Louis, a vámpír kétszáz éve él a földön, kétszáz éve kutatja a vámpírlét titkát – nyughatatlan szelleme a bűntudatlan és az öröklét értelmével viaskodva hajszolja őt mind újabb utakra. Az általa teremtett, varázslatosan gyönyörű vámpírkislánnyal járja be Európát, hogy megtalálja a hozzá hasonlókat, azokat a vámpírokat, akik kapcsolatban állnak a Sátánnal vagy az Istennel; bármivel, ami létük alapja és magyarázata. Tudje-e valaki ezt a titkot? S létezik-e egyáltalán? Vagy pedig együtt kell élni a borzalommal, hogy az öröklét, amelynek ára a szakadatlan gyilkolás, az emberi életek elpusztítása, céltalan és haszontalan? Anne Rice regénye nem egyszerűen horror, bár a vér, rettegés, borzalom sem hiányzik belőle, hanem a lét örök titkát feszegető hátborzongató mese.
A néhány éve kialakult nagy vámpírláznak egy dolgot köszönhetek, de azért örökre hálás leszek. (És ezért még a Twilightnak és Stephenie Meyernek is köszönettel tartozom) Ez a dolog pedig: Anne Rice Vámpírkrónikák sorozata, valamint az első könyvhöz, az Interjú a vámpírral-hoz készült remek film, mely máig a kedvenc vámpíros filmem és szerintem örökre az marad. Ekkor fedeztem fel Anne Rice könyveit egyesével egymás után, ekkor szerettem bele a stílusába, a világba és a vámpírokba, akiket megteremtett. A 10 könyvből eddig négyet olvastam, gondoltam ideje lenne haladni ezzel a sorozattal, így előszedtem a legelső kötetet, amit még nem olvastam, bár a belőle készült filmet már vagy ezerszer láttam. A filmet nagyon szerettem, és ezért féltem mindig olvasni a könyvet, mert nem szerettem volna, ha a könyv után a film rossznak tűnjön. Szerencsére nem így lett.
Már el is felejtettem szinte, mennyire imádom Anne Rice stílusát, végre egy olyan könyv, amiben nem csak tőmondatok vannak, amit érdemes olvasni és amiben el lehet veszni órákon át. A Vámpírkrónikák ugyebár nem a kalandos történetükről híresek, itt nincsenek nagy epikus csaták, a szereplők inkább önmagukkal, társaikkal vagy a körülöttük lévő világgal hadakoznak. Inkább karakterdrámának mondanám a történeteket, amiket Rice bemutat nekünk. Louis, a több száz éves halhatatlan vámpír egy napon úgy dönt, úgy tudja legjobban kiadni magából a fájdalmat, ha interjút ad egy halandónak, aki újságíróként dolgozik és érdekes történeteket gyűjt és jegyez fel. Louis elkezdi mesélni az életét, hogyan lett belőle vámpír, ki tette azzá, és aztán hogyan alakult az élete egészen a jelenkorig bezárólag. Folyamatos visszaemlékezésekben láthatjuk Louis történetét, miközben feltárja szívét a halandó újságírónak.
A könyv stílusa remek és ebben igen nagy szerepe van a magyar fordításnak, ami tökéletesen meg tudta ragadni Rice stílusát, így nincsenek béna félrefordítások, a szereplők nem beszélnek szlenggel, hanem tényleg elhisszük, hogy egy több száz éves vámpír szól hozzánk, akin ugyebár érződik, hogy egy 18. századi úriember volt valamikor. Persze mondhatnánk azt, hogy Rice néha már túlzásokba esik, hogy túlbonyolítja a dolgokat, de szerintem ez egyáltalán nincs így. Ez az ő stílusa, és ez jellemzi a Vámpírkrónikákat. Itt mindenki bonyolult karakter, mindenkinek van saját háttértörténete, ami előbb vagy utóbb kiderül, mindenki szenved a halhatatlanságtól és attól, hogy gyilkolniuk kell az életben maradásért. Ők az igazi vámpírok, nem szépítik az életüket, hanem őszintén és reálisan mutatják be számunkra. A könyv hangulata sötét, borongós, néha már szinte depressziós, olyan, mint a mesélő, Louis.
Az Interjú a vámpírral főszereplője ugyebár Louis, ő a narrátor, ő mesél, és a múltat az ő szemén keresztül ismerhetjük meg, és mivel én már olvastam a folyatásokat (egy részüket), így tudom, hogy pár dolog nem épp úgy történt, mint ahogy ő azt előadja nekünk, de hát nem lehet hibáztatni. Sok mindent nem tudott még, Lestat nem sok ősi titokba avatta be még ekkor, így sajátosan látja a dolgokat. Louis igazi szenvedő egyéniség, az egyik vámpír, aki a legnehezebben viseli a halhatatlanságot, mégis ahhoz gyáva, hogy önként vessen véget az életének. Bevallom a filmben nem szerettem meg annyira, sőt most se került be a kedvenceim közé, de most már kezdem érteni őt... nem szeretem, de értem. És ez is fontos.
Ha olvastátok már korábban a többi Vámpírkrónikák kritikám, akkor tudhatjátok, hogy nekem abszolúte Lestat a nagy kedvencem, utána meg Armand. Őket szeretem a legjobban, számomra ők a legérdekesebb és legösszetettebb karakterek a Vámpírkrónikákban. Így ebből következik, hogy itt is imádtam őket, sőt Armand itt a könyvben ezerszer jobb volt, mint a filmben. (Máig nem értem, hogy miért Antonio Banderas játszotta őt. Ha Claudiának tudtak találni egy fiatal lányt, aki eljátssza, akkor nem igaz, hogy Armandnak ne tudtak volna találni egy tinédzser fiút? Igen, ezen még mindig fenn vagyok akadva, máig nem értem, és szerintem soha nem is fogom megérteni).
Megérte elolvasni a könyvet, és habár a filmhez viszonyítva vannak kis eltérések, mégis még mindig úgy hiszem, hogy a film remek adaptáció lett. Pont azokat a dolgokat hagyták ki belőle a filmben, amik a könyvben is lényegtelenek/feleslegesek voltak. És szerintem hamarosan olvasom majd a következő Vámpírkrónikát is, A testtolvaj meséjét. :)
Bővebb információk a könyvről:
Értékelés: 5/5*
HA A FILMET ESETLEG MÉG NEM LÁTTÁTOK VOLNA, AKKOR MINDENKÉPP AJÁNLOM. A LEGJOBB VÁMPÍROS FILM, AMIT VALAHA CSINÁLTAK! :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése