KISZABADULTAK AZ ÚTVESZTŐBŐL. ÁTJUTOTTAK PERZSELTFÖLDÖN. KOCKÁRA TETTÉK EGYMÁSÉRT AZ ÉLETÜKET. ÁM A VÉGSŐ IGAZSÁGGAL SZEMBEN TEHETETLENEK.
A Tűzpróba után úgy tűnik, az őrült hajszának vége. De Thomas biztos benne, hogy nem bízhat a VESZETT-ben. Hiába állítják, hogy nincs több megtévesztés, hogy a Próbák nyomán már minden szükséges információt megszereztek, és most Thomas és társai visszakaphatják az emlékeiket, hogy végrehajthassák az igazi küldetésüket. A csapat tagjaitól várják ugyanis, hogy létrehozzák az emberiséget fenyegető halálos vírus ellenszerét. Csakhogy Thomas sokkal több mindenre emlékszik, mint a VESZETT vezetői hinnék. Hazugságokkal többé nem mennek semmire. Ám a dermesztő igazság jóval veszélyesebb, mint azt Thomas valaha gondolta volna. A csapat újabb gyilkos kalandra vállalkozik, hogy kifürkéssze a VESZETT legnagyobb titkát. Menekülésük során tomboló Buggyantakkal és profi fejvadászokkal kell megküzdeniük, majd egy titkos szervezet csap le rájuk. Milyen árat kell fizetniük azért, mert a saját kezükbe vették a sorsukat? Túlélheti-e vajon bárki a Halálkúrát?
Régóta vártam az első rész után a folytatást, és szerencsére már az egész trilógia megjelent magyarul. Imádtam Az Útvesztőt, szerettem a Tűzpróbát, annak ellenére, hogy nem ért fel az első rész zsenialitásához, így félelemmel vegyes izgalommal vártam az utolsó részt. Féltem, hogy csalódni fogok, hisz odakint Amerikában ez a legmegosztóbb könyv, ezt szerették legkevésbé a rajongók. A Halálkúrának sem sikerült túlszárnyalnia Az Útvesztőt, és sajnos a Tűzpróbát sem. Ha választani kellene a kettő között, akkor inkább hasonlít a Tűzpróbához, és mivel már az is sokakat megosztott, így szerintem a Halálkúrával ugyanez lesz a helyzet.
Nekem tetszett összességében a könyv, nagyjából azt kaptam, amire számítottam, de azért nem lett ez olyan rossz, mint ahogyan sokan panaszkodtak miatta. Kapott egy korrekt lezárást, mármint azért számítani lehetett arra, hogy valami ilyesmi lesz a vége, és én abszolút elégedett vagyok a befejező kötettel. Nem azt mondom, hogy hibátlan, mert nem az, lehetett volna ezt még sokkal, de sokkal jobbra is megírni, de azért megállja a helyét. Stílusra és hangulatra inkább a Tűzpróbára hajaz. Tetszett, hogy kalandos a történet, a szereplők mentek össze-vissza, szinte egy perc nyugtuk se volt. Mindig történt valami izgalmas, kész akciókönyv a javából, én egy percig se unatkoztam.
Dashnernek újra elérte nálam, hogy ne bírjam letenni a könyvet, hisz folytatta "idegesítő" szokását. Vagyis minden egyes fejezetet olyan izgalmakkal fejezett be, hogy egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Folytatnom kellett, nem bírtam ki, hogy ne tudjam mi következik. Szeretem az ilyen könyveket, annak ellenére, hogy néha hatásvadásznak tűnik az ilyenféle megoldás, de nézzük objektíven a dolgokat. Így kell egy izgalmas könyvet megírni. Hogy az olvasó képtelen legyen azt letenni. Dashnernek ez határozottan sikerült.
A korábbi nagy csapat jelentősen megfogyatkozott, és alig maradtak páran a régi kedvenceink közül. Thomas továbbra is a narrátor, és így a végére egészen a szívemhez nőtt. Az előző kritikámban is említettem, hogy szeretem a fiú főszereplős könyveket, és most sem kellett csalódnom benne, mert szerencsére Thomas (és Dashner) megkímélt minket az elcsépelt és unalmas romantikától. Kicsit féltem, hogy nagyobb szerepet kap így a vége felé a romantika és a szerelmi háromszög, de szerencsére nem így lett. Nem nyomta el a történetet, sőt szinte alig volt benne egy-két "szerelmes" momentum, ami éppen elég volt ide. Nekem nem hiányzott, és nem is kellett volna bele. Ez egy fiús könyv, tele kalanddal, izgalommal és adrenalinnal, amibe nem illet volna a nyálas romantika.
Persze az érzelmek hiányának volt egy negatív hatása. Odáig még rendben, hogy nem romantikázunk, az szerintem senkinek se hiányzott, de azért így a végére el kell ismernem, hogy igaza volt az egyik bloggernek, aki kritikájában azt kifogásolta, hogy szerinte olyan "lélektelen" ez a könyvsorozat. Ha jobban belegondolok, van ebben valami. Tényleg nem érzelgősködnek a karakterek, aminek én mondjuk valamilyen szinten örülök, de itt az utolsó részben már nekem is szúrta egy kicsit a szemem, hogy a drámai halálokon csak úgy se perc alatt túlléptünk és mentünk tovább. Nem azt mondom, hogy Thomasnak napokig kellett volna bőgnie ennek és annak a halálán, de azért kaphatott volna nagyobb hangsúlyt a dolog, hisz két legjobb barátját vesztette el. Persze, megy tovább a történet, és nincs idő keseregni, mert végig az életéért küzd, de valahogy akkor is jobban megérintethette volna a barátai halála. Talán ez a könyv legnagyobb gyengesége, ez az egyik elem, amin én mindenképp változtattam volna.
Ebben a részben a korábbi karakterek nagy része háttérbe szorult, amit nem bántam különösebben, mert nem kedveltem őket annyira, hogy sírjak a hiányuk miatt. Thomas legtöbbször Minho-val, Brenda-val és Jorge-val "nyomult", ők lettek a csapat, aki küzdött a VESZETT és a Jobb Kar ellen vagy mellett. Brenda-t még mindig nem tudom hova tenni, szerintem olyan semmilyen karakter. Míg a Tűzpróbában még valamennyire aranyos és szimpatikus, itt meg csak volt Thomas mellett, és semmi emlékezeteset nem csinált. Csak volt és kész. Olyan szürkévé vált. Minho-t még mindig csípem, Newtot pedig iszonyatosan sajnáltam a vele történtek miatt. Az ő történetszála az egyik, aminél épp azt éreztem, hogy lehetett volna ezt sokkal mélyebben és drámaibban is átadni. Így is jó volt, de azért mégsem érzem azt a nagy sokkot, amit kellene. Teresa is jelentősen háttérbe szorult, és róla se tudtunk meg valami sokat így a végére. Jobban el lehetett volna magyarázni, hogy miért hisz ennyire VESZETTben, hogy mit is érez tulajdonképpen Thomas iránt. Kaphatott volna egy kis mélységet a karaktere, ehelyett alig szerepel. Kihagyott ziccer, ha engem kérdeztek. Teresa határozottan összetettebb és érdekesebb karakter, mint Brenda, így ha választani kellene a két lány közül, én Teresa mellett tenném le a voksom.
Mint egy trilógia befejező része, a Halálkúra megadta a válaszokat, amikre a történet eleje óta vártunk. Kaptunk magyarázatot a Kitörésre, a VESZETTre, a világra, amiben élnek, és arra, hogy tulajdonképpen mi is volt a VESZETT célja a kezdetektől. Egy új szervezet tűnik fel, a Jobb Kar, akik a VESZETT ellen ténykednek. Épp ideje volt valami hasonló szervezetnek felbukkannia, hiányoltam is őket, hisz azért sejteni lehetett, hogy nem mindenki ért egyet a VESZETTtel, gondoltam én, hogy lesznek olyanok, akik próbálják felszámolni őket, és akik kiállnak ellenük. Kicsit megkésve felbukkantak, de azért ahogy az ilyenkor lenni szokott, nekik sem teljesen nemesek és tiszták a szándékaik. Mivel elég későn lépnek be a történetbe, így azért nem is tudunk meg róluk olyan sok mindent, amit nagyon sajnálok. Itt volt ezért egy kis hiányérzetem. Jobban is meg lehetett volna magyarázni, hogy mi ez a Jobb Kar, és hogy mit is ténykednek.
Nem hagyhatom ki a könyv végét se. Húgommal beszélgettünk a végéről, miután mindketten elolvastuk, és ő azt mondta, hogy neki nem tetszik, szerinte olyan semmilyen, lezáratlan a vége. Én meg erre azt feleltem, hogy IGEN, épp ez a jó benne. Hogy nem javul meg hirtelen a világ, hogy nem találják meg az ellenszert, hogy nem lesz minden és mindenki boldog, és hogy mindenki vesztett valamit. A VESZETT nem érte el a célját, vagyis nem úgy, ahogy eredetileg szerették volna, Thomasék nem mentették meg a világot, és néhány barátjukat is elvesztették a harcokban, és nem vált belőlük erőltetett megmentő és hős karakter. Hanem fogták magukat és távoztak, mert rájöttek, hogy nem tehetnek semmit, és nem éri meg tovább harcolni mindezért. Nekem egyértelműen bejött ez a "lezáratlan" befejezés, szerintem illet ide, és valami hasonlót vártam. Szerintem épp az ellenkezője hihetetlen, mikor pár tizenéves gyerek megmenti a világot. Lássuk be, egy fecske nem csinál nyarat, és ne essünk azért túlzásba. Ha már a felnőtteknek sem sikerül megmenteni a világot, akkor majd pont néhány tinédzser fogja?
Nem tudtam, mire számítsak a befejezésben a sok negatív külföldi kritika miatt, ennek ellenére nekem összességében mégis tetszett a könyv. Nem azt mondom, hogy tökéletes, nem azt, hogy néhány dolgot nem lehetett volna másképp megoldani, hanem azt, hogy számomra megfelelő lezárása ez a történetnek. Az elejétől a végéig izgalommal olvastam, képtelen voltam letenni, nem lehet rajta unatkozni az biztos. Szerencsére most sem kapott nagy szerepet a romantika, és ez így van rendjén, de azért a többi érzelemre lehetett volna egy kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni. A halálok fölött túl hamar túlléptünk, és így elvesztették jelentőségüket, amit kicsit bánok. A "lezáratlan" jellegű befejezés nekem tetszett, sokkal jobb ez így, mintha fuldokolna mindenki a végtelen boldogságban.
Kicsit sajnálom, hogy vége, de ennek itt és így kellett véget érnie. Nem kell ehhez folytatás, így kerek a történet. Persze nem maradunk útvesztős könyvek nélkül, hisz ősszel érkezik magyarul az előzménykönyv, ami mondjuk eddig annyira nem hozott lázba, de ha már megjelenik magyarul, akkor természetesen olvasni fogom. Addig pedig még párszor biztosan újraolvasom az egész trilógiát.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/james-dashner-halalkura
Értékelés: 5/4 (Sajnos, kissé alulmaradt a Tűzpróbához képest, de egy 4 pontot mindenképp megér. Én sajnálom a legjobban, hogy nem adhattam meg rá az 5-öt.)
Nekem tetszett összességében a könyv, nagyjából azt kaptam, amire számítottam, de azért nem lett ez olyan rossz, mint ahogyan sokan panaszkodtak miatta. Kapott egy korrekt lezárást, mármint azért számítani lehetett arra, hogy valami ilyesmi lesz a vége, és én abszolút elégedett vagyok a befejező kötettel. Nem azt mondom, hogy hibátlan, mert nem az, lehetett volna ezt még sokkal, de sokkal jobbra is megírni, de azért megállja a helyét. Stílusra és hangulatra inkább a Tűzpróbára hajaz. Tetszett, hogy kalandos a történet, a szereplők mentek össze-vissza, szinte egy perc nyugtuk se volt. Mindig történt valami izgalmas, kész akciókönyv a javából, én egy percig se unatkoztam.
Dashnernek újra elérte nálam, hogy ne bírjam letenni a könyvet, hisz folytatta "idegesítő" szokását. Vagyis minden egyes fejezetet olyan izgalmakkal fejezett be, hogy egyszerűen nem lehetett abbahagyni. Folytatnom kellett, nem bírtam ki, hogy ne tudjam mi következik. Szeretem az ilyen könyveket, annak ellenére, hogy néha hatásvadásznak tűnik az ilyenféle megoldás, de nézzük objektíven a dolgokat. Így kell egy izgalmas könyvet megírni. Hogy az olvasó képtelen legyen azt letenni. Dashnernek ez határozottan sikerült.
A korábbi nagy csapat jelentősen megfogyatkozott, és alig maradtak páran a régi kedvenceink közül. Thomas továbbra is a narrátor, és így a végére egészen a szívemhez nőtt. Az előző kritikámban is említettem, hogy szeretem a fiú főszereplős könyveket, és most sem kellett csalódnom benne, mert szerencsére Thomas (és Dashner) megkímélt minket az elcsépelt és unalmas romantikától. Kicsit féltem, hogy nagyobb szerepet kap így a vége felé a romantika és a szerelmi háromszög, de szerencsére nem így lett. Nem nyomta el a történetet, sőt szinte alig volt benne egy-két "szerelmes" momentum, ami éppen elég volt ide. Nekem nem hiányzott, és nem is kellett volna bele. Ez egy fiús könyv, tele kalanddal, izgalommal és adrenalinnal, amibe nem illet volna a nyálas romantika.
Persze az érzelmek hiányának volt egy negatív hatása. Odáig még rendben, hogy nem romantikázunk, az szerintem senkinek se hiányzott, de azért így a végére el kell ismernem, hogy igaza volt az egyik bloggernek, aki kritikájában azt kifogásolta, hogy szerinte olyan "lélektelen" ez a könyvsorozat. Ha jobban belegondolok, van ebben valami. Tényleg nem érzelgősködnek a karakterek, aminek én mondjuk valamilyen szinten örülök, de itt az utolsó részben már nekem is szúrta egy kicsit a szemem, hogy a drámai halálokon csak úgy se perc alatt túlléptünk és mentünk tovább. Nem azt mondom, hogy Thomasnak napokig kellett volna bőgnie ennek és annak a halálán, de azért kaphatott volna nagyobb hangsúlyt a dolog, hisz két legjobb barátját vesztette el. Persze, megy tovább a történet, és nincs idő keseregni, mert végig az életéért küzd, de valahogy akkor is jobban megérintethette volna a barátai halála. Talán ez a könyv legnagyobb gyengesége, ez az egyik elem, amin én mindenképp változtattam volna.
Ebben a részben a korábbi karakterek nagy része háttérbe szorult, amit nem bántam különösebben, mert nem kedveltem őket annyira, hogy sírjak a hiányuk miatt. Thomas legtöbbször Minho-val, Brenda-val és Jorge-val "nyomult", ők lettek a csapat, aki küzdött a VESZETT és a Jobb Kar ellen vagy mellett. Brenda-t még mindig nem tudom hova tenni, szerintem olyan semmilyen karakter. Míg a Tűzpróbában még valamennyire aranyos és szimpatikus, itt meg csak volt Thomas mellett, és semmi emlékezeteset nem csinált. Csak volt és kész. Olyan szürkévé vált. Minho-t még mindig csípem, Newtot pedig iszonyatosan sajnáltam a vele történtek miatt. Az ő történetszála az egyik, aminél épp azt éreztem, hogy lehetett volna ezt sokkal mélyebben és drámaibban is átadni. Így is jó volt, de azért mégsem érzem azt a nagy sokkot, amit kellene. Teresa is jelentősen háttérbe szorult, és róla se tudtunk meg valami sokat így a végére. Jobban el lehetett volna magyarázni, hogy miért hisz ennyire VESZETTben, hogy mit is érez tulajdonképpen Thomas iránt. Kaphatott volna egy kis mélységet a karaktere, ehelyett alig szerepel. Kihagyott ziccer, ha engem kérdeztek. Teresa határozottan összetettebb és érdekesebb karakter, mint Brenda, így ha választani kellene a két lány közül, én Teresa mellett tenném le a voksom.
Mint egy trilógia befejező része, a Halálkúra megadta a válaszokat, amikre a történet eleje óta vártunk. Kaptunk magyarázatot a Kitörésre, a VESZETTre, a világra, amiben élnek, és arra, hogy tulajdonképpen mi is volt a VESZETT célja a kezdetektől. Egy új szervezet tűnik fel, a Jobb Kar, akik a VESZETT ellen ténykednek. Épp ideje volt valami hasonló szervezetnek felbukkannia, hiányoltam is őket, hisz azért sejteni lehetett, hogy nem mindenki ért egyet a VESZETTtel, gondoltam én, hogy lesznek olyanok, akik próbálják felszámolni őket, és akik kiállnak ellenük. Kicsit megkésve felbukkantak, de azért ahogy az ilyenkor lenni szokott, nekik sem teljesen nemesek és tiszták a szándékaik. Mivel elég későn lépnek be a történetbe, így azért nem is tudunk meg róluk olyan sok mindent, amit nagyon sajnálok. Itt volt ezért egy kis hiányérzetem. Jobban is meg lehetett volna magyarázni, hogy mi ez a Jobb Kar, és hogy mit is ténykednek.
Nem hagyhatom ki a könyv végét se. Húgommal beszélgettünk a végéről, miután mindketten elolvastuk, és ő azt mondta, hogy neki nem tetszik, szerinte olyan semmilyen, lezáratlan a vége. Én meg erre azt feleltem, hogy IGEN, épp ez a jó benne. Hogy nem javul meg hirtelen a világ, hogy nem találják meg az ellenszert, hogy nem lesz minden és mindenki boldog, és hogy mindenki vesztett valamit. A VESZETT nem érte el a célját, vagyis nem úgy, ahogy eredetileg szerették volna, Thomasék nem mentették meg a világot, és néhány barátjukat is elvesztették a harcokban, és nem vált belőlük erőltetett megmentő és hős karakter. Hanem fogták magukat és távoztak, mert rájöttek, hogy nem tehetnek semmit, és nem éri meg tovább harcolni mindezért. Nekem egyértelműen bejött ez a "lezáratlan" befejezés, szerintem illet ide, és valami hasonlót vártam. Szerintem épp az ellenkezője hihetetlen, mikor pár tizenéves gyerek megmenti a világot. Lássuk be, egy fecske nem csinál nyarat, és ne essünk azért túlzásba. Ha már a felnőtteknek sem sikerül megmenteni a világot, akkor majd pont néhány tinédzser fogja?
Nem tudtam, mire számítsak a befejezésben a sok negatív külföldi kritika miatt, ennek ellenére nekem összességében mégis tetszett a könyv. Nem azt mondom, hogy tökéletes, nem azt, hogy néhány dolgot nem lehetett volna másképp megoldani, hanem azt, hogy számomra megfelelő lezárása ez a történetnek. Az elejétől a végéig izgalommal olvastam, képtelen voltam letenni, nem lehet rajta unatkozni az biztos. Szerencsére most sem kapott nagy szerepet a romantika, és ez így van rendjén, de azért a többi érzelemre lehetett volna egy kicsit nagyobb hangsúlyt fektetni. A halálok fölött túl hamar túlléptünk, és így elvesztették jelentőségüket, amit kicsit bánok. A "lezáratlan" jellegű befejezés nekem tetszett, sokkal jobb ez így, mintha fuldokolna mindenki a végtelen boldogságban.
Kicsit sajnálom, hogy vége, de ennek itt és így kellett véget érnie. Nem kell ehhez folytatás, így kerek a történet. Persze nem maradunk útvesztős könyvek nélkül, hisz ősszel érkezik magyarul az előzménykönyv, ami mondjuk eddig annyira nem hozott lázba, de ha már megjelenik magyarul, akkor természetesen olvasni fogom. Addig pedig még párszor biztosan újraolvasom az egész trilógiát.
További információk a könyvről:
http://moly.hu/konyvek/james-dashner-halalkura
Értékelés: 5/4 (Sajnos, kissé alulmaradt a Tűzpróbához képest, de egy 4 pontot mindenképp megér. Én sajnálom a legjobban, hogy nem adhattam meg rá az 5-öt.)
A könyvet köszönöm a Cartaphilus Kiadónak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése