Bates Motel 3. évad összegzés

Ismét egy vendégposzt érkezik, újra Ramitól, aki az egyik kedvenc sorozata legújabb évadáról írt nektek. Nem is szaporítom tovább a szót, fogadjátok szeretettel.:)

Május 11-én ért véget a Bates Motel 3. évada az A&E csatornán. Ahogyan azt az eddigi évadoknál már megszoktuk, idén tavasszal is csupán 10 új részt kaptunk. A folytatásról - a 4. évadról - eddig semmi hír nincs, ahogyan arról sem, hogy a bármelyik Viasat folytatná a sorozat szinkronos sugárzását. (én még mindig nem hallgattam bele a szinkronhangokba, így arról nem tudok nyilatkozni, hogy hogyan sikerült a szinkron-casting)

Nehéz leírni, hogy eddig mi történt a Bates Motelbe, mert ez a sorozat, tipikusan az a sorozat, ahol nem a nagy történeti csavarokon, rejtélyeken és kalandokon van a hangsúly, hanem a családi/lelki drámákon és a karaktereken illetve az ő kapcsolatukon. A sorozat története tulajdonképpen csak egy „aláfestés” a karakterek kibontakoztatásához, vagyis nem a történet alakítja a szereplők jellemét, hanem a karakterek jelleme miatt alakul a történet úgy, ahogy – ami valljuk be, egy igen érdekes koncepció. Én mindenesetre nagyon szeretem az ilyet. A történet majdnem ott veszi fel a fonalat, ahol a 2. évad végén abbahagyta: leállt a drog biznisz White Pine Bayben, a motel menti kerülőút megépítése úgy néz ki, hogy be fog következni és a sorozatunk főszereplőjéről; Norman Batesről még mindig senki nem tudta meg, hogy miket követett önkívületi állapotában.

Azzal kezdeném, hogy szerintem a 3. évad volt az eddigi legjobb és a 2. a leggyengébb, ami hát valljuk be, elég meglepő azt nézve, hogy a sorozatok nagy része a 3. évad közelében indul el a lejtőn. A Bates Motel esetében azonban ez nem így van, ami valamilyen szinten várható is volt, hiszen mindenki tudja, hogy mi lesz a történet nagy-vége és ahhoz pedig, hogy odáig eljussunk elég sok mindennek meg kell még történnie. És akkor következzenek azok az okok, amiért szerintem ez az évad volt a legjobb az összes közül.

Norman állapota súlyosbodik: Az első két évadban nem sokszor láttuk Norman „másik oldalát”, nem láttuk, hogyan néz ki az, amikor számára kibillen a világ az egyensúlyából és átveszi felette az irányítást a másik éne. Mindig csak szó volt róla, hogy Norman ilyen, meg olyan, de igazából annyira soha nem láttuk, hogy mi is a baj pontosan vele. Na ezt a hiányosságot a 3. évadban a készítők jócskán pótolták. Kreatív és látványos filmes eszközökkel mutatták be a skizofrénia tüneteit és megnyilvánulásait, minden egyes ilyen jelenetet imádtam.

No school, no love: Az első két évadban Norman iskolába járt, így akarva-akaratlanul belefutottak a készítők a „gimis klisékbe”, ami bevallom őszintén, nekem néha nem annyira tetszett. A 3. évadban azonban a főszereplőnk magántanuló lesz és Norma kinevezi a motel menedzserének is, így ezzel végre-valahára magunk mögött hagytuk a gimis történeteket. Talán ebből következik az is, hogy ebben az évadban Normannek tulajdonképpen nem volt szerelmi szála (Emma, ugyan!) és lehet, hogy ez sok mindenkit zavart, engem egyáltalán nem. Sőt! Ez így volt tökéletes, mert hát legyünk őszinték, egy olyan ember, mint Norman nem képes igazi, valódi szerelemre, ezért az első két évadban is elég hiteltelen volt a Bradleyvel vagy a Codyval való „kapcsolata”.

Dylemma és Normero: Az előző kritikámban még azt akartam, hogy Norman és Emma jöjjenek össze és eleinte örültem is, amikor az első pár részben úgy tűnt, hogy lesz valami közöttük, de aztán a lelkesedésem olyan gyorsan elpárolgott, mint a nyári eső. Én még ilyen esetlenül felépített és lezárt „kapcsolatot” nem láttam egy sorozatban, az egész úgy jött le nekem, mint nézőnek, mintha a készítők csak a rajongóknak akartak volna ezzel kedveskedni, ami mind szép és jó, de a sorozat szempontjából teljesen érthetetlen volt, hogy Norman hirtelen, egyik percről a másikra (tényleg így volt, nézzétek meg) elhívja randizni Emmát. Emlékszem, néztem a jelenetet és csak pislogtam, hogy „Mi, mi, mi van? Lemaradtam valamiről?” Aztán hála az égnek ezt a „valamit” hamar le is zárták és egy új pár kezdett kialakulni, amiről eleinte azt hittem, hogy csak én képzelem bele, de aztán kiderült, hogy egyáltalán nem. Dylan és Emma az a két ember, akiket nem tudtam volna elképzelni egymás mellett és egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ők jók lennének együtt, de aztán a sorozatban mégis így alakult, én meg egyből a Dylemma fedélzetén találtam magam (shipperek talán értik ezt a kifejezést). Annyira aranyosak és olyan jó végre Dylan egy normális lánnyal látni, remélem a 4. évadban is folytatják ezt a szálat a készítők és nem szakítják szét őket valami mondvacsinált indokkal.

A másik shippem Normero, akikről már az előző kritikámban is írtam, hogy jók lennének együtt, de akkor igazából még csak viccből írtam, amolyan „jó lesz az” alapon. Aztán jött a 3. évad első része és teljes gőzzel shippelni kezdtem őket. Istenem, de szeretem ezt a párost! Mindketten erős, határozott és makacs személyek és éppen ezért volt/van ennyi konfliktus közöttük. Viszont valamiért mindig izzik körülöttük a levegő és mindketten meg szeretnének bízni a másikban, de a korábbi élettapasztalataik miatt, nehezen képesek nyitni a másik felé. Olyan kevés ilyet találni a sorozatokban! Nagyon remélem, hogy a 4. évadban most már tényleg összejönnek, mármint tényleg összejönnek és nem csak kerülgetik egymást, mint ebben az évadban.

Végül pedig meg kell említenem néhány gyenge pontját az évadnak, két dologról van szó, az egyik Bradley. Már az első évadban is utáltam ezt a csajt, nem tetszett se a karaktere sem azok a történetszálak, amik hozzá kapcsolódtak. Egyenesen irritált, így rettentően örültem, amikor a 2. évadban végre kiírták… erre visszahozzák az utolsó két részre. Egyáltalán nem lepett meg ami vele történt, annyira kiszámítható volt, hogy éppen csak az nem vette észre a jeleket, aki nem akarta. Nem tetszett, hogy visszahozták, szerintem meglehetett volna oldani máshogyan is Norman „beőrülését”, de minden rosszban van valami jó: végre biztosan tudom, hogy többet nem fog szerepelni.

A másik, ami nem tetszett az Caleb, Norma testvére. Egyrészt örültem, hogy végre alaposabban körüljárták Caleb és Norma kapcsolatát és, hogy többet megtudtunk arról, hogy pontosan milyen kapcsolat is volt közöttük, de az, hogy a végén ebből azt hozták ki, hogy Norma megbocsátott Calebnek és mindannyian a zongora körül énekelgettek, mint egy nagy, boldog család, az azért már sok(k). Lehet bennem van a baj, de számomra felfoghatatlan az, hogy valaki meg tud bocsátani annak, aki éveken át folyamatosan megerőszakolta és aztán még behívja a házába és úgy tesznek, mintha soha, semmi nem történt volna. És a sorozat is ezt az üzenetet sulykolja a nézőbe: hogy ez így jó és ez a normális, mert hiszen Caleb mégiscsak Dylan apja és nézd csak milyen jófej vele és, „hűde” megbánta, amit tett. Állj! Ez NEM normális. Ismétlem: ez nem így van! Addig oké, hogy nekem is jó volt látni, hogy valaki végre igazán szereti Dylant és törődik vele, de hogy ennyiért mindenki mindent megbocsát Calebnek, az nem tetszett. Ez egyszerűen nem hiteles: a valóságban, ha valaki ilyet tesz, azt börtönbe zárják és pont. Nem érdekel, hogy megbánta, nem érdekel, hogy mennyire szerette/szereti Normát, nem érdekel, hogy csak ketten voltak egymásnak. Rape is rape és nincs „de”.

Összességében tetszett az évad, sokkal erősebb volt, mint az elődei és százszor több karaktermélyítés volt ebben a 10 részben, mint az előző 20-ban. Ha lesz 4. évad biztosan nézni fogom és nagy izgalommal várom, hogy mit tudnak még kihozni ebből a sorozatból.

Értékelés: 10/9

Előzetes:

Maxim Kiadó újdonságai a 2015-ös Könyvhétre

Idén rendezik meg 2015 június 4.-8. között a 86. Ünnepi Könyvhetet és 14. Gyerekkönyvnapokat Budapesten és még néhány nagyobb városban az országban. Ez mindig roppant izgalmas esemény lehet minden olvasni szerető emberkének, de bevallom engem inkább csak az új megjelenések miatt szokott érdekelni. Ritkán megyek ki a helyszínekre, még akkor se jártam ki, mikor Budapesten tanultam, most meg már nem ott vagyok, így esélyem se lenne rá. De ha Debrecenben lesz valami, akkor talán most kinézek. (Már ha a sok vizsgám és a sok tanulás engedi.)

A kiadók sok új könyvet jelentetnek meg ilyenkor, a Maxim Kiadó is így tett, hisz érkezik négy vadonatúj könyvük a Könyvhétre, amit mindenképp szeretnék nektek itt bemutatni, hátha valamelyik felkelti az érdeklődéseteket.

Akkor lássuk!

John Green, David Levithan: Will &Will - Egy név, két sors

Fülszöveg:
Will Grayson megismerkedik Will Graysonnal. Egy hideg éjszakán, Chicago egyik legfurcsább pontján, két idegen útja keresztezi egymást. Ettől a pillanattól kezdve kettőjük világa összekeveredik, az életük visszavonhatatlanul egybefonódik.
A Chicago különböző kertvárosaiban lakó két Will Grayson mintha nem is ugyanazon a bolygón élne, pedig Evanston nincs is olyan messze Naperville-től. Amikor a sors ugyanarra a meglepő helyre sodorja őket, a két Will Grayson azon kapja magát, hogy életük váratlan hatással van egymásra, mindketten új és meglepő irányokban indulnak el. Régi és új barátaik – köztük a nagyon nagy és nagyon csúcs Pici Cooper, támadó játékos focista és káprázatosan tehetséges musicalszerző – segítségével a két Will végül úrrá lehet szívügyein, mi pedig tanúi lehetünk egy olyan zseniálisan szuper gimis musicalnek, amihez foghatót még nem látott a világ.

John Green könyveit nagyon szeretem, így ez sem fog kimaradni, az biztos. Engem ez érdekel a legjobban a négy könyv közül, így ezt biztosan olvasni fogom.

Alice Hoffmann: Gyönyörű titkok múzeuma

Fülszöveg:

A történet New York-ban játszódik a huszadik század mozgalmas első két évtizedében. Két nagyon különböző ember szenvedélyes, feszültségekkel teli szerelmi története. Helyszín: Coney Island. Coralie Sardie a Gyönyörű titkok múzeuma nevű mutatványosház tulajdonosának lánya. A parti sétány melletti intézményben a lelkes közönség furcsa lényeket tekinthet meg. A kitűnő úszó Coralie apja „múzeumában” sellőként szerepel más furcsa lények, a Farkasember, a Pillangólány és a százéves teknős mellett. Egy éjjel Coralie megpillant egy nagyon helyes fiatalembert; a férfi a holdfényben fákat fotografál a Hudson folyó mentén.
A fotográfus Eddie Cohen; orosz emigráns, aki elhagyta közösségét és szabósegédi munkáját. Amikor Eddie a hírhedt Triangle gyár tűzesetét fényképezi, egy fiatal nő eltűnésének titokzatos ügyébe keveredik.

Hogy őszinte legyek ez a könyv annyira nem keltette fel az érdeklődésemet. A borító viszont roppant érdekesen néz ki.

Alan Bradley: A jósnő kristálygömbje

Fülszöveg:

Alan Bradley egy elbűvölő regénnyel tér vissza, amelynek főhőse a rettentően okos és rendíthetetlen tizenegy éves nyomozó, Flavia de Luce. A koraérett vegyész mérgek iránti szenvedélyének köszönhetően deríti ki a Palánkosban történt gaztettek közötti összefüggéseket.
Flavia megkéri az idős cigányasszonyt, hogy jósoljon neki kristálygömbjéből, és meglepetésére a jósnő tud Harrietről, az édesanyjáról. Mi több, egykor ő maga is a Buckshawban, a de Luce család birtokán élt, a nő óvó felügyelete mellett. Egészen addig, míg Harriet el nem tűnt a hegyekben; ekkor Fenellának szednie kellett a sátorfáját. Flavia mindent helyre akar hozni, de tenni vágyásával az ellenkezőjét éri el, szerencsétlenséget hoz a cigányasszony fejére. A jósnőt éjnek évadján támadás éri a saját kordéjában. Vajon ez annak a helyi mendemondának a következménye, hogy őt okolják egy kisbaba évekkel korábbi elrablásáért?
Flaviát nem hagyja nyugodni a dolog, még akkor sem, mikor „hőn szeretett” nyomozótársával, Hewitt felügyelővel kell osztozkodnia az ügyön. De hogyan kapcsolódik a bűntény az eltűnt csecsemőhöz? Mialatt Flavia ezen töpreng, egy másik testre bukkan.  Hűséges kerékpárján, Gladysen járja a vidéket nyomok után kutatva, s eközben találkozik egy elegáns művésznővel, akinek a birtokában van egy igen kivételes tárgy, egy portré, amely segít fényt deríteni a legnagyobb rejtélyre: milyen is Flavia legbelül?

Ez a könyv se vonz, így szerintem ezt is ki fogom hagyni.

Sherry Gammon: Elviselhetetlen

Fülszöveg:

A jóképű és vicces Booker Gatto nemrég hagyta ott az állását a rendőrségnél, nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb életet kezdjen saját jogi praxisában. Egyetlen dolog hiányzik számára a boldogsághoz: egy igazi társ. De a szerelem elkerüli, és a múlt árnyai még fogva tartják a szívét. De bármennyire is próbálja kizárni az életéből az érzelmeket, nem tudja nem észrevenni gyönyörű titkárnőjét, Tesst.
Tess Selleck bujkál. Egy olyan kapcsolatból próbál kilépni, melyben mindennaposak a megaláztatások és a szenvedés. Egy erőszakos és durva férfi elől menekül, aki egykor a férje volt. Tess átmenetileg nyugalomra talál Booker mellett, aki napról napra vonzóbb számára, de a bizalmatlanság a férfiakkal szemben óvatosságra inti. Kétséges, hogy a két megsebzett léleknek van-e közös jövője. Vajon a szerelem és a bizalom segíthet rajtuk, vagy éppen ezek az érzések válnak elviselhetetlenné?

A Szerethetetlent már olvastam, de nem nyűgözött le annyira, mint vártam, és így nem nagyon érzem a késztetést, hogy olvassam a folytatást, de talán egyszer majd mégis a kezembe veszem a 2. és a 3. részt.

Továbbá van még két hírem a Maxim Kiadó háza tájáról. Egyrészt még mindig tart egy nagyon jó kis kedvezményük, az 1+1-es akció, melynek keretein belül egy könyv vásárlása mellé egy másikat ajándékba lehet kapni. Vagyis kettő könyvet lehet kapni egy áráért. ITT olvashattok a részletekről.

Valamint néhány hete indult el a kiadó szervezésében a Szövegértési játék, amivel szintén értékes nyereményekre, főleg könyvekre tehettek szert. Erről pedig ITT olvashattok bővebben.

The Royals (Uralkodók) 1. évad összegzés

Az egyik általam rendszeresen olvasott blogger írt a sorozat első részéről, és úgy alapjáraton tőle hallottam először erről a sorozatról, és már magam sem tudom miért, de kíváncsiságból belenéztem az első részbe még a kezdetekkor. Sokan a Gossip Girl utódjaként emlegették, és talán engem is ez vonzott benne a legjobban, így adtam neki egy esélyt, és habár elsőre nem kötött le, de második nekifutásra rögtön megszerettem a sorozatot.

A The Royals egy modern és teljesen kitalált brit uralkodói családról szól, ami a családtagok életét mutatja be. Adott nekünk a királyi pár, Simon király és Helena királynő, és két gyermekük Liam herceg és Eleanor hercegnő. A történet ott veszi kezdetét, hogy meghal a trónörökös, Robert herceg, és ez alaposan felbolygatja nem csak a királyi család, de egész Anglia életét. Így a fiatalabb fiú, Liam lesz az új trónörökös. Nem szabad még elfelejtenünk a király öccsét, Cyrust, és annak idióta lányait sem, és a család barátait és fontosabb alkalmazottait, akik mind-mind a történet fontos (vagy épp kevésbé fontos) részét képezik.

Brit sorozatról van szó, így adott a britektől megszokott stílus, amit egyszerűen lehetetlen lenne elmagyarázni. Hogy mire gondolok most, azt csak az tudná megérteni, aki szintén sok brit sorozatot néz, hisz ha összehasonlítjuk azt az amerikai sorozatokkal, egyértelműen látszik a különbség. Néhány példa erre: a megismételhetetlen és egyedi brit humor, a kevesebb évados epizódszám és több részenkénti műsoridő, nem néz ki mindenki úgy, mint valami topmodell (bár a The Royalsban pont talán mégis, ami itt mondjuk teljesen érhető), és a hangulat és a stílus is egyértelműen más. És persze a brit akcentus, aminél jobb nincs is a világon. Én imádom a brit sorozatokat, és most már a The Royals is ott van a többi kedvencem között.

Nagyon tetszett az első évad, csak dicsérni tudom, és valamilyen szinten igazuk volt azoknak, akik a megjelenésekor az új Gossip Girlnek kiáltották ki a szériát. Itt is a felső elit mocskos, pompás, izgalmas, irigyelhető és néha talán kissé visszataszító életébe pillanthatunk be. De mindezt sokkal humorosabban, sokkal megközelíthetőbb stílusban tálalja a The Royals, mint anno a Gossip Girl tette. Adott a brit humor, a remek akcentusok, és az érdekes történet, mellette pedig olyan komplex és szerethető karaktereket találhat magának az ember, akiket rögtön megkedvel és aztán ereszteni képtelen. Majdnem az összes karakter szerethető és egyedi, de persze itt is vannak kivételek. (Oh, Ophélia, én mennyire, de mennyire unlak téged!) Az első évad 10 részből állt, egy rész pedig olyan 40-50 perces volt átlagban. Még csak felirat van hozzá, én azzal néztem, de higgyetek nekem, felirattal éri meg nézni. Komolyan, a szinkron megölné a remek akcentusokat, amiért nagy kár lenne.

Tetszett az első évad köré épülő események láncolata, és az, ahogy a történetet vezették. Ott indul ugyebár a történet, hogy meghal Robert herceg, a trónörökös, és ez alaposan felbolygatja az indulatokat. Simon király átgondolván helyzetét, arra a következtetésre jut, hogy minden gond forrása maga a monarchia, így el szeretné töröltetni azt. A terve persze nem nyeri el mindenkinek a tetszését, főleg Helena királynő, és a király öccse, Cyrus tiltakozik nagyon az ötlet ellen, hisz Cyrus mindennél jobban király szeretett volna (vagy még mindig szeretne) lenni. Így elkezdődik az ármánykodás, az áskálódás, az összeesküvések, és a végére az is kiderül, hogy Robert halála se véletlen baleset volt, mint aminek korábban hitték. Több titok van az évadban, van, amire fény derül, de a legtöbbre nem, így rengeteg megválaszolandó kérdést hagytak a folytatásra, amiért én iszonyatosan várom a második évadot.

Három kedvenc karakterem lett. Elsőnek is, imádom Cyrust, holott negatív karakter, de nem olyan negatív, mint amilyennek az elején tűnt. Bírom a humorát, bírom, hogy milyen önző és önelégült, és bírom, hogy mindenkit ki tud osztani, ha kell. És az a stílus! Te jó ég! Egyedi az biztos. Valamilyen szinten érthető, hogy kiakad, mikor Simon bejelenti, hogy eltörli a monarchiát, hisz ő világ életében király akart lenni. Nem mintha nem érteném meg magát Simon királyt is, de Cyrus tettei és indokai is legalább annyira érthetőek. És teljesen odavagyok a színész hangjáért. Valami fura hanglejtése és orgánuma van, de annyira jó hallgatni.

A másik két kedvencem pedig Eleanor hercegnő, vagyis Lenny és a testőre Jasper. Két remek karakter, már csak önmagukban is, és párosként pedig egyszerűen verhetetlenek. Jasper fura és kiismerhetetlen a titokzatos múltjával, és imád irányítani (főleg Lenny-t:), Len pedig habár az elején csak egy elkényeztetett nyafka hercegnőnek tűnik, aki nem tud magával mit kezdeni a pompás életében, de sokkal mélyebb és komplexebb karakter ő ennél. Küzd az anyja elutasító és szeretethiányos természete ellen, küzd az elvárások és Robert halála miatt, akit legjobban szeretett. Len és Jasper kapcsolatának alakulását bírtam a legjobban, a Helena királynős fiaskóig, amit máig nem tudok megbocsájtani az íróknak, sem Jaspernek, és szerintem ezután már semmi sem lehet olyan, mint volt. Bár úgy tűnik, nem csinálnak ebből nagy ügyet és Lenny úgyis megbocsájt majd Jaspernek, legalábbis szerintem, számomra ez akkor is fura. (Kb. olyan, mint mikor a Gossip Girlben Blair lefeküdt Chuck nagybátyjával. Azt se tudtam megérteni soha.) Lenny és Jasper kicsit talán olyanok, mint Blair és Chuck voltak a Gossip Girlben.

Egyetlen nagyobb negatívumként egy karaktert tudok felhozni, akit egyszerűen untam az egész évad során. Ő pedig Ophelia. Nem bírom a csajt, sem a karaktert, sem azt, ahogy bénáztak Liammel. Liammel alapjáraton semmi bajom nem lenne, de amikor ezek ketten együtt vannak (vagyis szenvednek, ahogy mi is, amiért néznünk kell őket), akkor csak fogom a fejem, hogy ezt most miért? MIÉRT?! Nem tudtak volna valami egyedibb és érdekesebb női karaktert kitalálni Liamnek? Nagyon remélem, hogy Ophelia tényleg végleg távozott, és vissza sem jön. Nem kell ő ide, Jemma például ezerszer érdekesebb nála. A végén a királynőt se hagyhatom ki, aki egy szemét ribanc, és ezt sajnos nem tudom szebben megfogalmazni. Persze neki is vannak vicces pillanatai, és a végére próbálták kissé kedvelhetőbbé tenni, de nekem akkor sem szimpatikus. Sokszor nem értettem, mit miért csinál, és főleg azt nem értem, mi baja van a lányával. Miért kell minden lehetséges módon megalázni és keresztbe tenni Lenny-nek? Talán szimpla féltékenység, ki tudja, mindenesetre, mivel pont a kedvencemet utálja, így én sem kedvelőm őt.

A The Royals stílusra és hangulatra kissé olyan, mint a Gossip Girl, így ha tetszett az a sorozat, akkor valószínűleg ez is fog. Remek a téma, egy modern kori királyi család életét mutatja be, mindezt megspékelve az utánozhatatlan brit humorral, a remek zenékkel, amik minden részt végigvezetnek, és a szerethető és összetett karakterekkel, akik közül Lenny, Jasper és Cyrus az egyértelmű kedvenceim. Nekem nagyon bejött, és iszonyatosan várom a második évadot. Kár, hogy addig még egy teljes év van hátra. :(
Értékelés: 10/8 (Ophelia és Helena királynő miatt van a két mínusz pont.)

Előzetes:

2015 legjobban várt filmjei 2.

Idén már bemutattam három filmet, amiket már játszottak (vagy még mindig játszanak) a mozik. Ebből a háromból eddig egyet sikerült látnom, a másikat nem is tudnám, hisz nem vetítik a hazai mozik, a Bosszúállókra pedig egyszerűen nem volt idáig időm elmenni, de talán a következő napokban valamikor sikerül bepótolnom a lemaradásomat. Pedig mennyire szeretném már látni, annyira, de annyira, hisz imádtam az első részt, de valahogy most nem fér bele. De igyekszem, talán a jövőhéten vagy aztán végre sikerül a vizsgák közben valamikor. :)

Mindenesetre most ismét hozok három filmet, amik a következő hónapokban érkeznek a mozikba, és amelyek valamiért felkeltették a kíváncsiságomat. Ebből egyet biztosan moziban nézek meg, a másik kettőt nagy valószínűséggel nem, de azért ha kijönnek majd DVD-n biztos lecsapok rájuk.

Papírvárosok (Paper Towns)

Szeretem John Green könyveit, mert mindig olyan egyedi és mégis szerethető történeteket ír abszolút kedvelhető karakterekkel, amit egyszerűen tanítani kellene. Ért ahhoz, hogy kell megérinteni a fiatalok szívét, hogy kell egyedi és nehéz témákat mégis könnyedén és fogyaszthatóan feldolgozni.

Imádtam a Csillagainkban a hibát, a könyvet jobban, mint a filmet, de a film is tetszett persze. Olvastam még tőle az Alaska nyomábant, ami ugyancsak tetszett, és a belőle készült filmet is nagyon várom, ami elvileg jövőre érkezik.

A Papírvárosok könyvhöz még nem volt szerencsém, de a film előtt mindenképp szeretném olvasni, mindenesetre az előzetes alapján ez is egy remek történetnek ígérkezik. Bár nem hiszem, hogy a Csillagainkban a hibát felül tudná múlni, de azért érdekes lesz látni a próbálkozást. Valószínűleg nem moziban fogom megnézni, de amint kijött a DVD, máris rávetem magam.

Magyar bemutató: 2015. július 30.

Előzetes:

A Fantasztikus négyes (Fantastic Four)

Az ember azt hinné, hogy Hollywoodban valamikor csak megunják a képregény adaptációkat, pedig higgyetek nekem, ez sosem fog megtörténni. Évről-évre nyomják ki az újabb és újabb filmeket, amik valamelyik képregényből készültek.

A Fantasztikus négyes korábban már kapott két filmet, de mivel azok nem lettek olyan sikeresek, mint várták volna, így pihentették egy kicsit őket, és pár év múlva elkezdték elölről ezzel a reboottal.

A szereposztást nem tudom kritizálni, igazából nem annyira ismertek ezek a fiatal színészek, bár azt már most meg tudom állapítani, hogy jelentősen fiatalítottak a karaktereken az előző filmekhez képest. És persze a mostani trend szerint sokkal sötétebb és komorabb lesz a képi világ.

Egyetlen kifogásom van. Johnny miért lett fekete? Nem tudtak volna találni egy szőke fiút, aki hasonlít a nővérére, Sue-ra? Vagy itt nem is lesznek testvérek? Vagy mi van? Ennek sürgősen utána kell néznem, mert ezen csak most gondolkodtam el igazán.

Érdekel a film, már csak azért is, hogy miben lett más vagy épp jobb, mint az előzőek. Moziba biztos nem megyek el érte, de DVD-n megnézem majd.

Magyar bemutató: 2015. augusztus 13.

Előzetes:

Az Útvesztő 2. - Tűzpróba (Maze Runner - The Scorch Trials)

Nagy rajongója vagyok James Dashner trilógiájának, és imádtam az első filmet, így nem is kérdés, hogy nagyon várom már a másodikat. A napokban jött ki a Tűzpróba első előzetese, és igen izgalmasnak és látványosnak érkezik a film.

Persze sok lesz a változtatás, ez régóta teljesen nyilvánvaló, de engem nem zavar, feltéve ha ettől jobb lesz a film. Amíg nem láttam a kész művet, addig nem ítélkezek, véleményt csak utána fogok mondani róla.

Alig van már hátra 4 hónap és még csak pár jelenetfotót, egy posztert és egy teaser előzetest kaptunk, ami szerintem iszonyat kevés, így bízom benne, hogy nyáron végre gőzerővel beindul a film körüli marketinggépezet, mert épp itt lenne az ideje.

Alig várom már ezt a filmet, de komolyan! Mikor lesz már szeptember?!

Magyar bemutató: 2015. szeptember 17.

Előzetes:

Arrow (A Zöld Íjász) 3. évad összegzés

Nem tudom észrevettétek-e, és nem is örök érvényű, amit most mondani fogok, de úgy tűnik a sorozatok általában a 3. és 4. évad körül kezdenek lejtmenetbe. Legalábbis így van ez a CW sorozataival, amire több példát is tudnék hozni, de nem akarok eltérni a témától. Ha van sorozat, amit imádok, és amit mindennél jobban várok hétről-hétre, az nagyjából a 3. évad tájékán kezd el egyre rosszabbra fordulni. Nem tudom mi van az írókkal, talán 3 vagy 4 év után kifogynak a normális ötletekből, vagy úgy vannak vele, hogy úgyis nagy a nézőközönség, így nem kell strapálniuk magukat, de a lényeg, hogy mikor egy sorozat eléri a 3. évadát, ott kell elkezdenünk aggódni. Én legalábbis akkor szoktam. Nem hittem volna, hogy az Arrow-ra igaz lesz ez, de sajnos így lett.

A történet pörög tovább a 2. évad eseményeit követően. Slade és a szuperkatonáinak legyőzése után úgy tűnik végre egy kis béke köszönt Starling City városára. Oliver és Felicity között egyre jobban forr a levegő, Thea távol van a várostól újonnan megtalált apjával, Merlynnel, miközben az Íjász csapat még mindig takarítja a város utcáit a piti bűnözőktől. Nem is kell mondanom, nem tart sokáig az idilli béke. Sara-t megölik, és egy jelentősen felbolygatja az indulatokat. Sara halála olyan események láncolatát indítja el, amire senki sincs felkészülve. Új barátok és ellenségek tűnnek fel, miközben Olivernek talán eddigi legkeményebb ellenfelével kell szembenéznie, magával Ra's Al Ghul-al.

Persze ennél sokkal, de sokkal több minden történik a 3. évad 22 részében, és idő se lenne mindet felsorolni, és nem is ez a célom. A 3. évad fő ellenfele az Árnyak Ligája, élén Ra's-al, aki méltó ellenfélként száll szembe Oliverrel. Oliver azt hiszi, hogy nem történhet vele annál rosszabb, minthogy Ra's végezzen vele. Aztán rá kell jönnie, hogy Ra's egészen más sorsot tartogat számára. Valami olyat, amit Oliver nem utasíthat egykönnyen vissza, ugyanis Ra's mindent megtesz, hogy elérje a célját és ennek érdekében semmitől sem riad vissza.

Ahogy a kritikám elején írt felvezetőmben olvashattátok, sajnos nem jött be nekem ez az évad annyira, mint szerettem volna. Nem tudom szebben mondani, de tele volt rengeteg baromsággal. Olyan dolgokkal, amiket nem hittem volna, hogy ebben a 2. évad végéig szinte tökéletes sorozatban valaha látni fogok. Kezdjük azzal, hogy nem tetszik, amit Ra's-sal műveltek, és szerintem a lehető legrosszabb döntés volt őt behozni ebbe az univerzumba. Számomra Ra's Al Ghul mindig is a Batman történetek része marad, Batman egyik fő ellenfele, és hihetetlen ellenérzést váltott ki belőlem, hogy felhasználták a karaktert ebben a sorozatban. Nem illett ide, mondjuk ki kerek perec.

Emellett szerintem oltári nagy hülyeség volt az is, hogy az egész évad arra ment ki, hogy Ra's meg akarja győzni Olivert, hogy legyen az utódja. Miért olyan fontos, hogy Oliver legyen az? Miért kell ezt erőltetni? Miért nem keresett valaki mást Oliver helyett, ha ő annyira nem akarja? Az egész történetszál egy hatalmas, erőltetett, idegesítő baromság volt, és alig vártam már, hogy vége legyen. És a vége! Ahhoz képest, hogy korábban Ra's csaknem megölte Olivert, a végén Oliver elég könnyen legyőzte őt, és még csak meg sem izzadt közben. Az egész Árnyak Ligája és Ra's történetszál nekem nem tetszett. Sem az, ahogy felvezették, sem az, amit kihoztak belőle, sem az, ahogy lerendezték a végén.

A másik, amit nem tudok nem megemlíteni Oliver és Felicity kapcsolata. Tudom, tudom, korábban én voltam az egyik legnagyobb shipper, és magamban elképzelve tényleg aranyosak lettek volna együtt. De pont az volt a jó bennük, mármint abban, hogy shippeltem őket, hogy nem hittem volna, hogy valaha tényleg össze fognak jönni. Féltem tőle, hogy mi lesz, ha mégis így alakul, és a félelmeim sajnos beigazolódtak. Egy nyálas, unalmas love story-t faragtak belőlük, és végig kellett szenvednem (velük együtt) az egész évados bénázásukat. Oliver hirtelen szeretett bele Felicity-be, és ne mondjátok, hogy nem hirtelen volt, mert igenis így történt. hisz korábban semmi utalás nem volt rá. Oliver elvileg Sara-ba volt szerelmes még nem sokkal azelőtt, aztán meg Felicity-be. Számomra az egész kapcsolat teljességgel hiteltelen, és nem akartam, hogy tényleg összejöjjenek. Sajnos, nem úgy lett, ahogy én akartam, és a végére mégis csak egymásra találtak, de van egy olyan érzésem, hogy nem sokáig lesz itt nagy szerelem a 4. évadban.

Talán ez volt az a két dolog, ami nagyon, de nagyon nem tetszett ebben az évadban, ami azért nagy gond, mert pont ez a két történetszál alkotta az évad fő gerincét. Az egész 3. évados koncepció számomra hatalmas bukás, és nem tudom ki hogy van vele, de épp ezek miatt, nagyon nyögvenyelősen csúsztak le a részek, és ha őszinte akarok lenni, akkor már nem a régi lelkesedéssel néztem a sorozatot. Csak úgy megszokásból, csak azért mert épp nem volt jobb dolgom abban az egy órában. Nem hittem volna, hogy valaha ilyenné válik számomra az Arrow, így őszintén remélem, hogy a 4. évadra összekapják magukat az írók, és ismét visszatér az első két évados remek színvonal, mert ha nem, akkor kénytelen leszek kaszálni a sorozatot. Fájó szívvel, de megteszem.

Hogy azért ne keserű szájízzel fejezzem be a kritikát, azt sem szabad elfelejteni, hogy volt néhány kellemes meglepetés, és igazán kedvelhető dolog és karakter is az évadban. Csak sajnos ezek voltak a kisebbségben, és a két fő történetszál mellett nem rúghattak labdába. A Sara halála által okozott események láncolata remek irányba vitte egyes karakterek sorsát, gondolok itt például Laurelre, akit magam sem hittem volna, hogy valaha így lesz, de kezdek megkedvelni. Bár azért, hogy fair legyek, meg kell említenem, hogy kicsit túl hamar "képezte ki" magát, alig pár hónap alatt lett profi harcos, tanulta meg azt, amit Oliver 5 év alatt, így kissé hiteltelen a nagy átalakulása (csakúgy, mint Thea-é). Mégis, annak legalább örülhetünk, hogy végre kezdtek valamit a karakterével, és nem picsog tovább hülyeségeken, mint korábban.

Tetszett a Thea és Merlyn mellékszál is. Thea "kiképzéséről" ugyanaz a véleményem, mint Laurel esetében, túl gyorsan és túl irreális módon lett szinte profi harcos, de legalább ő se nyavalyog tovább, és ez mindenképp pozitívum a sorozatra nézve. Merlyn az egyik kedvenc karakterem, és jó volt látni, ahogy beilleszkedett a csapatba, hogy aztán a végén kiderüljön, hogy végig hátsószándékkal volt olyan segítőkész. Bár ezt mondjuk sejteni lehetett. Érdekes helyzet alakult ki az évad végére, és most, hogy Merlyn megkaparintotta az Árnyak Ligáját kíváncsi vagyok mihez fog vele kezdeni. Roy távozott, nem kár érte, vele sose tudtak mit kezdeni. Így utólag úgy tűnik, hogy csak annyi volt a szerepe, hogy felvezesse Thea karakterét és a lány jellemét formálja, hogy az végül csatlakozhasson Speedy-ként az Íjász csapathoz.

Azt mondanom sem kell, hogy a múltas történetszál most ért el nálam arra a szintre, hogy totál hidegen hagy mi történt Oliverrel 5 évvel korábban. Egyszerűen nem köt le, nem tudok érte aggódni, hisz úgyis ott van a jelenben. Mindenesetre a múlt és jelen eseményeinek összefűzése és logikus összekapcsolása most is működött, szerencsére ezt nem rontották el. Kaptunk jobb és rosszabb epizódokat, kaptunk egy Flash és Arrow crossover részt is, ami ráadásul dupla epizódos volt, talán az évad egyik legjobb része. Tetszik, ahogy a CW elkezdte kiépíteni a saját kis univerzumát, amiben összejárnak a karakterek, és amik kapcsolódnak egymáshoz. Olyan, mintha tényleg egy világban játszódna a több történet, és ez nagyon szuper dolog. Nagyon bírtam még Ray-t, alias ATOM-ot, olyan kis aranyos volt. Tisztára, mint Felicity, csak férfiban, és nagy kár, hogy nem maradtak együtt, pedig teljesen összeillettek volna.

Ha összegeznem kellene az évadot, akkor azt mondanám, hogy számomra egy erőteljes visszaesést jelentett a majdnem tökéletes 2. évad után. Volt több rész, amit untam, a két fő történetszál számomra totál ellenszenves és hihetetlen. Nem tetszett és csak idegesített minden, amit kihoztak belőle. Mindenesetre összeállt az évad végére az Íjász csapat. Oliver már nincs egyedül, egyre több társa segít neki megmenteni a várost. Oliver személyazonosságát leleplezték, mindenki tudja, hogy ő a Zöld Íjász, és ez érdekes helyzetet ígér a jövőre nézve. Nem kaptunk utalást a folytatásra, így nem lehet tudni merre viszik tovább a történetet, szerintem még maguk az írók se tudják. Remélem sokkal átgondoltabb történetet találnak ki a 4. évadra, és akkor megbocsátom nekik ezt az egy éves mellékvágányt.
Értékelés: 10/6

Előzetes:

The Originals (A sötétség kora) 2. évad összegzés

A The Originals, a Vámpírnaplók spin-off sorozata tavaly kezdett az első évaddal, és habár a pilot alapján voltak ellenérzéseim a sorozattal kapcsolatban, végül mégis meggyőzött, és talán én lepődtem meg a legjobban rajta, de egészen megszerettem az Ősök történetét. Visszaolvasva a tavaly írt kritikámat az első évadról, még mindig tartom a véleményem, és habár néhány téren fejlődött a sorozat, vannak dolgok, amik még mindig nem tetszenek. A 2. évad 22 részben mondta el az Ősök történetének egy újabb fejezetét, és volt itt minden, amit csak szerettünk volna. Kicsit néha katyvasz lett ezáltal a történet, és voltak üresjáratok és unalmas történetszálak, de összességében ismét csak azt mondhatom, hogy még mindig jó ez a sorozat, a hibái ellenére is.

A második történet ott veszi fel a fonalat, ahol az első abbamaradt. Megszületett Hope, akit a saját védelme érdekében elpaterolnak az útból, és elküldik messzire, hogy ott biztonságban legyen a család ellenségeitől. Persze Klausék hamar rájönnek, hogy a kislány nincs biztonságban, mert Esther és Finn újraéledésével újabb veszély fenyegeti a testvéreket és a kislányt. Esther meg akarja ölni Hope-t és semmitől nem riad vissza, hogy elérje a célját. Valahonnan innen indul a második évad, és természetesen sok minden történik még eztán, de nem akarok mindent leírni. Visszatérnek a Mikaelson család halott tagjai, szinte mindenki tiszteletét teszi így vagy úgy a halottak közül, bár nem sokan élik túl. Közben persze folyik tovább a hatalmi harc, a farkasok és a boszorkányok is tevékenykednek saját céljaik érdekében, és a végére már azt sem lehet tudni, ki kivel van, vagy ki kinek az ellensége.

Ebben az évadban három dolog idegesített, de azok annyira, hogy már erősen kezdem unni őket a sorozatban. Sajnálom, de engem egyre jobban idegesít a gyerek téma. Még mindig azon a véleményen vagyok, hogy baromság az egész, és az is, hogy eddig a két évadban, mindig minden Hope körül forgott. Nekem rohadtul elegem van ebből a gyerekből, hogy mindig mindenki őt akarja megölni, vagy megszerezni. Ráadásul csak nem kezdett el gyorsan növekedni, pedig az milyen jó lett volna! Vagyis ez azt jelenti, hogy végig kisbaba fog maradni, ami valljuk be egy idő után halál unalmas lesz. (Én már most unom!) NAGYON REMÉLEM, HOGY A HARMADIK ÉVADBAN NEM MEGINT MINDEN HOPE KÖRÜL FOG FOROGNI, MERT AKKOR NEM TUDOM MIT CSINÁLOK!

A másik, ami szerintem totál felesleg az egész sorozatban... ki más lenne, mint Cami? Nem értem a karakter lényegét, szerintem mindenki meglenne nélküle, semmit nem ad hozzá a sztorihoz, semmi jelleme nincsen, egyszerűen nem értem a létjogosultságát, meghalhatna végre, mert engem kifejezetten idegesít. Ha Klausnak egy szerelmi szálat akarnak behozni, akkor legyen, sőt, én örülnék is neki, de ne mondja nekem senki, hogy egy Klaus félének majd éppen egy ilyen szürke és jellemtelen Cami fogja felkelteni az érdeklődését! Kezdjenek vele valamit, vagy nyírják ki, de nem bírok végignézni még egy évadot, ahol csak ott lebeg a háttérben, és semmit sem csinál. A legunalmasabb karakter az egész sorozatban.

És a harmadik, ami ugyancsak idegesített a Josh és Aiden szerelmi szála. Nem azért mert melegek, félreértés ne essék, sőt, én szeretem a sorozatokban a meleg szerelmi szálakat, hanem azért idegesített, mert annyira semmi közük nem volt a fő történetszálhoz, és mégis olyan nagy hangsúlyt kaptak, hogy nem is értettem mit gondoltak a készítők. Nem tudtak volna valami érdekesebb és relevánsabb történetszálat kitalálni, amivel kitöltik a maradék műsoridőt? Valami olyat, amihez Klauséknak több közük van? El sem tudom mondani, hogy mennyire örültem, mikor Aiden meghalt, mert végre nem kellett tovább bámulnom az abszolút felesleg romantikájukat. Josh szerencsére elment, remélem vissza se jön.

Igazából voltak ezeken felül is apróbb dolgok, amik nem tetszettek, de azokat még el tudtam viselni emellett a három mellett. Nem tetszett például Haley és Jackson kényszerházassága, amit máig nem értek. Mármint, egy résszel azelőtt Haley még Elijahnak vallott szerelmet és hemperegtek egyet, aztán meg hozzáment Jacksonhoz és rájött, hogy őt szereti. Most mi van? Ez a "házasság megtöri az átkot" dolog baromság, hülyeség úgy, ahogy van. Nem tetszett az sem, hogy mindenki testből testbe ugrált, nem értettem miért nem lehetett visszahozni az eredeti testét mindenkinek. Vagy talán az eredeti színészek nem értek rá, nem vállalták a szerepet, és így oldották meg, ki tudja. Rebekahnál indokolt a döntés, hisz Claire akart kilépni egy időre a sorozatból, így itt még meg is értem, de a többinél abszolút nem. Kol is visszakaphatná már az eredeti testét, és ezt úgy mondom, hogy amúgy imádom Daniel Shermant.

A második évad fő történetszála ismét Hope megmentéséről szólt. Elsőnek Esthertől kellett megvédeni, majd pedig Dahlia-tól, aki Esther miatt jelentett veszélyt a kislányra. Ezt a történetszálat bevallom őszintén elég gyengének éreztem. Mármint, mi jogon köt Esther alkut más gyerekére? Addig oké, hogy a saját gyerekét eladhatja, de más gyerekével nem tehetné meg. Nekem legalábbis ez így logikátlan. Dahlia dühének forrása ostobaság, és annyira erőltetett, hogy az már hihetetlen. Még ezer év múltán is azon siránkozik, hogy a húga nem maradt vele örökre, hanem családot alapított. Épp ezért a 2. évad történetének megoldása egy nagy bullshit, és ennél bénábban nem is lehetett volna megoldani. Legalább annyi haszna volt, hogy Esthertől végre örökre megszabadultunk, meg Finntől is, nagyon úgy tűnik. Ami talán jobb is,  mert habár én láttam volna még benne potenciált, a sorozat készítői sosem tudtak bele mit kezdeni.

El sem tudom mondani mennyire imádom Mikaelt, és sajnos vele se nagyon tudnak mit kezdeni az írók, pedig annyi, de annyi potenciál lenne benne. Főleg a Klaus és Mikael közti bonyolult kapcsolatot imádom, és az évad egyik kedvenc része, amiben kénytelenek együtt dolgozni. Olyan jó dinamika van köztük, és annyira imádom, hogy Mikael maga se tudja miért nem szívleli Klaust, miközben Klaus bármit megtenne, hogy Mikael elfogadja és valamennyire talán szeresse is őt, hisz habár nem Mikael az apja, mégis mindig úgy tekintett rá. Ezért fáj neki annyira Mikael elutasítása, és ezért gyűlöli őt annyira. Hisz azt lehet a legjobban gyűlölni, akit valamikor nagyon szerettünk. Aztán ott van Freya is, a család új tagja. Tudtam én, hogy be fogják hozni a sorozatba a "régen meghalt elsőszülöttet", és habár még nem sok mindent tudhattunk meg róla, azon kívül, hogy mennyire fél Dahlia-tól és hogy milyen rossz élete volt mellette, de szerintem akkor is érdekes karakter lehet. A harmadik évadban állandó szereplő lesz, és remélem valami jó kis sztorit találnak ki neki, amivel jobban meg lehet őt ismerni.

Mivel már így is baromi hosszú lett a kritikám, így nem is húznám tovább. A lényeget már kiemeltem, bár azt sem hagyhatom ki, hogy számomra még mindig Elijah és Klaus a nagy kedvencek. Mindkettőt imádom, és mindketten remek karakterek. Elijah kissé mintha egy helyben toporogna manapság, hisz még mindig Haley miatt nyafog, hogy nem lehetnek együtt, de ennek ellenére még mindig nagyon szeretem. Klaus pedig nagy utat járt be, tetszik a karakter fejlődése és változása bizonyos dolgokban, de azért sosem hazudtolja meg magát. Klaus részben már nem az a Klaus, akit a Vámpírnaplókban megismertünk, de azért valahol mélyen legbelül mégis csak az. Még mindig hatalommániás, még mindig nehezen viseli el, ha elárulják, még mindig hirtelen haragú, és még mindig rettenetesen impulzív. De éppen ezek miatt szeretjük. Mégis, a családjáért bármit megtenne, mint azt a sorozat utolsó részeiben be is bizonyította. Tudtam én, hogy Klaus terve vezet majd eredményre, nem is értem a többiek miért nem hallgattak rá az elejétől fogva.

A The Originals még mindig egy jó kis sorozat a hibái és az idegesítő karakterei és történetszálai ellenére, hisz azért szerencsére még mindig a jó dolgok vannak benne többségben. A második évad mindenképp izgalmasabb volt, mint az első, de hogy összeszedettebb és logikusabb is? Azt nem jelenteném ki ennyire egyértelműen. legyen elég annyi, hogy azért néha összekuszálódtak a történetszálak, és néhány logikátlanság rontott az élvezeti értéken, de aztán ezektől hamar megszabadultunk, így nem jelentettek olyan nagy gondot. Jó kis fantasy sorozat ez, sötét, humoros, izgalmas, szerethető karakterekkel. Jöhet jövőre a harmadik évad, és nagyon bízom benne, hogy nem kezd lassú lejtmenetbe a sorozat, mint anno a Vámpírnaplók tette.
Értékelés: 10/7

Előzetes:

Vivien Holloway: Pokoli szolgálat (Pokolháború 1.)

Fülszöveg:
Mit adnál azért, hogy megmentsd a szeretteidet? A szabadságodat, az életedet? Mit tennél, ha ráébrednél, hogy mindez hiába volt? Beletörődnél, küzdenél?
Lilian küzdött. Mindent megtett, mégis elbukott, most pedig már sohasem szabadulhat a Pokolból. Ő az Ördög egyik bérgyilkosa. Életre szóló szerződéssel. Egy lélektolvaj, aki levadássza azokat, akik keresztbetettek Lucifernek, a lelküket pedig magával viszi. Az új megbízás egyértelmű, a feladat világos, ám Lil dolga korántsem olyan egyszerű, mint gondolta volna. Mert a Pokolban semmi sem az, aminek látszik. Lilian azt hitte, hogy fogsága évei alatt már mindent látott, átélte már a legrosszabbat, ám kénytelen rájönni, hogy érhetik még meglepetések. Lucifer nem kegyelmez, nem felejt, és nem bocsát meg, most pedig a lehető legkegyetlenebb büntetést eszelte ki. Lil-nek újra meg kell harcolnia a puszta életben maradásért.
Közben azonban a feladatát is el kell végeznie, ami nem csak azért nehéz, mert Greg Weiss kedves, jóképű, és minden tekintetben úriember. Lil-re az ilyesmi már sok-sok éve nincs hatással. De történik valami, ami még az ő jéghideg maszkját is darabokra töri, és felszítja lelkében a lázadás szikráját.
Szabadulni akar, bármi áron, csakhogy ebben a háborúban már nem csak az ő élete a tét. Senkiben sem bízhat, senkire se számíthat. Élete legveszélyesebb küldetésére indul, mely egyben az utolsó esély a szabadulásra. Pokoli játszma ez, ahol a szabadság nagyobb kincs, mint maga az élet.

Ismét egy olyan könyv akadt a kezeim közé, amit már ki tudja mióta el akartam olvasni. Ha pontosítani szeretnék, akkor azt mondanám, hogy a megjelenése óta, hisz már akkor felkeltette a kíváncsiságomat egyrészt az érdekesnek és izgalmasnak hangzó történet miatt, másrészt mert egy fiatal magyar írónő írta. Talán az "írónő" túlzás, de az biztos, hogy Vivien Holloway ígéretes írópalánta, és ha a többi könyve is ilyen jó, mint ez, akkor biztosan itt a helye ezen a pályán. Persze van még hova fejlődni, és van még mit letenni az asztalra, de bőven van rá ideje. Annyit azonban már rögtön az elején elárulhatok, hogy pontosan azt kaptam a könyvtől, amit vártam. Egy kalandos és izgalmas urban fantasy-t, egy remek kezdést, amit feltehetőleg még ennél is nagyobb izgalmak követnek majd a következő két részben.

Ez ismét egy rendhagyó könyves kritika lesz, mert pontokba szedve szeretném összeszedni a gondolataimat a könyvről, méghozzá a három legfontosabb dolgot szeretném megvizsgálni, amit én általában figyelek egy könyvben.

A TÖRTÉNET
A könyv alapvető története nem valami újkeletű dolog, hisz ki tudja már hány ilyen angyalos-démonos könyv van a piacon, és ha őszinte akarok lenni, akkor kicsit talán hasonlít is Richelle Mead Georgina Kincead sorozatához (amit szégyen, hogy nem folytatnak magyarul, de ez most nem tartozik ide!), mégis működött, mert habár a háttérvilág talán sablonos, ennek ellenére mégis van a könyvben valami, ami rögtön megfogja magának az olvasót. Eddig inkább a pokolbéli létbe láthattunk bele, hisz Lilian is odatartozik lélektolvajként, de van egy olyan érzésem, hogy később majd a mennyekbe is ellátogatunk. Az első rész felvázolja a háttérvilág alapjait, elindítja az izgalmas történetet, és egy még ennél is kalandosabb folytatás ígéretével búcsúzik el.

A KARAKTEREK
Mi az, ami igazán megfogja az olvasót, ha nem a történet? Számomra a legvonzóbb elem a könyvben egyértelműen a karakterek voltak, és köztük is volt egyvalaki, akit nagyon bírtam. Tudom, tudom, nagy szó, hisz én többnyire utálom a főszereplőket, de Liliant most iszonyatosan kedveltem, aminek egyetlen egy egyszerű oka van. Lilian egy remek karakter, több ilyen erős és karakteres főhőst kellene írni az ifjúsági könyvekbe. Lilian az életéért és szabadságáért küzd hosszú évek óta, és próbál szabadulni abból a helyzetből, amibe saját hibájából és Lucifer cselszövése miatt került. Mégsem adta fel a lehetetlen helyzete ellenére, hanem kitartott, és habár néha úgy tűnik, hogy elveszti a reményt, mégis mindig erős maradt és haladt tovább. Tette, amit kellett, elviselte, amit kellett, és épp ezért tudom őt kedvelni. Mert nem egy nebántsvirág, és mert nem az a legfontosabb dolga, hogy egy cuki fiú után epekedjen. (Mint manapság az ifjúsági könyvek többségében teszik a főhősnők.)

Lilien tehát remek karakter, és igazán üdítő volt egy ilyen főszereplőről olvasni. Nagyon kedveltem őt, és azt, ahogy végig erős maradt, és ahogy küzdött, ameddig csak bírt. És még azután is tovább. Na, de mi a helyzet a többi karakterrel? Ők is rendben voltak, különösen érdekes lehet majd a jövőben Gabriel vagy épp Berith, főleg azért, mert gondolom valamelyik lesz Lilian szerelmi szála, legalábbis eddig így tűnik, és habár most sem volt velük semmi bajom, mégsem tettek rám olyan mély benyomást, hogy igazán megkedvelhettem volna őket. Lucifert és a kis gyermekeit pedig szívesen belevetettem volna a pokol legmélyebb bugyraiba, és lelkiismeret nélkül ott is hagytam volna őket. (Vagy ezzel tulajdonképpen inkább örömet szereztem volna nekik?!:)

MŰFAJ, STÍLUS, HUMOR
Ifjúsági könyvről van szó, ezt is említettem már, de a műfajon belül a Pokoli szolgálat mindenképp a jobbak közé tartozik. Szerencsére Vivien próbált minket megkímélni a műfaj kliséinek többségétől, és szerencsére egy erős és határozott, ugyanakkor néha igen humoros főszereplőt tett meg narrátornak, aki miatt hihetetlen olvasmányos a könyv, és gyorsan lehet vele haladni. Imádtam Lilian és a többiek humorát, és az apró kis odaszúrásokat, apró kis poénokat. Kellettek ezek ide, hogy oldják a néha túlságosan komoly vagy épp sötét hangulatot. Az írói stílusra sem lehet panaszom. Mivel magyar szerzőről van szó, így erre különösen figyeltem, és habár azért volt néhol egy-két furcsa mondat, vagy (szerintem) fura megfogalmazás, összességében mégis azt tudom mondani, hogy tetszett az írói stílus. Persze lesz ez még ennél sokkal jobb is, hisz mindig van hova fejlődni, de a sok gyakorlás majd segít ebben. És ahogy látom nem kell félteni Vivient, hisz sorra jelennek meg újabb és újabb könyvei, vagyis tényleg tehetséges írópalánta ő.

Egészen jó kis trilógia kezdő darab a Pokoli szolgálat, egy erős, talpraesett és kitartó hősnővel, egy egészen izgalmas történettel, rengeteg humorral, és olvasmányos stílussal. Minden feltétel adott, hogy a műfaj kedvelői megszeressék a könyvet. Fejlődni még fog biztosan, mind a történet, mind Vivien, de kezdésnek ez mindenképp elegendő. Várom a folytatást, és remélem hamarosan érkezik, addig meg majd lehet, hogy szerencsét próbálok Vivien többi könyvével is.
Ui: Még mielőtt elfelejteném. Iszonyatosan tetszik a címválasztás, és annak a kétféle értelmezési lehetősége. Nagyon ötletes, az biztos.

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/vivien-holloway-pokoli-szolgalat
Értékelés: 5/4

Gotham 1. évad összegzés

Talán annak aki régóta olvassa a blogomat, feltűnt már, hogy imádom a Batman univerzumot, és mindent, ami vele kapcsolatos, így nem volt egy percig sem kérdés, hogy nekem ezt a sorozatot néznem kell. Így az elejétől elkezdtem nézni, és habár voltak kétségeim felőle, és féltem attól, hogy nem éri el azt a szintet, amit szerettem volna, így az első évad végén nyugodtan kijelenthetem, hogy jó ez a sorozat. Nem azt mondom, hogy tökéletes, mert nem az, de bőven hozza azt a színvonalat, amit egy tévés sorozattól várhat az ember. Az évad 22 részes, egy rész olyan 40 perces átlagban.

A Gotham egyfajta eredettörténet, mely a már annyira jól ismert Batman történet hőseinek és ellenfeleiknek útját mutatja be a kezdetektől. Ott veszi kezdetét az első évad, hogy megölik Bruce szüleit, és Gordonnak kell kinyomoznia, hogy ki lehetett a tettes. Így láthatjuk, hogy Bruce hogyan küzd meg a szülei elvesztésével, hogy Gordon hogyan válik azzá az erkölcsös és elkötelezett nyomozóvá, akinek ismerjük, emellett néhány jól ismert ellenfél felemelkedésének is szemtanúi lehetünk. Az első évadban nagyobb szerepet kapnak a bandaharcok, a Maroni és a Falcone klán küzdelme, emellett láthatjuk az ismertebb ellenfelek közül Pingvin, Rébusz, vagy épp a Macskanő ténykedéseit is.

Tulajdonképpen tetszett az első évad annak ellenére, hogy elég sok "időhúzó" rész volt benne, amiknek úgy alapjáraton semmi értelmét nem láttam. A sorozat eddigi koncepciója az "egy rész, egy nyomozási szálra" épült, vagyis minden részben valami más gyilkost kellett Gordonéknak elkapniuk, miközben a mellékszereplők is kavarták a dolgokat a háttérben. Ezek közül a nyomozások közül a nagy része elég kiszámítható volt, vagy épp unalmas, nem is ezek miatt kedveltem a sorozatot. Hanem a karakterek miatt, és azért mert a Gotham megtalálta azt a tökéletes humor-sötét stílus közötti egyensúlyt, amitől kedvelhetővé vált. Se nem túl humoros, se nem túl sötét, hanem valahol a kettő határán mozog, és ez így lett jó.

A karakterek azok, akik miatt megéri elkezdeni a sorozatot. Gordon és Harvey nem lettek a kedvenceim, de úgy alapjáraton semmi bajom sincs velük, csak az a helyzet, hogy rajtuk kívül majdnem mindenki más érdekesebb és összetettebb karakter. Ugyanez a helyzet Bruce-al és Alfreddal, akikkel szintén nincs semmi gondom, és jók is voltak a maguk módján, de annyival érdekesebbek és izgalmasabbak a többiek, hogy ők eltörpültek mellette.

Még a sorozat kezdetén úgy promózták be az egészet, hogy a nagy ellenségek közül találkozni fogunk majd a Macskanővel, Pingvinnel, Rébusszal, Méregcsókkal és a bandavezérekkel, vagyis megismerhetjük az eredetüket. Nos, Selina és Bruce gyerekrománcát nem kellett volna ide behozni, nekem így nem tetszik a dolog, mert annyira erőltetett lett, hogy azt el sem lehet mondani. Szerintem nem is kellett volna még találkozniuk, csak sokkal később, de lehet hogy ezt csak én látom így. Selina-t bírtam többségében, csak az utolsó részben nem értettem, hogy mit is keresett pontosan Fish bandájában, de szerencsére nem maradt velük sokáig. Apropó... hogy én mennyire, de mennyire utáltam Fisht. A lehető legirritálóbb karakter volt az egész sorozatban, és hála az égnek kinyírták az évad végén, remélem nem tér vissza, mert nem hiányzik ide. És ha már az utált karaktereknél tartunk, Barbara-t legalább ugyanannyira utáltam, mint Fisht. Barbara talán a legfeleslegesebb karakter a sorozatban, és még a végére se lett izgalmas, holott gyilkost faragtak belőle. Remélem kiírják a második évadban, mert őt is rohadtul unom.

Nem hittem volna, hogy ennyire kedvelni fogom, de egészen megszerettem Pingvint. Egyértelműen ő az első évad fő "gonosza". Láthatjuk, ahogy kicsibe kezdi, hogy ravaszul és tökéletesen átgondolt tervvel sikerül elérnie, hogy Gotham két nagy bandája egymásnak essen, hogy Fish eltűnjön a képből, és hogy végül átvehesse a város fölötti uralmat. Pingvin egy hihetetlenül okos és talpraesett karakter, emellett humoros is a maga módján, főleg, amikor bénázik és gonoszkodik valamin, épp ezért könnyen meg lehet kedvelni. Én se tudtam nem szimpatizálni vele, holott még az évad elején nem hittem volna, hogy ennyire megkedvelem.

Rébusz volt az, akit az elejétől vártam, kíváncsi voltam mit hoznak ki belőle. Az ő történetszála a másik, ami kifejezetten tetszett az első évadban, csak azt sajnálom, hogy végig mellékszereplő maradt és nagyon keveset szerepelt a képernyőn. Mégis, mellékszálként saját kis történetet kapott, és végül csak előjött belőle a kissé pszichopata, kissé őrült igazi énje, így már előre várom, hogy mi minden történik majd vele a második évadban. Remélem ott főszereplővé lép elő, és sokkal több műsoridőt kap. Ivy-t az évad második felére eltüntették, ami nagy kár, mert rá is nagyon kíváncsi voltam, bár így utólag belegondolva talán jobban tették volna, ha be se hozzák a karakterét ilyen korán. Talán a második évadra ő is visszatér, és nagyobb szerepet kap, mint most.

Semmiképp sem hagyhatom ki a végén, mert egyszerűen nem lehet, épp ezért meg kell említenem Jokert. Végül csak behozták őt az első évadban, így belőle is láthattunk egy keveset, hogy honnan indult, hogy ki is ő, mielőtt Batman fő nemezisévé válna majd valamikor a jövőben. Nem hittem volna, hogy ilyen jó színészt találnak a szerepre. Imádom Cameron Monaghant, egy iszonyat tehetséges ifjú színész, amit a Shameless sorozatban évek óta bizonyít, így mikor megtudtam, hogy ő kapta a fiatal Joker szerepét, akkor örömömben ujjongtam vagy napokig. Itt sem kellett benne csalódnom, és habár csak egy részben szerepelt, de abban imádtam, és nagyszerű Joker lesz. A sorozat írói azt nyilatkozták, hogy a második évadban Jerome/Joker nagyobb szerepet kap, így valószínűleg több részben fog szerepelni, aminek el sem tudom mondani mennyire örülök.

Jövő ősszel érkezik a második évad, remélem kissé átgondoltabb és összetettebb történettel, valamint tényleg előtérbe kerülnek azok a karakterek, akikre a leginkább kíváncsi vagyok, értem ezalatt Rébuszt, Jokert, és mondjuk Méregcsókot. Elvileg az RTL vette meg a sorozat magyar vetítési jogait, szerintem nyáron érkezni fog a sorozat a csatornára. Ha lesz hozzá magyar szinkron, majd biztosan belenézek, de hosszú távon maradni fogok a feliratos verziónál. Ha szeretitek az eredettörténeket, a Batman univerzumot, a képregényadaptációkat vagy a nyomozós sorozatokat, akkor a Gotham nektek való. Ha még nem tettétek volna meg, nézzetek bele, mert nagyon megéri.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Rainbow Rowell: Eleanor és Park

Fülszöveg:
Park Sheridan tökéletesen kigondolta. Ha senki sem látja, senki sem fogja zavarni. Ha láthatatlanná tud válni, mindenki békén hagyja majd. Eleanor Douglas akkor sem lenne képes eltűnni, ha megpróbálná. Minden túl sok rajta őrült vörös haja, fantasztikus ruhái, a szokatlan bolondságok, amik elhagyják a száját. Mikor Eleanor feltűnik Park iskolabuszán, a fiú nem tudja eldönteni, hogy bátor-e, vagy öngyilkos típus De nem tudja kiverni a fejéből. Két rossz csillagzat alatt született fiatal története, akik elég okosak ahhoz, hogy tudják, az első szerelem szinte sohasem tart soká, de elég bátrak és elszántak ahhoz, hogy mégis megpróbálják.

Megint egy könnyedebb ifjúsági könyvet választottam magamnak. Ismét egy olyan könyv került a kezembe, ami ki tudja mióta csücsült a várólistámon, így épp ideje volt, hogy sorra kerüljön. Habár realista könyvnek van titulálva, és tényleg van benne egy kis „komolyabb” téma, én mégis úgy érzem, hogy szimpla romantikus könyv ez. Mert nem a komoly témákon van a hangsúly, hanem inkább a tiniszerelmen és annak hatásain. Mellesleg nem valami hosszú, önálló könyvről van szó, így még inkább vonzott, és most épp valami ilyesmire volt szükségem.

Nem azt mondom, hogy nem tetszett a könyv, számomra olyan „egyszer olvasós” lett, ami azt jelenti, hogy egyszer elolvasva tetszett a hibái ellenére is, (higgyetek nekem, van hibája!), de semmi nem tudna rávenni az égvilágon, hogy még egyszer a kezembe vegyem. Épp ezért rögtön azzal kezdeném, hogy az Eleanor és Park számomra egy erős közepes olvasmány volt, jobb, mint amire számítottam, de azért nem annyira jó, mint ahogy azt sokan mondták róla korábban. Ennél is azt érzem, hogy kicsit többnek akart tűnni annál, mint ami, és ez sajnos nem sikerült.

Kezdjük akkor a hibákkal, ha már így alakult. Mint említettem korábban, realista könyv akart ez lenni, éreztem én az erre irányuló szándékot a komoly téma behozatalával, de erről alig esik egy-két szó, és nem is foglalkozunk vele többet, így én sem fogok. Számomra ez nem realista könyv, (értsd: én azt tekintem realista könyvnek, ami komoly témákkal foglalkozik, és ezeket rágja körbe), hanem egy szimpla ifjúsági romantikus történet. Arról szól, hogy két nem éppen hétköznapi tinédzser hogyan szeret egymásba, hogy ez milyen hatással lesz az életükre.

Komoly témaként megpróbálja az írónő behozni a családon belüli erőszakot, de én abszolút nem éreztem hangsúlyosnak ezt a történetszálat a könyvben. Persze a végén épp emiatt szökik el Eleanor, de valahogy akkor is… sokkal jobban ki lehetett volna fejteni, hogy mennyire nehéz helyzetben van a lány, hogy mi minden történik vele és a családjával, hogy miként éli meg mindezt. Ehelyett inkább folyton azon panaszkodott, hogy milyen szegények. Nem azt mondom, hogy a szegénységből eredő gondok nem fontosak, csak szerintem a családon belüli erőszak azért fajsúlyosabb probléma annál, minthogy milyen ruhája van az embernek. Úgy vélem az írónő nem találta meg a komoly téma és a romantikus történet közti megfelelő egyensúlyt, épp ezért lett aránytalan a történet.

A másik, ami nem tetszett a könyv stílusa. Lehet, hogy valakinek bejött, de nekem sajnos nem. Túlírtnak érzem, és félreértés ne essék, semmi baj a túlírt stílussal, ha indokolt a használata. Itt nem az, épp ezért voltak számomra olyan furák a megfogalmazások egyes helyeken. Ilyenkor csak fogtam a fejem, hogy ez most minek kellett ide. Emellett idegesített, hogy sűrűn váltogatta az írónő a nézőpontokat. Volt, amikor Eleanor mondott két mondatot, aztán váltottunk, és jött Park, aki szintén mondott két mondatot, és ismét váltás. Nem a váltott nézőponttal volt gondom, hanem azzal, hogy olyan sűrűn váltogattunk a két főszereplő közt, hogy mikor lankadt a figyelmem, akkor észre se vettem, hogy épp most ki magyaráz.

Hogy valami jót is említsek a végére, elmondom, mi az a két dolog, ami viszont kifejezetten tetszett. Az egyik, hogy a sok hiba ellenére az írónőnek valahogy mégis sikerült megragadnia az első szerelem érzését, és azt, hogy mi játszódik le ilyenkor egy tinédzser fejében. Eleanor és Park aranyosak voltak, végre két reális tinédzserábrázolás, akik nem tökéletesek, akik nem úgy néznek ki, mintha a kifutóról léptek volna le, hanem vannak jó és rossz tulajdonságaik, se kívülről, se belülről nem tökéletesek. Reálisak, mint bármely másik ember, épp ezért könnyen együtt lehet velük érezni. Meg lehet őket érteni, mert olyanok, mint mi voltunk ennyi idősen. Az első szerelem hatása és következménye, és hogy az egészet az írónő nem úgy ábrázolta, mint ami örökké tart, nekem nagyon tetszett. Mert általában ez az igazság. Az ilyen tini szerelmek hirtelen lángolnak fel, de többségében ki is hunynak hamar.

A másik, aminek örültem, és erre is utaltam már néhány sorral ezelőtt, az a két főszereplő reális és abszolút valós ábrázolása, mind karakterüket tekintve, mint pedig a külsejüket. Az utóbbiért pedig még inkább hálás vagyok, mert manapság az ifjúsági könyvek többségében a karakterek úgy néznek ki, mint a topmodellek, még az is, aki nem tudja ezt magáról. Így üdítő volt olvasni olyan főszereplőről, aki félig amerikai és félig koreai, és épp ezért küzd a származása miatti előítéletek ellen, valamint egy olyanról, aki nem valami szép lány, és ezt tudja is magáról. Kicsit duci, sápadt és szeplős, a haja pedig egy vörös szénakazal. Végre egy írónő, aki meg merte lépni, hogy nem topmodelleket tesz meg a története főhőseivé.

Egyszeri olvasmánynak elment, és tulajdonképpen tetszett a hibái ellenére, de többször biztosan nem fogom újraolvasni. A hibákon kívül, a két általam felsorolt pozitív elem, ami tetszett, erősen feltornázta a könyv megítélését a szememben. Az írónő átadta az első szerelem érzését, és két olyan főszereplőt teremtett, akikkel tényleg együtt lehet érezni, hisz olyanok, mint én vagy te. Mint bármelyik fiatal. Valósak, és nem tökéletesek. Talán ez a legnagyobb bravúrja ennek a könyvnek. Ha egy könnyed kis romantikus sztorira vágysz, akkor ezt neked találták ki.

További információk a könyvről:

http://moly.hu/konyvek/rainbow-rowell-eleanor-es-park

Értékelés: 5/4

Marissa Meyer: Cinder (Holdbéli Krónikák 1.)

Fülszöveg:
126 évvel a IV. világháború után emberek és kiborgok népesítik be Új Peking utcáit. A népességet halálos járvány tizedeli. Az űrből kegyetlen holdlakók figyelnek és várnak a megfelelő alkalomra… Senki sem sejti, hogy a Föld sorsa egyetlen lány kezében van…
Cindert, a tizenhat éves kiborgot a társadalom nagy része technológiai tévedésnek tartja, mostohaanyja pedig ki nem állhatja. De a kiborglétnek is megvannak a maga előnyei: Cinder szinte mindent meg tud javítani (robotokat, lebegőjárműveket, sőt még a saját meghibásodott alkatrészeit is), ezért Új Peking legjobb műszerészének tartják. E hírnevének köszönheti azt is, hogy Kai herceg személyesen keresi fel, hogy hozza helyre meghibásodott androidját. A megbízás „nemzetbiztonsági ügy”. Vajon tényleg Cinder kezében van a Föld jövőjének kulcsa? Vagy a holdbéli királynőnek sikerül varázserejével és más fondorlatokkal meghódítania Kai herceget és vele az egész világot?

Ezt a könyvet lassan hónapok óta tologattam. Régóta tervbe volt véve, de valahogy sose volt kedvem hozzá igazán, így mindig valami mást kezdtem el helyette. Nem tudom miért taszított annyira, nem értem, miért nem támadt hozzá kedvem. Pedig nyitott vagyok a klasszikus tündérmesék modern feldolgozásai felé, és habár a filmek terén eddig egyik se tetszett igazán, de imádom például a Once Upon a Time sorozatot. (Na, jó, a 4. évadot még nem láttam, de nyáron igyekszem pótolni!) A Cinder szintén modern mesefeldogozás, a címéből nem nehéz kitalálni, hogy a Hamupipőke történetet vette alapul az írónő, de valahogy ezzel se sikerült berántania. Nem tudom miért, de valamiért azt hittem, hogy ez nem nekem való, és ezért se volt akkora bűntudatom, amiért mindig inkább valami mást olvastam helyette.

Aztán végül nem nagyon találtam helyette jobbat, kifogytam a kifogásokból, és úgy döntöttem, hogy itt az ideje a Cindernek. Nem kellett volna ennyi ideig halogatnom, mert nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a könyv jó. Nem csak, hogy szimplán jó, hanem jobb az átlagnál. Persze nem ér fel a kedvenc könyveim sorába, de nem is az a kliséhalmaz vagy unalmas sablongyűjtemény, mint aminek korábban képzeltem. Gyerekek... én ezen a könyvön hihetetlen jól szórakoztam, imádtam az elejétől a végéig.

Nem csak egy szimpla modern mesefeldolgozásról van szó, nem ám, hanem az írónő csavart még egyet a dolgon, és a mesét az utópisztikus és hihetetlen fantasy és sci-fis elemekkel társította. Így került a mi kis "Hamupipőkénk" a robotok közé, és így kapott varázserőt, fémvégtagokat és holdbéli ellenségeket. Sokféle műfaj elemeit gyúrta egybe az írónő, hisz valamilyen szinten mesefeldolgozás ez, valamilyen szinten a távoli jövőben játszódó sci-fi, és valamilyen szinten fantasy is, hisz a földi élet mellett megjelentek a holdlakók, akik természetfeletti képességekkel rendelkeznek, és akiknek a királynője szeretné meghódítani a teljes földet. A többféle műfaji elem roppant ötletes és abszolút jól működő keverése a könyv egyik legnagyobb erőssége. Mindegyik téren hiteles, és a történeti elemeket úgy válogatta össze az írónő, hogy mégis hihetően építkeznek egymásra. Nem lett túl zsúfolt az összhatás, hanem minden meg lett magyarázva, és minden egyes elemnek meg van a saját fontos szerepe és jelentősége. Ez az egyik, ami nagyon tetszett a könyvben.

A másik, amit szeretnék kiemelni, az a klasszikus Hamupipőke mese fontosabb elemeinek ebbe a történetbe való átkonvertálása. Persze mesefeldolgozás ez, semmi kétség, mégsem pontosan ugyanazokat az elemeket vette át a meséből az írónő, hanem a háttérvilágnak megfelelően alakította át azokat. Érezni lehet az eredeti mese és e történet elemei közt a kontrasztot, és ezeknek lecserélése szintén nagyon ötletesen lett megoldva. Hamupipőke nem a cipellőjét veszti el a bálon, hanem a fémlábát, nem tökhintón megy a bálba, hanem egy saját maga által megjavított rozzant autóval, a herceg előtt itt is titkolja a valós személyazonosságát, csakúgy, mint a mesében, de valami más miatt kell titkolóznia, és még sorolhatnám tovább ezeket a kis dolgokat. A lényeg, hogy az írónő mindent kreatív módon ültetett át a saját világába, hogy az eredeti dolgok itt is tökéletesen megállják a helyüket. És mindez nem lett nevetséges, hanem teljesen jól működött.

A harmadik, ami nagyon tetszett, a történet fő konfliktusa. Habár elég kiszámítható volt számomra, mármint szerintem attól a perctől fogva teljesen egyértelmű, hogy ki az elveszett holdbéli Selene hercegnő, ahogy elsőnek szóba kerül a lány, (most komolyan, volt aki mást hitt?!) mégis logikusan összerakott a történet, és lehet csak én, mint tapasztalt és sokat olvasott láttam előre a dolgokat, így ebbe se tudok belekötni. Tetszik ez a "holdbéli nép" téma, hogy kiderült, hogy a holdon is él egy sajátos faj, akik különféle képességekkel rendelkeznek, és akiknek a királynője szeretné leigázni a földet és behódoltatni az emberiséget. A holdbéli Levana királynő, amúgy az eredeti Hófehérke mese gonosz királynőjeként jelenik meg ebben a történetben. Azt elfelejtettem mondani, hogy a könyvsorozatba (mert igen, 4 könyvből áll a történet) több klasszikus mesét is beleszőtt az írónő, és megjelenik majd még később a modern Piroska, Hófehérke vagy épp Rapunzel és társaik. Meyer ezeket pedig logikusan szőtte egybe, eddig nem találtam benne hibát.

Végül pedig nem szabad elfelejteni még két dolgot, ami ugyancsak tetszett. Valahogy a karakterek éltek a lapokon. Nem értem miért, hisz egyik se összetett vagy épp komplex, olyan akiket általában kedvelni szoktam, ennek ellenére mégis egészen a szívemhez nőtt Cinder és Kai herceg is. Sőt, Cindert egészen kedveltem, pedig ismétlem nem valami nagy karakter, mégis roppant szerethető főhős lett. Az írói stílus pedig gördülékeny, olvasmányos, egyszerű, és épp ezért nagyon gyorsan lehet haladni a könyvvel. Habár az E/3. személyes írásmód nem a kedvencem, talán ez az egyetlen nagyobb negatívum, amit megemlítenék, most még ez sem zavart. Volt az írónőnek vele célja, és később is szüksége lesz rá, hogy ha érkezik a többi mesehősnő, így végül is érthető, hogy miért ezt választotta. És még én se háboroghatok emiatt.

Nagyon tetszett a könyv, őszintén szólva, sokkal jobban tetszett, mint vártam. A legnagyobb különlegessége számomra az, ahogy három különböző műfaj elemeit logikusan és érthető módon fűzte egybe az írónő, így meg sem tudnám mondani, hogy pontosan mi is ez: modern tündérmese, netán sci-fi, vagy épp egy fantasy? Mindhárom egy kicsit, és higgyetek nekem, mindez remekül működik. Mindenképp folytatni fogom, főleg, hogy a 2. rész már rég megjelent magyarul. Van egy olyan érzésem, hogy nagyon hamar sorra fog kerülni.
Ui: A borító roppant ötletes és kifejező. Több ilyen kellene a könyvekre. :)

További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/marissa-meyer-cinder
Értékelés: 5/5