A történet:
„Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem.”
LAUREN OLIVER már első, remekbe szabott regényével lenyűgözte az olvasókat. A Mielőtt elmegyek a Publishers Weekly elragadtatott kritikájában „nyers, érzelmes, helyenként gyönyörű” könyvként szerepelt, amelynek vége „merész, ugyanakkor szívfacsaró”. Az írónő rég várt második regényével, amely egy disztópikus trilógia első kötete, ismét kivételes tehetségéről és sokoldalúságáról tesz tanúbizonyságot.
Egyszerűen imádom ezt az írónőt, most sem okozott csalódást. Habár manapság (a vámpíros könyvekhez hasonlóan) az újabb és újabb disztópiás könyvek szintén a csapból folynak, én személy szerint mégsem olvastam olyan sokat közülük, pedig van egynéhány figyelemfelkeltő. Az éhezők viadala nagy kedvencem, és sokáig azért nem olvastam más disztópiát mert mindre csak utánzatként tekintettem, melyek Collins sikereit akarták meglovagolni. Az egyetlen, amit még olvastam a Testbérlők, de az nem hagyott bennem olyan mély nyomokat, így egy időre letettem a disztópiákról. Egészen idáig. A Delírium egy csodás történet, melynek alap koncepiciója igen érdekes. Az elképzelt jövőben a szerelmet halálos kórnak tekintik, és azzal segítenek az embereken, hogy sikerült feltalálniuk a gyógyszert ellene. Általában 18 éves korukban végzik el a beavatkozást az embereken, mikor kiölnek belőlük minden érzelmet (igazából nem tudjuk meg, ez hogyan működik, hisz a főszereplőn nem végzik el végül, ő meg csak hallomásból ismeri), kielemzik őket, és összepárosítják valakivel, akivel hátralévő életét kell leélnie.
Persze ez az alap felállás annyira nem újkeletű dolog, hiszen régen a múltban gyakran nem lehetett megválasztani, hogy kivel házasodik össze az ember, főleg a nők esetében, az apjuk választott nekik férjet, vagy pedig érdekből kellett összekötniük valakivel az életüket. Ezt a gondolatot fejlesztette tovább Oliver, de ebben az elképzelt világban már betegségként tekintenek a szerelemre. Igazából arról nem sok mindent tudunk meg, hogyan jött létre ez a világ, hogy pontosan miért kiáltották ki a szerelmet betegségnek, és arról sincs semmilyen információnk, hogy pontosan kik vezetik ezt a jövőbeli elképzelt Amerikát.
Ez persze nem baj, hiszen kell még rejtély a következő két könyvre is.Az első kötet szépen elindítja a történetet, hitelesen vezeti fel a két főszereplőnk kapcsolatának kialakulását, azt, ahogyan Lena megvilágosodik és rájön, hogy a szerelem nem betegség (ahogyan eddig mindenki beléjük súlykolta) hanem a legcsodásabb dolog a világon. Lena karaktere lassan formálódik, az elején félénk és csendes lányból kezd nővé érni, kezdi magát szépnek látni és egyre több mindenre jön rá, amit korábban eltitkoltak előle. Kellemes főhős volt, imádtam a gondolatait olvasni.
Azonban mint az a disztópiás regényekben lenni szokott, vannak lázadók, itt konkrétan Veszetteknek hívják őket, akik nyíltan felszólalnak a rendszer ellen, nem hódolnak be, nem engedik, hogy ezt a kezelést elvégezzék rajtuk, elszöknek a városon túli Vadonba, és ott bújkálnak, szervezkednek a hatalom megdöntésére. Közülük jött Alex, a férfi főszereplőnk akivel semmi bajom nincs, nem volt unalmas, de nem is annyira különleges/egyedi, hogy emlékezetes maradt volna számomra. Mégis ketten együtt Lena-val nagyszerű párost alkotnak. A harmadik szereplő, akit még megkedveltem, Lena legjobb barátnője, Hana, aki nem volt se túl sok, se kevés, sőt kifejezetten szeretnivaló. Tetszettek a fejezetek elején lévő kis idézetek, melyek mindig valamilyen szinten utaltak az adott fejezetben történtekre. Lauren Oliver csodálatosan ír, itt is olyan szépen és pontosan mutat be mindent, hogy tökéletesen magam elé tudtam képzelni az egyes történéseket, úgy éreztem, mintha velük lennék.
Bár azért ez sem egy tökéletes könyv, ne tévesszek meg senkit se az áradozásommal, vannak benne kisebb hibák, példuál, hogy azért annyira nem kalandos és izgalmas a történet, mint mondjuk Az éhezők viadalában, itt nem az akción, hanem az érzelmeken és Lena jellemfejlődésén van a hangsúly, reméljük a folytatásban azért egy kicsit több adrenalint csempész a sorok közé az írónő. Meg persze volt a könyvben két olyan nagy klisé, hogy csak fogtam a fejem mikor olvastam (az egyik mikor Lena megsérül és Alex leveszi a pólóját, és annak darabjaival kötözi be a lány lábát, ennek csakis az volt a célja, hogy eztán a fiú félmeztelenül lehessen, a másik meg a könyv végi "nagy üldözési jelenet"). De ezek sem voltak annyira zavaróak, hogy abbahagyjam az olvasást.
Összegezve nekem nagyon bejött a történet, és mindenképp jöhet a folytatást, olyan hamar ahogyan csak lehetséges. (Ja, és van egy olyan érzésem, hogy ha Lauren Oliver így folytatja, akkor hamarosan csatlakozik a kedvenc íróim táborához.)
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/lauren-oliver-delirium
5/4
LAUREN OLIVER már első, remekbe szabott regényével lenyűgözte az olvasókat. A Mielőtt elmegyek a Publishers Weekly elragadtatott kritikájában „nyers, érzelmes, helyenként gyönyörű” könyvként szerepelt, amelynek vége „merész, ugyanakkor szívfacsaró”. Az írónő rég várt második regényével, amely egy disztópikus trilógia első kötete, ismét kivételes tehetségéről és sokoldalúságáról tesz tanúbizonyságot.
Egyszerűen imádom ezt az írónőt, most sem okozott csalódást. Habár manapság (a vámpíros könyvekhez hasonlóan) az újabb és újabb disztópiás könyvek szintén a csapból folynak, én személy szerint mégsem olvastam olyan sokat közülük, pedig van egynéhány figyelemfelkeltő. Az éhezők viadala nagy kedvencem, és sokáig azért nem olvastam más disztópiát mert mindre csak utánzatként tekintettem, melyek Collins sikereit akarták meglovagolni. Az egyetlen, amit még olvastam a Testbérlők, de az nem hagyott bennem olyan mély nyomokat, így egy időre letettem a disztópiákról. Egészen idáig. A Delírium egy csodás történet, melynek alap koncepiciója igen érdekes. Az elképzelt jövőben a szerelmet halálos kórnak tekintik, és azzal segítenek az embereken, hogy sikerült feltalálniuk a gyógyszert ellene. Általában 18 éves korukban végzik el a beavatkozást az embereken, mikor kiölnek belőlük minden érzelmet (igazából nem tudjuk meg, ez hogyan működik, hisz a főszereplőn nem végzik el végül, ő meg csak hallomásból ismeri), kielemzik őket, és összepárosítják valakivel, akivel hátralévő életét kell leélnie.
Persze ez az alap felállás annyira nem újkeletű dolog, hiszen régen a múltban gyakran nem lehetett megválasztani, hogy kivel házasodik össze az ember, főleg a nők esetében, az apjuk választott nekik férjet, vagy pedig érdekből kellett összekötniük valakivel az életüket. Ezt a gondolatot fejlesztette tovább Oliver, de ebben az elképzelt világban már betegségként tekintenek a szerelemre. Igazából arról nem sok mindent tudunk meg, hogyan jött létre ez a világ, hogy pontosan miért kiáltották ki a szerelmet betegségnek, és arról sincs semmilyen információnk, hogy pontosan kik vezetik ezt a jövőbeli elképzelt Amerikát.
Ez persze nem baj, hiszen kell még rejtély a következő két könyvre is.Az első kötet szépen elindítja a történetet, hitelesen vezeti fel a két főszereplőnk kapcsolatának kialakulását, azt, ahogyan Lena megvilágosodik és rájön, hogy a szerelem nem betegség (ahogyan eddig mindenki beléjük súlykolta) hanem a legcsodásabb dolog a világon. Lena karaktere lassan formálódik, az elején félénk és csendes lányból kezd nővé érni, kezdi magát szépnek látni és egyre több mindenre jön rá, amit korábban eltitkoltak előle. Kellemes főhős volt, imádtam a gondolatait olvasni.
Azonban mint az a disztópiás regényekben lenni szokott, vannak lázadók, itt konkrétan Veszetteknek hívják őket, akik nyíltan felszólalnak a rendszer ellen, nem hódolnak be, nem engedik, hogy ezt a kezelést elvégezzék rajtuk, elszöknek a városon túli Vadonba, és ott bújkálnak, szervezkednek a hatalom megdöntésére. Közülük jött Alex, a férfi főszereplőnk akivel semmi bajom nincs, nem volt unalmas, de nem is annyira különleges/egyedi, hogy emlékezetes maradt volna számomra. Mégis ketten együtt Lena-val nagyszerű párost alkotnak. A harmadik szereplő, akit még megkedveltem, Lena legjobb barátnője, Hana, aki nem volt se túl sok, se kevés, sőt kifejezetten szeretnivaló. Tetszettek a fejezetek elején lévő kis idézetek, melyek mindig valamilyen szinten utaltak az adott fejezetben történtekre. Lauren Oliver csodálatosan ír, itt is olyan szépen és pontosan mutat be mindent, hogy tökéletesen magam elé tudtam képzelni az egyes történéseket, úgy éreztem, mintha velük lennék.
Bár azért ez sem egy tökéletes könyv, ne tévesszek meg senkit se az áradozásommal, vannak benne kisebb hibák, példuál, hogy azért annyira nem kalandos és izgalmas a történet, mint mondjuk Az éhezők viadalában, itt nem az akción, hanem az érzelmeken és Lena jellemfejlődésén van a hangsúly, reméljük a folytatásban azért egy kicsit több adrenalint csempész a sorok közé az írónő. Meg persze volt a könyvben két olyan nagy klisé, hogy csak fogtam a fejem mikor olvastam (az egyik mikor Lena megsérül és Alex leveszi a pólóját, és annak darabjaival kötözi be a lány lábát, ennek csakis az volt a célja, hogy eztán a fiú félmeztelenül lehessen, a másik meg a könyv végi "nagy üldözési jelenet"). De ezek sem voltak annyira zavaróak, hogy abbahagyjam az olvasást.
Összegezve nekem nagyon bejött a történet, és mindenképp jöhet a folytatást, olyan hamar ahogyan csak lehetséges. (Ja, és van egy olyan érzésem, hogy ha Lauren Oliver így folytatja, akkor hamarosan csatlakozik a kedvenc íróim táborához.)
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/lauren-oliver-delirium
5/4
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése