Miről is szól az utolsó könyv?
„Összecsapás készülődik a jó és a rossz erői között, több idősíkon kibontakozó háború. Lilith, az alvilág démonja, a vámpírok királynője maga köré gyűjti vazallusait. Morrigan istennő vállalkozik arra, hogy szembeszálljon a sötét erők parancsolójának világok elpusztítására törő terveivel. Vele tart az általa toborzott hattagú csapat, mely különös embereket és lényeket egyesít a magasztos cél érdekében. A végzet lépésről lépésre sodorja őket Geall földjére, onnan pedig a Némaság völgyébe, ahol szembe kell szállniuk a démonok hadseregével. A világok sorsa rajtuk múlik, miközben kivételes képességeiket, bátorságukat és lelkierejüket vetik latba a gonosz feletti győzelemért. Geall királynője vezeti a csatát, akinek egyben a szívében lakozó új érzelmekkel is meg kell küzdenie - vajon kitart-e mellette az a férfi, akinek megadatott az öröklét, ám az idő tagságában képtelen megbirkózni szerelme halandóságának gondolatával? Eközben az összecsapás küszöbön áll... Ki tér vissza Geall biztonságos földjére, ki vész oda, s mi lesz a hattagú kör sorsa a háború után?”
Habár a könyv eleje egy kicsit lassú volt számomra, és a végén a nagy csata is lehetett volna hosszabb és részletesebb, ennek ellenére megkaptam ebben a részben, amire idáig vártam. És hogy mi volt ez a két dolog? Lilith jobb megismerése és Cián és Moira összejövetele. Az első két könyvvel az volt a gondom, hogy igazából nem ismerhettük meg Lilith-et, hogy mit miért csinál, nem láttam az indokait meg ilyenek. Most mégis beleláthattam a fejébe, megtudtam, hogyan lett belőle vámpír, hogyan szerezte magának a fiát, Davey-t (akit most még jobban ütöttem volna, mint a 2. könyvben… még jó, hogy a végén megkapta a magáét a kis elkényeztetett hercegecske)… igazából Lilith egy jól kidolgozott karakter, akinek vannak gyengeségei és erősségei, lehet gyűlölni, de akár még szimpatikus is lehet valakinek. (Nekem nem lett szimpatikus ennek ellenére).
És akkor itt van nekünk Cián és Moira végre valahára... (megjegyzem elég béna név a „Moira”, valami szebb női nevet találhatott volna ehelyett az írónő). Imádtam kettejük kapcsolatának alakulását és fejlődését, és azt, hogy Cián végre a központba került, mert az előző könyvekben inkább csak a háttérben húzódott meg. A történet vége meglepett, mert valahogy nem számítottam erre a fordulatra, talán nem is lett volna szükséges… talán kettejük kapcsolatának tragikus véget kellett volna vetni… így a végére túl mézes-mázosra sikeredett a lezárás, bár ha jobban belegondolok az nem lett volna meséhez illő befejezés… hiszen a meséknek mindig boldog vége van… így gondolhattam volna, hogy ennek is ez lesz.
Most, hogy így az egész történet végére értem elmondhatom, hogy nem tudom miért, de nekem Blair és Larkin kapcsolata tetszett a legjobban, ők nagyon aranyosak voltak a 2. könyvben, Hoyt és Glenna túl unalmas így utólag a másik két párhoz viszonyítva… és a „párok versenyét” csak azért nem Cián és Moira nyerte, mert Moira-t nem annyira csípem… és Cián meg egyedül nem tud párkapcsolatot alkotni…
Viszont mint karakter egyértelműen Cián nyerte meg a szívemet, és nem azért mert vámpír, hanem mert tetszett a búskomorsága és a cinikussága, és mert imádom a hozzá hasonló karaktereket. Őt pedig Blair követi, mert csodálom és tisztelem az erős nőket, mint amilyen ő is ebben a történetben.
Az egyetlen negatívum, amit meg kell mindenképp említenem, hogy nem szeretem, ha egy könyvben úgy állítják be, hogy a vámpírok képesek szeretkezni… nem tudom miért, lehet ez csak az én egyik rigolyám, de szerintem nyilvánvaló, hogy holtak nem képesek szeretkezni, és mivel itt Cián és még Lilith teremtője is képes volt erre, így ez hagyott egy kis keserű szájízt bennem… viszont ha ezt nem számítom az értékelésnél, akkor elmondhatom ez egy csodás kis mese, és örülök, hogy elolvashattam.
A könyvről:
http://moly.hu/konyvek/nora-roberts-a-nemasag-volgye
5/5
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése