Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül.
Ebben a regényben, amely Laurie Halse Anderson legmegrázóbb alkotása a Nemzeti Könyvdíjat elnyert Hadd mondjam el óta, az író egy lányt kísér el a hátborzongató alászállásra az anorexia mindent megemésztő bugyraiba.
Most fejeztem be nemrég a könyvet és hirtelen azt se tudom, hogy mit kellene írnom róla. Nagyon tanulságos és érdekes történetről van szó, konkrétan egy evészavarokkal küzdő lányról szól, vagyis hát inkább két lányról. Tisztában vagyok vele, hogy az anorexia nagyon súlyos betegség, és hogy manapság egyre több fiatal lánynál jelentkezik, akik ugyebár nem elégedettek önmagukkal, azt képzelik magukról, hogy kövérek, így vagy nem esznek semmit, vagy pedig, amit esznek, azt kihányják. Anorexia és bulémia, két nagyon veszélyes betegség, ami akár az ember életébe is kerülhet.... ha nem tudja, hogy mikor kell segítséget kérni.
Egyrészt itt van nekünk Cassie, Lia barátnője, aki ugyebár a könyv elején meghal. Holtan találnak rá egy motelban, és emiatt Lia még jobban depresszióba esik, annak ellenére, hogy már hónapok óta nem barátkoztak. Cassie hánytatta magát, és nem evett rendesen, így végül a teste feladta a küzdelmet, és belehalt. A halott Cassie folyamatosan visszajár és "kísérti" Lia-t, mindig azt suttogja a fülébe, hogy neki is a túlvilágon van mellette a helye, de ez az egész csak Lia rossz lelkiismerete miatt van. Hisz a lány agyában már ezelőtt se volt minden rendben. Van egy kis hang a fejében, ami mindig megakadályozza, hogy normálisan egyen, kényszeresen le akar fogyni, újra és újra, mindig kevesebbet szeretne nyomni a mérlegen. Már annyira mániákusan elmerült az anorexiában, hogy szinte menekül az ételek elől, folyamatosan számolja miben mennyi kalória van, minden kalóriaszámot pontosan észben tart.... és ezzel beszéli le magát az evésről.
Ha őszinte akarok lenni, engem mindig érdekelt ez a téma, és egyben el is borzasztott. Nincsenek anorexiás ismerőseim (vagy csak jól titkolják előlem, na jó, ez rossz vicc volt), így még sosem láttam testközelből milyen lehet ez az egész, de ha lenne, akkor biztosan felismerném, és megpróbálnék segíteni az adott személynek. Vagy legalább szólni valakinek, aki tud neki segíteni. Mivel nem láttam még ilyet testközelből így csak az általam olvasottakból/látottakból tudok kiindulni... és ha ilyen történetet olvasok/hallok, akkor mindig elsőnek arra gondolok, hogy miként fajulhatnak el annyira a dolgok egy fiatal lány (vagy épp fiú, mert az is megesik) életében, mennyien támadhatják, csúfolhatják, és hogy mennyire nincs saját önbecsülése vagy ereje, hogy végül a koplalásban találja meg a megoldást a problémáira. Mivel én nem vagyok ilyen gyenge személy (értem ezalatt, sose érdekelt mit mondanak rólam mások, vagy, hogy mit gondolnak), talán ezért nem értem meg ezeket a mentálisan labilis lányokat. El nem tudtam képzelni, mi minden van a fejükben, mi irányítja őket, hogy ezt tegyék magukkal.... most, hogy elolvastam ezt a könyvet, talán egy kicsit jobban megértem őket. Most már valamennyire el tudom képzelni mi minden játszódhat le a fejükben.
A könyvben amellett, hogy betekintést nyerhetünk egy anorexiás lány életébe és gondolataiba, egyrészt a gyász leírásával is találkozhatunk, hogy miként próbálta meg Lia feldolgozni Cassie halálát, hogy miként reagáltak arra a többiek, itt található egy igen jó társadalomkritika, miszerint az emberek képesek mindig a legrosszabbat mindenről feltételezni. Emellett képet kapunk Lia családi hátteréről, aminek szerintem igenis nagy szerepe volt abban, hogy végül anorexiássá vált. Hisz az anyja tökéletes gyereket akart belőle faragni már csecsemőkorától kezdve (Lia elmondja, hogy baba korában tápszer helyett már brokkolival etette, és már három évesen beíratta balettra, ami tudjuk, hogy a kényszeres soványság melegágya), az apja meg nem volt épp ez ideális családfő, folyamatosan csalta a feleségét, mindig csak a munkával foglalkozott, így újra és újra veszekedtek. Tehát a nem éppen ideális családi háttér is rontott Lia életén, és saját magáról alkotott képén.
És a könyv egy szép tanulsággal zárul, vagyis inkább kettővel. Az egyik az, hogy ha te nem vagy képes magadon segíteni, akkor kérj segítségét, győzd le a félelmed és a büszkeséged és igenis kérj segítséget, mert vannak olyan helyzetek, hogy te magad kevés vagy a javuláshoz. Lia is rájön, hogy élni szeretne, így végül (a korábbi szüleitől való elzárkózása ellenére) a segítségüket kéri.
A másik pedig, hogy lehetsz akármennyire a gödör mélyén, akármilyen rossz helyzetben, állapotban, mindig van kiút, csak erősnek kell lenned, összeszedni magad, elhatározni, hogy változtatni szeretnél, és tenni ez ügyben valamit. De elsőnek mindig neked kell belátnod, hogy baj van, és akarnod kell változtatni rajta. És ez mennyire, de mennyire igaz mondás. :)
A könyvről:
5/5*
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése