek. Adott a végzetük, ami ellen ágálnak minden erővel, mert egyikük se akarja megbántani Diana-t. Kérdés, hogy menekülhetnek-e a végzetük elől vagy sem? Mindig is imádtam a "végzet kontra saját akarat" dilemmákat a történetekben.

Aztán ott vannak a baráti kapcsolatok, amelyek szintén elég gyorsan alakulnak ki. Cassie egyedül érkezik Cape Cod városába, magányos és barátokra van szüksége. Diana két szép szót szól hozzá, és máris örök barátok lesznek. Emellett egy kicsit zavaró volt számomra, hogy Cassie folyton arról áradozott, hogy milyen gyönyörűséges Diana, mintha csak azért szeretne a barátja lenni, mert olyan szép a lány. Egyébként nem csak róla áradozott volna, hanem Faye-ről és a többiekről is. Mindig a többi lány szépségét dicsérte, meg a fiúkét is, ami kissé fura volt számomra. Értem én, hogy ő átlagosnak hiszi magát, hogy szeretne olyan lenni, mint többiek, de azért nem kellene folyton mások szépsége miatt olvadoznia.

Nem sok minden történik egyébként a könyvben, ahogy már említettem. Cassie megérkezik az anyjával a városba, új suliba kerül, és végül rájön, hogy boszorkány, úgy ahogy a Kör többi tagja is. Nem sok minden rémlik a sorozatból, de azért néhány eltérés nekem is feltűnt. Itt a könyvben nem hal meg Cassie anyja, itt a Kör 12 fiatalból áll és nem 6-ból, mint a sorozatban, a legtöbb gyerek szülei meghaltak, míg a sorozatban ott "gonoszkodtak" a háttérben. Ja és persze a könyvben mindenki totál máshogy néz ki, mint anno a sorozatban. De hát ezen már meg sem lepődök.

Nem tudom azt mondani, hogy rossz könyv volt ez, mert nem volt az. Inkább csak annyit mondanék, hogy tipikus ifjúsági könyv és akkor tudni fogjátok, hogy mire gondolok. Persze a kedvencem se lett, inkább egy átlagos közepes olvasmánynak mondanám. A CW sorozathoz nem sok köze van, talán csak a karakterek nevei maradtak meg, itt teljesen másmilyenek a karakterek és más fő szálon halad az esemény. Nem fogok kapkodni a folytatásért, de valamikor folytatni fogom.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/lisa-jane-smith-a-beavatas

Értékelés: 5/3

Tiffany Reisz: Az angyal (Eredendő bűnösök 2.)

Fülszöveg:

Egyetlen menekülőszó sem védheti meg a szívet.
A hírhedt erotikus regények szerzője, a profi domina, Nora Sutherlin valami olyasmit tesz, ami egyáltalán nem vall rá: bujkál, mégpedig luxuskörülmények között. Házigazdája, a vagyonos és gátlástalan Griffin Fiske boldog, hogy vendégül láthatja Norát vidéki birtokán, különösen pedig annak örül, hogy megismerheti Nora társát, a fiatal, tapasztalatlan és angyali szépségű Michaelt.
Nora pártfogoltja titokzatos, de nem annyira, mint Søren, a nő egykori és mindenkori szeretője. Vajon lelepleződik ez az izgalmas, lelki és testi sebekkel tarkított viszony? Ki az a nő, aki folyton Søren körül legyeskedik? És miért nyomoz a pap után? Milyen titkokat leplez Michael? Vajon fiatalsága elég csábító lesz-e ahhoz, hogy Nora ne térjen vissza régi szeretőjéhez? Legyőzi-e a fájdalmat a szerelem?

Nem vagyok az erotikus irodalom nagy kedvelője, távol álljon tőlem, de annyian magasztalták az egekig ezt a könyvsorozatot, hogy én se bírtam magammal, és elolvastam az első részt. Nagy meglepetésemre tetszett, holott azt vártam, hogy a Szürkéhez hasonlóan itt is csak szenvedni fogok. Ám lássatok csodát, nem így lett. Tetszett az első rész, A szirén, főleg a remek karakterek miatt, és így nem volt kérdés, hogy olvasni fogom a folytatást. Most pedig itt vagyok, a második rész, Az angyal elolvasása után, és csak ismételni tudom magam. Tetszett a könyv.

Nem hittem volna, hogy találok egy olyan erotikus könyvsorozatot, ami megáll a saját lábán, ami habár műfaját tekintve nem épp az én zsánerem, mégis rávesz arra, hogy szeressem, sőt, hogy egyre jobban tetsszen. Mert hogy ez a nagy helyzet, kár lenne tagadni. Az Eredendő bűnösök könyvsorozat egy remek példája annak, hogy igenis lehet minőséget produkálni egy olyan műfajban, amit sokan leírtak a Szürke és hasonszőrű társai után. Így tovább folytatódik a történet, és ismét visszacsöppenünk Nora és Soren fura, félelmetes ugyanakkor mégis izgalmas világába.

Az írónő most sem spórolt a fura szexuális játékokkal és eszközökkel, megint egy csomó olyan dolgot vonultatott fel előttünk, amibe én is belepirultam párszor. Az egyik ok, amiért annyira megfogott a könyvsorozat, hogy ez tényleg reálisan, vagyis inkább sokkal hitelesebben mutatja be a BDSM világát, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Engem sosem vonzott ez az egész, de még én is érdeklődve olvastam az eszközökről és a módszerekről, amiket egymáson alkalmaztak. Volt megint szex bőven, elég sok, így aki erre vágyik, annak nyugodtan ajánlom a könyvet.

A másik indok, amiért egyre jobban kezd a szívemhez nőni a könyvsorozat, az maguk a karakterek. Tulajdonképpen, ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor a karakterek és azok komplex jelleme az, ami igazán megfogott, és ami igazán olyan érdekessé teszi számomra ezt a történetet. Soren a nagy rejtély, akit szerencsére jobban megismerhettünk. Imádtam ahogyan ő és a többiek az orránál fogva vezették szegény újságírónőt, Suzanne-t, és próbálták terelni az igazság felől. Szegény nőnek nem volt könnyű dolga, abszolút megértem, hogy elcsábult. Soren elég megnyerő személyiség tud lenni. Igazából Soren könyvére nagyon kíváncsi vagyok, de nem akarom a következő kettőt kihagyni előtte, így várnom kell még, mire eljutok odáig. (Pedig higgyétek el, nagyon furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mi lehet az ő könyvében.)

Most lekerült a rivaldafény Nora-ról, és helyette Micheal került a középpontba. Micheal, ez a fura, csendes és bizonytalan tinédzser, aki keresi a helyét a világban, aki fél a saját vágyaitól, és aki fél az lenni, aki valójában lenni szeretne. Tulajdonképpen két részre bomlik a cselekmény. Az egyik szálon Nora és Griffin Michealt képzik ki, a másik szálon pedig Soren próbálja magáról levakarni a kíváncsi újságírónőt és annak vádjait. Mind a két történetszál tetszett, de valamiért kicsit érdekesebb volt Micheal történetszála.  Szép kis utat járt be, és tökéletes jellemfejlődésen ment keresztül, amit öröm volt látni. Nora a háttérbe szorult, nem is igazán volt jelentősége ebben a könyvben, ha kimaradt volna, akkor sem éreztem volna a hiányát.

Nekem az is elég lett volna, ha csak Micheal és Griffin kapcsolatáról olvasok, mert az maga volt a tökély. Imádtam ezt a szerelmi szálat, azt, ahogyan felépítette az írónő, ahogy vívódtak az érzéseikkel és a kételyeikkel, ahogy lassan megnyíltak egymás előtt és végül egymásra találtak. Griffin és Micheal két totálisan ellentétes személyiség, nem is lehetnének különbözőbbek, és éppen ezért annyira remek páros ők ketten. Kiegészítik egymást. A tökéletes dominens úr és a tökéletes alárendelt. Egymásra vágytak, és végül megtalálták egymást.

Az egyetlen dolog, amit negatívumként tudnék megemlíteni, hogy Nora szerintem totálisan felesleges volt ebben a könyvben és nyugodtan ki lehetett volna hagyni. Nem értem Nora-t, és ezzel sajnos már az előző könyvben is így voltam. Most akkor kit szeret pontosan? Egyszer még Sorenről áradozik és őt nevezi élete szerelmének, aztán meg jön Wesley-vel, és őt nevezi a szerelmének. Most akkor mi van? Csak én nem tudom követni a gondolatmenetét? Mellesleg Wesley se szimpatikus, és szerintem abszolút nem illenek össze Nora-val. Wesley egy unalmas bájgúnár, nem is értem Soren után mit eszik rajta Nora. Én abszolút Soren párt vagyok. Mivel a következő könyvben Wesley kerül a középpontba, így hirtelen nem érzek nagy késztetést, hogy olvassam, de majd csak átrágom magam rajta.

A második rész legalább annyira tetszett, mint az első, és be kell ismernem, hogy egyre jobban kezd a szívemhez nőni a könyvsorozat és maguk a karakterek. Micheal és Griffin kapcsolatát imádtam, és jó volt nézni, ahogy Soren az orránál fogva vezette szegényt Suzanne-t egészen a végéig. Fejlődtek a karakterek, mindenki változott és alakult, jó látni, ahogy tanulnak a hibáikból és próbálnak jobb emberek lenni. Egyikük se tökéletes, de épp ezért szerethetőek, mert ettől olyan emberiek. Örültem a sok kis infónak a karakterek múltjáról, és hogy jobban megismerhettem őket. Ezáltal csak még közelebb kerültek a szívemhez.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/tiffany-reisz-az-angyal

Értékelés: 5/5

Rick Riordan: Csata a labirintusban (Percy Jackson és az Olimposziak 4.)

Fülszöveg:

Percy Jackson semmi jót nem várt az iskolai nyílt naptól, de amikor titokzatos halandó ismerőse után két pomponkánydémonnal is találkozik, a dolgok még a vártnál is rosszabbra fordulnak.
A sikersorozat negyedik kötetében már a küszöbön áll az olimposziak és a Titán isten közötti háború. Még az eddig biztonságos menedéknek számító Félvér Tábor is sebezhetőnek bizonyul, amikor Kronosz és hadserege megpróbál varázshatárán belülre kerülni.
Hogy a támadásnak elejét vegyék, Percy és félisten barátai egy küldetésre indulnak a Labirintusba – a hatalmas, föld alatti világba, ami minden fordulóban újabb vérfagyasztó meglepetést tartogat számukra.

Szeretek csapongani a műfajok között, mert nem tesz jót, ha folyton ugyanolyan stílusú könyvet olvasok. Ha túl sok YA könyvet olvasok egymás után, akkor egyre nehezebben tolerálom a műfaj ostobaságait és kliséit, ha túl sok felnőtt könyvet, akkor egy idő után elegem lesz a sok szexből, ha pedig túl sok gyerekkönyvet, akkor megunom a végére a lagymatag és egyszerű sztorit. Épp ezért szeretek válogatni. Az Anita Blake könyv után, kellett valami merőben más, ezért szedtem elő a Percy Jackson sorozat következő részét, a Csata a labirintusbant. Könyvtári körutam egyik szerzeményeként került a kezembe.

Nem mondom azt, hogy olyan nagy rajongója lettem a korábbi három könyvnek, de tetszettek annyira, hogy érdekeljen a folytatás, és ha már idáig eljutottam, akkor be is fogom fejezni. Sőt, a folytatást is kinéztem magamnak, így lehet a következő sorozatot is el fogom kezdeni. Na de, ne szaladjunk ennyire előre. Műfajában, vagyis a gyerekkönyvek között méltán az egyik leghíresebb a Percy Jackson sorozat. Nem egy Harry Potter, attól azért fényévekre van, de ha szeretted a Harry Pottert, akkor ez is minden bizonnyal tetszeni fog.

Nem tudom, hogy bennem volt most a hiba, vagy tényleg gyengébb lett ez a könyv, mint az előzőek, de valamiért nem kötött le annyira, mint az elődei. Pedig imádom a labirintusos történteket, és épp ezért vártam a negyedik könyvet. Kissé csalódottan fejeztem be, mert ennél többre számítottam. Talán túl nagyok voltak az elvárásaim, nem tudom, de szerintem a labirintusos témából annyival többet ki lehetett volna hozni. Lehetett volna több szörnyet, több rejtélyt, több csavart, több csapdát és csak úgy több izgalmat alapjáraton. Nem tudom, de valamiért most kissé laposnak éreztem a történetet. Persze volt most is néhány szörny, meg mentek Percy-ék ide-oda, mégis hiányoltam valamit.

A másik dolog, ahol hiányérzetem volt, az a humor. A Percy Jackson könyvek egyik legnagyobb vonzereje az a humor, és imádom, ahogy az író megfogalmazza Percy gondolatait, vagy a vicces helyzeteket, amikbe kerül ő és a barátai. Valamiért a humor se volt olyan sok, mint korábban, és ami volt, az se ütött számomra akkorát. Nem tudom... lehet, hogy csak velem van a gond, és nem voltam olyan hangulatban, ki tudja. Én se tudnám megmondani. A lényeg, hogy a humort is kevésnek éreztem.

És a harmadik negatívum - ne féljetek ez már nem hiányosság lesz, hanem más - hogy így a negyedik könyvre kezdem unni, hogy Luke-t már vagy háromszor elintézték, de még mindig életben van. Fogadjunk, hogy most se halt meg, hanem vígan szambázik majd vissza a következő részben, ami így az ötödik alkalommal már kicsit röhejes, legalábbis az én véleményem szerint. Amúgy sem kedvelem annyira Luke-t, kissé logikátlan és kidolgozatlan karakternek tartom, aki gyerekes dacból és dühből, minden normális indok nélkül állt át a gonosz oldalára. Nem bírom na! Inkább kelne életre Kronosz teljes valójában, és szervezkedne egyedül, talán még az is jobb lenne.

Rachel

De hogy ne csak csupa panaszkodásból és negatív dolgokból álljon ez a kritikám, azért mindenképp meg kell említenem, hogy a karaktereket még mindig bírom, Percy-vel és Annabeth-el az élen. Jó látni, hogy már igazi barátok, sőt! Jó látni, hogy lassan, de biztos talán többek is lehetnek majd. Tysont és Grovert szintén bírom, és az új lány, Rachel is érdekes volt. Valamiért nem hiszem, hogy csak ennyi lett volna a szerepe, szerintem több van a karakterben, mint amit eddig megtudtunk róla. Érzem, hogy vissza fog térni a történetbe és Percy-ék életébe.

És lett egy új kedvencem is, ő pedig Nico. Nagyon megkedveltem ebben a részben a kis srácot, és igazán átéreztem azt, amin keresztülment. Magányos, siratja a nővérét, akit elvesztett, és a haragját Percy-n vezeti le, mert hát nem nagyon tud mást tenni. Kívülálló, aki nem tartozik sehová, fura is egy kicsit, de mégis megkedveltem őt. Remélem végre megbékélt és ő is csatlakozik Percy-ék baráti társaságába. Szívesen olvasnék többet róla és remélem marad a történetben a főszereplők közelében, mert igazán sok mindent ki lehetne még hozni a karakteréből.

Nem maradt már hátra csak az utolsó könyv, amit biztosan a közeljövőben tervezek olvasni. Ezt a negyedik részt kissé gyengébbnek érzem a korábbiaknál, erősen átvezető jellegű, ami felkészít minket a végső nagy összecsapásra. Több negatívumot említettem, mint pozitívumot, ennek ellenére azért összességében tetszett, de nem ez lesz a kedvencem a sorozatból. Kíváncsi vagyok a lezárásra, hogy megvalósul-e a prófécia és hogy mi lesz Percy-ék sorsa. Jöhet a befejező kötet!

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/rick-riordan-csata-a-labirintusban

Értékelés: 5/3

Laurell K. Hamilton: Leláncolt Nárcisszusz (Anita Blake, vámpírvadász 10.)

Fülszöveg:

Hat hónap telt el azóta, hogy Anita utoljára találkozott Richarddal és Jean Claude-dal. Hat hónap férfiak nélkül. Hat hónap döntések nélkül. Hat hónap tele veszéllyel. Mert Anita a testén viseli mind a vámpír, mind a vérfarkas jelét, és amíg a triumvirátus újra össze nem áll, addig mindhárman sebezhetők. De aztán egy emberrabló olyan ártatlanokat vesz célba, akiknek védelmére Anita felesküdött, így a vámpírvadásznak minden segítségre szüksége lesz, hogy megküzdjön vele. A triumvirátus tehát újra eggyé válik, és Anita képes lesz használni Richard és Jean-Claude emberfeletti erejét. Hallja a szívdobbanásukat… ismeri a gondolataikat… érzi az éhségüket… Anitának most a saját testében lakozó szörnyeteggel is fel kell vennie a harcot, mert nem engedheti, hogy a mindennél erősebb vérszomj és vágy birtokba vegye az elméjét, eleméssze a lelkét.

Az utolsó hetekben feltornyosuló sok tanulnivaló és több ZH miatt, kicsit vissza kellett vennem az olvasásból, de most hogy lassan vége a félévnek és jönnek az ünnepek, majd a vizsgaidőszak, újra lesz több időm olvasni. Rögtön az egyik kedvenc könyvsorozatom következő részét szedtem elő, mert már hiányzott Anita, így került a kezembe a sorozat 10. része, a Leláncolt Nárcisszusz.

Elsőnek azon döbbenten meg, hogy két részes a könyv, vagyis csaknem 700 oldalas, és ezzel az eddigi (meg, ha jól tudom talán az egyetlen) ilyen hosszú könyv az egész sorozatban. Ötletem se volt, mi fog itt történni 700 oldalon keresztül, én kis naiv valami roppant pörgős, kalandos, rejtélyes és rengeteg fordulattal teli izgalmas történetet vártam és hát… csak részben kaptam meg, amire vártam. Értem már miért mondják sokan, hogy a 10. könyv a vízválasztó a sorozatban, és értem már miért nőtt meg a fanyalgók száma a következő részekkel párhuzamosan. Hamilton tényleg éles váltást vitt a könyvek történetébe, és ha jól hallottam, akkor így is fogja tovább folytatni.

Anita nem a régi, hirtelen majdnem ezer fordulatos fokot vett, de nem csak ő váltott, hanem maga az írónő is. Hamilton előszedte az erotikát, és gondolt egyet, ha eddig nem lett volna elég belőle, akkor most tesz róla, hogy az legyen. Épp azt szerettem a korábbi könyvekben, hogy mondhatni tökéletes egyvelegét alkották az erős karaktereknek, az izgalmas és rejtélyes történetnek, némi erotikának és az elengedhetetlen humornak. Itt valahogy megbomlott ez a tökéletes arány, és a rengeteg szex átvette az irányítást. De komolyan! Ha kihúznánk a szex jeleneteket, akkor a könyv legalább a felére csökkenne, és higgyetek nekem, nem túlzok. Semmi bajom az erotikával, de mikor indokolatlan és totál felesleges, akkor csakis idegesíteni szokott. És ezzel sajnos most is így voltam. A könyv remek stílusa így vesztett egy kicsit az értékéből, legalábbis az én szememben.

Ez a koncepcióváltás a főszereplő karakterére szintén nagyban rányomta a bélyegét, és Anita karaktere ugyanolyan hirtelen és indokolatlanul változott, aminek ugyancsak nem örültem. Mindig is azt szerettem benne, hogy egy tökös, eltökélt, kemény, okos, és mégis esendő, lelkiismeretes és gondoskodó fiatal nő. Voltak elvei, voltak erkölcsei, amikhez ragaszkodott minden erővel, és amiben senki se tudta őt megingatni. Most mégis önmagához nem méltón összefekszik minden férfival maga körül, de komolyan mindenkivel, sőt még egy olyan férfival is, akivel aznap találkozott elsőnek. Értem én, hogy az ardeur miatt van meg minden, és hogy nem tehet róla, nem tudja magát visszafogni, de számomra ez az egész magyarázat annyira erőltetettnek hatott, hogy nem tudtam komolyan venni.

Mintha Hamilton csak kitalált volna valami mondvacsinált indokot arra, hogy írhasson egy csomó szex jelenetet, mert éppen most ahhoz volt kedve. Kicsit nevetségesnek hatott számomra, mikor mentek megmenteni valakit, és ahelyett, hogy Anita azon dolgozott volna, hogy megmentse azt, akit kellett volna, ő inkább folyamatosan begerjedt mindenre és mindenkire. Volt, hogy több numerát is lefolytatott azelőtt, mielőtt végül elindult volna az embere megmentésére. Nem értem Hamilton miért vett egy ilyen éles kanyart, nem értem mi szükség volt a váltásra, mikor a korábbi könyvek olyan remek „receptből” készültek. Az erotika korábbi szintje éppen elegendő lett volna továbbra is.

Annak viszont örültem, hogy a fordítás még mindig remek, és hogy a fogalmazás választékos és mégis egyedi, amit csak kevés könyvben lehet látni. Anita még mindig oltári dumát nyom, még mindig vicces, még mindig fennkölt és még mindig okos, ahol kell, itt nincs semmilyen hiba szerencsére. Jókat nevettem magamban az apró kis poénokon és a humoros fogalmazáson. A másik, aminek örültem, hogy végre újra itt volt Jean-Claude, akit már hiányoltam. Bírom őt nagyon, és ahogy egyre többet és többet tudok meg róla és a múltjáról, úgy kerül közelebb a szívemhez. Nem olyan gonosz ő, mint amilyennek látszik és nem olyan rideg és veszedelmes, mint amilyennek Anita korábban hitte.

Richard most vágta el végleg magát nálam. Folyamatosan duzzog és hajtogatja az elveit, aztán meg ő dühöng és sértődik meg, ha Anita továbblép és nem sír utána. Jobb is, hogy Richard kikerült a képből, bár nem mintha Micah érdekesebbnek tűnne helyette. Őt még szoknom kell, még többet meg kell tudnom róla, és akkor nyilvánítok véleményt. Most még olyan semleges karakternek számít. Tetszett, ahogy Richard és Anita között felvázolta az írónő a tökéletes párhuzamot, hogy mennyire mások és mennyire egymás ellentétei. Szeretik egymást, az nem vitás, de ha két ember ennyire máshogy látja a világot és benne az embereket, azt azért nem lehet örökké figyelmen kívül hagyni. Richard az örök idealista, aki sose mocskolná be a lelkiismeretét, és aki mindig mindent helyesen akar csinálni. És Anita, aki ismeri a világ sötét oldalát, aki kegyetlenül praktikus, és teszi, amit kell, aki átlátja a dolgokat és nem fél megtenni azokat a szörnyűségeket sem, amiket mások rossz szemmel néznek. Tény, hogy Anita némi szociopata jelleget mutat, de ugyanakkor törődik azokkal, akiket szeret, és akiket védelmez, velük foglalkozik csak igazán.

Kissé csalódtam ebben a részben, és többekhez hasonlóan én se értem, miért kellett ilyen váratlanul ezt a tömény sok és totál felesleges erotikát beleerőltetni ebbe a történetbe. Szerintem a korábbi „recept” is remekül működött, és nem is értem Hamilton mit gondolt, mikor kitalálta ezt a sok szexet. Remélem azért Anita életét eztán nem csak a szex fogja meghatározni, hanem visszatér a jó kis nyomozásokhoz és izgalmas kalandokhoz.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-lelancolt-narcisszusz

5/3

Shadowhunters: posztert kapott a sorozat + itt vannak a hivatalos karakterfotók

Már lehet, hogy hetek is elteltek azóta, hogy hivatalosan kiadták a posztert és a karakterfotókat, de én csak most jutottam el odáig, hogy összegyűjtsem és elhozzam nektek egy bejegyzésben, némi személyes véleménnyel kiegészítve. Mondanom sem kell, hogy mikor ránéztem a képekre, elsőnek az ötlött szembe, hogy már megint megszaladt a Photoshop és szegény színészek fejét és testét túlságosan "átphotoshopolták". Nem nagyon újdonság ez, hisz a legtöbb filmes és sorozatos poszter és karakterfotó így szokott járni.

Elsőnek is itt van maga a sorozat hivatalos posztere.

És a poszter után hozom a kiadott karakterposztereket is. Nekem legjobban Clary és Magnus képe tetszik, a többiek fejét eléggé átformálták a Photoshoppal, és annyira mű lett az összhatás. Viszont azt nem értem, hogy Luke-t miért nyomják ennyire, mikor szerintem ha már valamelyik felnőttnek saját posztert kellene kapnia, az inkább a fő gonosz legyen, vagyis Valentine. Róla is nyugodtan készülhetett volna egy. Na, de ezt nem én döntöm el sajnos, így kaptunk amit kaptunk.

Egyre jobban közeledik ám a Shadowhunters sorozat premierje, és már alig kevesebb, mint másfél hónapot kell várnunk rá. 2016 január 12-én startol a sorozat az ABC Family (új nevén Freeform) csatornán Amerikában, és én már alig várom. Addigra a vizsgáim nagy részét is le tudom remélhetőleg, így ez lesz az egyik jutalmam magamnak.

Nektek hogy tetszik a poszter és a karakterfotók: :)