R.F. Kuang: A lángoló isten (Mákháború 3.)

Fülszöveg:

Miután ​Fang Zsu-nin megmentette Nikant a külföldi megszállóktól, és egy kegyetlen polgárháborúban megküzdött a gonosz Szu Ta-csi császárnővel, szövetségesei sorban elárulták, és sorsára hagyták.

A veszteségek ellenére Zsin nem mondott le azokról, akikért olyan sok mindent feláldozott: a déli tartományok és különösen az otthonának számító Tikani lakosairól. Amikor Zsin visszatér a gyökereihez, nehéz kihívásokkal és váratlan lehetőségekkel találja szemben magát. A Déli Szövetség vezetőségéből kikerülő új társai alattomosak és megbízhatatlanok. Zsin gyorsan rájön, hogy Nikanban az a több millió egyszerű ember tartja kezében a hatalmat, akik bosszúra szomjaznak, és a megváltás istennőjeként tekintenek rá.

A hatalmas déli sereggel a háta mögött Zsin minden fegyvert bevet ahhoz, hogy legyőzze a Sárkányköztársaságot, a gyarmatosító heszperiaiakat, és mindenkit, aki fenyegetést jelent a sámánhitre és annak gyakorlóira. Egyre nagyobb hatalomra és befolyásra tesz szert, de vajon elég erős lesz ahhoz, hogy ellenálljon a főnix hangjának, amely arra sürgeti, hogy égesse fel a világot, és benne mindent?

Mostanában teljesen a Mákháború könyvek hatása alatt állok és már leírtam korábban, hogy miért tetszett nekem annyira az első majd utána a második rész. Még mindig nem hiszem el, hogy ez a trilógia évekkel ezelőtt jelent meg és mostanáig én még csak nem is hallottam róla, így sejtelmem sem volt, hogy miről maradtam le idáig. Nem is bírtam sokáig húzni a dolgot, tudnom kellett mi lesz a lezárás, így elérkezett a harmadék rész ideje, ami A lángoló isten címet kapta.

A történet onnan veszi fel a fonalat, ahol a második rész végén abbamaradt. Zsint újra elárulták azok, akikben bízott és akiknek korábban dolgozott, Vajszra és Nö-csa árulása újra előhozta Zsin bosszúszomjas és vérszomjas énjét. Eldönti, hogy a déli elnyomott tartományok élére állva vág vissza a Sárkányköztársaságnak és a heszperiai támogatóiknak. Zsin feladata nem könnyű, mert a déli tartományok vezetői se valami megbízható fajták, így ott se fogadják egykönnyen a lányt, de Zsin bármit, szó szerint bármit megtenne azért, hogy felszabadítsa az országot a megszállók alól és hogy mindenkin bosszút álljon, aki korábban elárulta őt.

Első olvasatra Zsin szándékai lehetnének nemesek és önzetlenek, hisz ő csak fel akarja szabadítani Nikant, el akarja pusztítani a megmaradt mugeni erőket, megsemmisíteni a Sárkányköztársaságot Vajszrával és Nö-csaval az élen és elűzni innen a heszperiaikat. De ha mélyebbre ásunk, akkor rájövünk, hogy Zsin szándékai inkább csak saját önző indíttatásából fakadnak, hisz számára valójában a bosszú és a megtorlás a legfontosabb, valamint az, hogy végezhessen az ellenségeivel. Mit érdekli őt a nép vagy az egyszerű emberek? Mit érdekli őt, hogy mi lesz az ország sorsa a háború után? Szemernyit sem érdekli, csak az, hogy végezzen mindenkivel aki ártott neki és hogy ezt lehetőleg a legvéresebb módon tegye meg.

A Trifekta: Ta-csi, Zsi-ka és Csiang

Zsin-nek ehhez persze hadseregre van szüksége, sok-sok katonára, épp ezért a déli elnyomott tartományok haragját és kilátástalanságát használja ki a saját önző céljai érdekében. Mert mondjuk ki, ez így van valójában. Mikor aztán a déli vezetők elárulják és eltávolítják a hatalomból, akkor pedig egy felettébb ostoba és logikátlan lépésre szánja el magát. Ta-csi javaslatára fel akarják támasztani a Trifektát, hogy a korábbi legendás sámán trió segítségével érjék el a céljukat. Ta-csi habár mélyre zuhant és mióta megdőlt a császárság, nem császárnő többé és egyedül tengeti a napjait, majd Zsinnek felajánlja a segítségét épp akkor, mikor nagyon is szüksége volt rá a lánynak.

Itt jön az első nagy kritikám ezzel a résszel kapcsolatban. Mégis melyik univerzumban gondolta azt jó ötletnek Ta-csi és Zsin hogy feltámasztják a Trifektát? Azt még valahogy értem, hogy Csiang kellhet a csapatba, mert hát mégis csak ő a Kapuőr, hatalmas erő felett rendelkezik, és talán hajlandó lehet segíteni, annak ellenére, hogy eddig gyáván eltűnt a problémák elől és önként száműzetésbe vonult és befalaztatta magát. Csiang valamilyen szinten jó ember, és hatni lehet rá, segíthet nekik. De a mi bánatnak akarták Zsi-kát felkelteni, mikor Ta-csi pontosan tudta, hogy Zsi-ka egy hatalommániás, kegyetlen őrült, aki nem foglalkozik semmi mással önmagán és azon kívül, hogy másik félelmeivel táplálkozzon?

Tényleg nem értem és minden logikának ellentmond ez a történetszál. Ta-csi pontosan tudta milyen ember Zsi-ka, Zsin pedig hallott róla történeteket, és ők két naiv kislányként azt hitték, hogy ha szépen kérik, akkor majd önzetlenül segíteni fog nekik? Annak ellenére, hogy maga Ta-csi volt az, aki „kényszer pihenőre” küldte őt? Várható volt, hogy Zsi-ka semmit nem változott, hogy esze ágában sincs nekik segíteni, így Zsin elég hamar pontot tett a Trifekta végére. Még ha Ta-csi volt is olyan ostoba, hogy megpróbálkozott összehozni a korábbi Trifektát, mert neki úgysincs már igazi vesztenivalója alapon, de Zsin mi a fenének ment vele? Pontosan tudnia kellett volna, hogy nem bízhat meg bennük és hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Persze jó volt Ta-csi egy emberibb és igazibb oldalát látni és örültem Csiang visszatérésének is, ez nem kérdés, mégis úgy gondolom, hogy ez a Trifektás történetszál teljességgel logikátlan volt az elejétől a végéig, így a könyv gyakorlatilag harmada, mintha csak időkitöltésnek lett volna ide belerakva. Sajnálom, mert magáról a Trifektáról szívesen olvastam volna többet, mondjuk ha Kuang írna róluk egy külön könyvet, az például engem nagyon érdekelne.

Kitaj és Venka

Zsin tehát tovább harcol a bosszúért és a megtorlásért, mindenkit meg akar ölni, aki valaha ártott neki és aki elárulta, az egész harmadik részt ez a motívum vezeti végig. Közben egyre mélyebbre süllyed a hatalma által gerjesztett haragban és őrületben és már senkiben sem bízik meg igazán, amit mondjuk teljesen megértek, hisz tényleg mindenki, de tényleg majdnem mindenki elárulta őt az élete során, akiben megbízott, vagy akit valamennyire szeretett. Altan, Csiang, Vajszra, Nö-csa és így tovább, így teljesen reális hogy a végére már igen paranoiássá válik és még ott is az árulót keresi, ahol nincs. Annyira mélyre süllyed, hogy a végén azokban is az árulót látja, akikben nem kellene. Elsőnek Venka ellen fordul, és én nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Venka áruló lett volna, nem és kész. Aztán pedig már Kitajban is az ellenséget látja, abban a Kitajban, aki végig mellette volt, aki mindenben támogatta, aki sosem mondott neki nemet, és aki minden őrült és vérszomjas tervében mellette állt és hagyta, hogy Zsin tegyen, amit csak szeretne. De hát ilyen az őrület, és Zsin a végére kezdett igen mélyre süllyedni benne és pontosan az történt vele, amitől Csiang régen óva intette és ami Altannal is történt korábban.

Itt értem a második negatívumhoz, amit meg kell említenem és ami nem tetszett a könyvben. A rész végén Zsin hirtelen párforduláson megy keresztül és kvázi feláldozza magát és öngyilkos lesz. Én meg csak pislogtam, hogy Zsinék szavaival élve… „mi a f*sz?”. Kövezzetek meg érte, de számomra ez a lépés teljesen karakteridegen volt Zsintől, mert eddig halovány jelét se mutatta az önfeláldozásnak, sem semmilyen önzetlen cselekedetnek. Zsin a könyv végére annyira mélyen volt már az őrületben, a gyanakvásban, a paranoiában, hogy onnan nem igen lett volna ilyen hirtelen visszaút, így mikor egyik percről a másikra fogta magát és öngyilkos lett, azt én nem tudtam hova tenni. Ez a lezárás nem illett Zsin korábbi karakteréhez és számomra teljesen irreális volt, mondjon bárki bármit. Az sokkal reálisabb lett volna, ha Zsin elmegy a végsőkig és utolsó leheletéig küzd, és végül úgy éri a vég. Nem az a bajom, hogy meghalt a végén, mert lássuk be számára nem maradt más út, hanem az, ahogy a halála történt.

Zsin és Nö-csa

Ami viszont a legjobban tetszett a harmadik részben, hogy az elejétől a végéig Zsin és Nö-csa újra szemben álltak egymással. Csak már nem olyan jelentéktelen dolgok miatt veszekedtek, mint anno az iskolában, hanem az ország sorsa, az emberek jövője volt az, amiben nem tudtak egyet érteni és ami végül két ellentétes oldalra sodorta őket. Továbbra is fent maradt köztük a tűz és víz párhuzam, a korábbi sérelmek és veszteségek, és habár Zsinnek több esélye is adódott arra, hogy örökre végezzen Nö-csaval, végül sosem tudta őt megölni, mindig megfutamodott az utolsó percben. Mérges volt rá, amiért elárulta, gyűlölte őt, de valahol mélyen még mindig szerette, és ezért képtelen volt megölni őt, amikor lehetősége adódott rá. Imádtam Zsin és Nö-csa közös jeleneteit, csak kár, hogy kevés volt belőlük és kár, hogy ilyen tragikus véget ért a „kapcsolatuk”.

És itt most nem a szerelmi szálra gondolok, mert az valójában sosem volt, habár nyilvánvaló, hogy szerették egymást, hanem inkább minden másra, a baráti, szövetséges, testvéri kapcsolatra. Zsin és Nö-csa annyira mások, annyira máshogy látták a világot és hogy mi lenne jó az embereknek, hogy ez az egész örökre közéjük állt és ez pecsételte meg a sorsukat. És itt jön a kedvenc gondolatom a könyvből, miszerint a kötelesség a szeretet halála, hisz Nö-csa végül mindig a kötelességet választotta a Zsin iránt érzett szeretete helyett és ezzel talán ő volt az egyetlen legracionálisabb és legemberibb karakter az egész könyvsorozatban.

Zsin és Nö-csa, vagyis a Főnix a Sárkány ellen

Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor összességében tetszett az utolsó rész, már hogy ne tetszett volna, de a két negatívum miatt, amit megemlítettem, sajnos nem tudom ötcsillagosra értékelni. Kicsit úgy érzem az írónő nem teljesen gondolta át a Trifektás történetszálat, ami számomra teljességgel logikátlan volt Zsin részéről, valamint a lezárást sem, ami szerintem abszolút karakteridegen volt Zsin karakterét tekintve. Ezeken kívül minden mást imádtam benne, most se lehetett rajta unatkozni, csak úgy faltam a lapokat egymás után. Kicsit sajnálom, hogy ennyi volt, vége, de legalább kaptunk egy lezárást és nem lett a végtelenségig elnyújtva a történet. Örülök annak, hogy megtaláltam a Mákháború trilógiát, ami nagy kedvenc lett mostantól kezdve és az biztos, hogy többször újra fogom még olvasni. Zsint pedig imádom, mert ki ne imádná őt?!

UI: Köszönet a kiadónak a harmadik könyv végére berakott kis novelláért, ami Nö-csa szemszögéből íródott, kellemes kis pluszt ad a fiú karakteréhez és végre olvashattunk egy kicsit többet róla is.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-a-langolo-isten

Értékelés: 5/4

Laurell K. Hamilton: Ragály (Anita Blake, vámpírvadász 22.)

Fülszöveg:

Egyes zombikat felélesztenek, másokat meg elpusztítanak. Csak kérdezd meg erről a szakma legjobbját, Anita Blake-et, aki mostanáig inkább puszta kellemetlenségként tekintett rájuk, semmint potenciális veszélyforrásként. Persze, mert egészen eddig egyikőjük sem próbálta meg kegyetlenül elpusztítani az embereket. De most valami furcsa dolog történt velük.

Micah apja haldoklik, feltehetőleg egy húsevő zombi marta meg, és talán már csak napjai vannak hátra, mielőtt élve elrohad. Anita, Micah és Nathaniel a coloradói Boulderbe utazik, hogy Micah – közel húsz év után – újra találkozzon a családjával, és elbúcsúzhasson az apjától. A látogatásból azonban gyorsan nyomozás lesz, mert kiderül, hogy a zombik eddig sosem látott módon, tömegesen járnak a hegyekben, ráadásul halálos ragályt terjesztenek.

Több hónapja már hogy Anita Blake könyvet olvastam és gondoltam épp ideje folytatni a soha véget nem érő sorozatot a következő résszel. Kellett most egy kis Anita kaland mielőtt belevetem magam a Mákháború trilógia utolsó részébe, előtte szerettem volna egy kicsit másféle történetet olvasni kis kikapcsolódásként. Őszintén bíztam abban, hogy most egy jobban sikerült Anita könyv következik a sorban, mert nem egy minden értelmet és logikát nélkülöző erotikus sztorira vágytam, hanem valami sötét fantasy nyomozásra.

Részben bejöttek a számításaim, részben nem. Megkaptam ugyanis a nyomozási szálat, amit mindig annyira szerettem, de persze nem maradhatott ki az erotika sem, mert tetszik vagy sem, ez most már elengedhetetlenül a történet részévé vált. És nem azzal van konkrétan a bajom, mert én is szeretek olvasni ilyesmit, hanem azzal, amikor csak az erotikáról szól az egész rész, és mellette nincs semmi más érdemleges. Mintha Hamilton rájött volna, hogy kell ide valami épkézláb történet is, mert a sok szex önmagában nem elég hosszútávon és azzal nem lehet fenntartani a közönség érdeklődését. Az enyémet legalábbis semmiképp sem.

Szerencsére a Ragály című könyvben, ami a 22. rész a sorozatban a nyomozási szál kapott nagyobb hangsúlyt és a többi csak kiegészítésnek volt mellette, ezzel megteremtve azt a tökéletes egyensúlyt, amitől nem kaptam sikítófrászt… hanem ami miatt igenis élveztem ezt a könyvet, de tényleg. Talán jó pillanatomban kapott el, talán most épp egy ilyesmi történetre vágytam, vagy mert itt tényleg újra pislákolni kezdett a régi Anita stílus, de nekem ez a rész kifejezetten tetszett. Sötét volt, izgalmas, félelmetes és mindezek mellett vicces, mert a sötét humort most se kellett nélkülözni, se Anita belső narrációját, amin sokszor jókat mosolygok.

Anita nem az már, aki a sorozat elején volt, tényleg rengeteget változott, és ezzel ő maga is tisztában van. Sok dologban előnyére változott, mondhatjuk úgy, hogy felnőtt és hogy végre már nem az arduer irányítja őt, hanem fordítva, a libidóját is tudja többségében irányítani. Anita kezében van a gyeplő és úgy tűnik már nem gyűjti tovább a pasikat, vagy inkább maradjunk abban, hogy ebben a részben legalább nem szedett össze egy újat... és ez is valami. Csak ismételni tudom magam, én már rég elvesztettem a fonalat a sok pasi tengerében, számomra a nagy részük egy nagy összemosódott massza és ha pisztolyt tartanának a fejemhez se tudnám az összeset felsorolni vagy megkülönböztetni egymástól. Persze ott vannak Anita legnagyobb szerelmei, Jean-Claude, Micah, Nathaniel, ezt a hármat tudom igazán kiemelni, és ők az a hármas akiknek tényleg van valami értelmesen összerakott és kiemelkedőbb karaktere, amitől emlékezetesek maradnak. Aztán a többi… na azokat már felsorolni se tudnám.

Ebben a részben Micah és Nathaniel kapott nagyobb szerepet, Jean-Claude szintén felbukkant, de most nem ő volt a lényeg, ami nagy kár, mert nálam Jean-Claude marad az örök kedvenc pasi és nem is értem hogy nem elég ő egyedül Anitának. De ez legyen csak az én gondom. Aztán mikor felvetődött a házasság kérdése, és hogy többen is összeházasodnak, igen, jól hallottátok, többen egymással, akkor csak pislogtam, mert egyrészt nem értem minek kell ez ide, másrészt azt se értem, hogy fogják ezt kivitelezni, de kíváncsian várom. Lesznek itt még „kakasharcok” Anitáért, és nem lesz ez olyan egyszerű menet, de tényleg kíváncsian várom, hogy fogják ezt megoldani a feltehetően nem távoli jövőben.

Aztán másik személyes kedvencem, Edward beugrott segíteni egy kicsit Anitának a nyomozásban, ami sosem gond, mert Edwardot imádom, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, ebből a történetből szerintem ki lehetett volna hagyni őt. Nélküle szintén működött volna a dolog, de ezen azért nem akadok fenn, mert Edward mindig plusz pont. Arra szintén kíváncsi vagyok, mikor lesz már Edward és Donna esküvője, erről is beszélnek már egy ideje, és remélem nem csak a háttérben lesz lezavarva a dolog, hanem valamelyik következő könyvnek az lesz a középpontjában, mert azt szívesen megnézném, de komolyan.

Tényleg tetszett most ez a rész, valahogy sikerült megtalálni a megfelelő elegyét a természetfeletti nyomozásnak és az erotikának, amit Hamilton minden áron bele akar nyomni az Anita Blake könyvekbe. Úgy tűnik így jó pár rosszabb és unalmas rész után rájött, hogy kell ide az izgalmas, sötét, horrorisztikus kaland és nem elég csak folyton arról írni, hogy Anita épp kivel és hol hempereg. És habár már nem hiszem, hogy valaha visszakapjuk a régi Anitát az első könyvek hangulatát, de ezzel az új kialakult irányvonallal szerintem tovább lehet dolgozni. A lényeg, hogy kell egy izgalmas nyomozás és mellé jöhet az erotika kisebb dózisban, és akkor mindenki elégedett. Én legalábbis az leszek.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/laurell-k-hamilton-ragaly

Értékelés: 5/4

R.F. Kuang: Sárkányköztársaság (Mákháború 2.)

Fülszöveg:

Nikannak ​a történelem során háromszor is meg kellett küzdenie a túlélésért a véres mákháborúkban. Annak ellenére, hogy a harmadik hadjárat csak nemrég ért véget, Zsin nem tud megfeledkezni arról a kegyetlenségről, amelyet a népe megmentése érdekében követett el. Menekül a bűntudat, a szorongató ópiumfüggés és a tűz isteneként megismert bosszúálló főnix parancsai elől, aki rémes hatalommal ruházta fel.

Bár Zsin nem akar élni, meghalni sem hajlandó addig, amíg bosszút nem áll az áruló császárnőn, aki hátat fordított a hazájának, és szövetségre lépett az ellenséggel. A lány egyetlen reménye, ha belép a befolyásos Sárkány hadúr seregébe. A hadúr arra készül, hogy meghódítja Nikant, elűzi a császárnőt a trónról, és létrehoz egy új köztársaságot.

Ám sem a császárnő, sem a Sárkány hadúr nem az, akinek látszik. Zsin minél több dolognak lesz szemtanúja, annál jobban tart attól, hogy az országa iránt érzett szeretete ismét arra fogja kényszeríteni, hogy éljen a főnix gyilkos hatalmával. Mert már nincs semmi, amit Zsin ne áldozna fel az országa megmentéséért… és a bosszúért.

Máig nem értem, hogy kerülte el a figyelmemet a Mákháború trilógia, és azt sem, hogy miért csak most jutottam el odáig, hogy olvasni kezdtem. Bár ahogy a mondás tartja, jobb későn, mint soha és el sem tudom mondani mennyire örülök annak, hogy nemrég szembekerült velem és elkezdtem végre olvasni. Az első rész hatalmas nagy kedvenc lett, rögtön beszippantott a történet, a világ, a főhősnő és a karakterek, épp egy olyan trilógia ez, amit mintha nekem írtak volna meg. Minden van benne, amit szeretek a fantasy könyvekben, de tényleg minden, hibát nem tudtam találni benne. Csakis dicsérni tudtam az első részt.

E nagy rajongás után sosem volt kérdés, hogy hamarosan folytatni fogom a sorozatot a második résszel és mivel nemrég sikerült beszereznem mind a három könyvet, így innen tényleg nincs megállás. Nagyon bíztam abban, hogy a folytatás nem fog csalódást okozni, hogy hozza az első rész színvonalát vagy esetleg még túl is szárnyalja azt. Vártam, hogy mi lesz Zsinnel, hogyan alakul Nikan sorsa a háború után és hogy merre halad tovább a sztori. Nem kellett csalódnom, mert a Sárkányköztársaság legalább annyira tetszett, mint az első rész, sőt ha lehet még jobban.

Zsin

Zsin bosszút esküdött a császárnő ellen, aki elárulta őket az ellenségnek és akinek machinációi nyomán végül Altan életét vesztette az első rész végén, és ahol majdnem maga Zsin is odalett. A megszálló Mugeni Föderációt legyőzték, Zsin gyakorlatilag egymaga pusztította el az egész mugeni népet, de a megszálló háború alatt elszenvedett és látott borzalmak emléke soha nem fog elmúlni és mindenki életén mély nyomokat hagyott a háború, amibe ilyen fiatalon belekeveredtek. Zsin elvesztette a bálványozott mesterét, Altant, elárulták, azok, akikben bízott, így úgy érzi nem maradt más út számára, csak a bosszú. És ezért bármire képes.

Így indul a második rész és az írónő nem sokat kertel a sztorival, rögtön a dolgok közepébe csapunk, mert Zsin nem bír a hátsóján ülni, teszi, amit tennie kell. Zsin lett a Ceko új vezére Altan halála után és mindannyian próbálnak a bosszú mellett, valami új célt találni az életben. Mert hogy a Föderáció legyőzése után sem lesz béke, a megtépázott és legyengült országban polgárháború tör ki a császárnő ellen. Az eddig a háttérbe húzódott Sárkány tartomány nyíltan felkel a császárnő uralma ellen, hogy létrehozzák az áhított sárkányköztársaságot, ahol demokratikus módon működne a hatalom a mostani diktatórikus rend helyett. Nikan gyakorlatilag két részre oszlik és elkezdődik a polgárháború, Zsin és a Ceko többi tagja pedig igen gyorsan a dolgok sűrűjében találja magát.

Kapunk tehát egy újabb háborút, nagyon mozgalmasan alakul a történet, lehet izgulni rajta az elejétől a végéig, vannak fordulatok bőven. Az első részben olvasott megszálló háború helyett most egy belső polgárháború robban ki, ami ugyanolyan véresen és borzalmasan alakul, mint a korábbi. Sőt ez még szörnyűbb ha jobban belegondolunk, mert míg az első részben a nikaraiak harcoltak a mugeniek ellen, most nikarai harcol nikarai ellen. A polgárháborúnál sosem létezett borzalmasabb háború. És ha bárki azt hiszi, hogy egyértelmű melyik a „jó” és melyik a „rossz” fél, az hatalmasat téved, mert egyik fél sem az, akinek látszik. És valójában mindkettő csak a saját hatalmának megszerezésére vagy megtartására törekszik. Ta-csi császárnő nem olyan rossz, mint amilyennek tűnik, de a sárkány hadúr, Vajszra se olyan alázatos és önzetlen, amilyennek mutatni akarja magát.

Ta-Csi Császárnő

Az a legrosszabb az egészben, hogy Zsin pontosan ugyanabba a helyzetbe kerül, mint korábban és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, mint az első részben. Zsin Altan halála miatti teljes depresszióba és önmarcangolásba süllyedve nem igazán tud mit kezdeni magával a bosszú hajszolásán kívül, és éppen ebben a törékeny és igen befolyásolható állapotában talál rá a sárkány hadúr és persze, hogy próbálja őt beszervezni a saját oldalára. Zsin pedig persze, hogy tartozni akar valahova, persze, hogy vágyik egy új életcélra, így nem csoda, hogy könnyen befolyáshatóan igen hamar a Sárkányköztársaság szolgálatába szegődik. Nem mintha amúgy lett volna bármi más választása neki vagy a Ceko-nak, hisz ha nem mennek önként, akkor Vajszra rákényszerítette volna őket, de mivel így Ta-csi ellen vonulnak, Zsin még bosszút is állhat a császárnőn, így „miért ne?” alapon csatlakoznak a háborúhoz.

Örültem, hogy Nö-csa visszatért, és annak még jobban, hogy a hármasunk „egymásra talált” a korábbi háború után és végre egy oldalon harcoltak. Igazi felüdülés volt Nö-csát végre normális emberként látni és hogy többé nem harcoltak és veszekedtek volna Zsin-nel, hanem időközben igazi barátokká váltak. Jó, a barátok talán igen enyhe kifejezés, hisz ennél többet éreznek egymás iránt, csak ezt egyikük se akarja igazán beismerni. Ha eddig nem lett volna egyértelmű akkor most már az, hogy Nö-csa teljesen Zsin megszállottja, csodálja a lányt, de fél is tőle, és ez a kettős érzés határozza meg az egész egymáshoz való viszonyulásukat. Mert habár már nem utálják úgy egymást, mint gyerekkorukban és nem harcolnak folyamatosan, de ahogy haladunk előre a történetben válik nyilvánvalóvá, hogy a világról, az országról és arról, hogy mi lenne a legjobb az embereknek nem mindig értenek egyet. Épp ezért néha összevesznek és épp ezek az ellentétek lesznek azok, amik a végén megint a két szemben álló oldalra sodorják őket.

Nö-Csa

Kis mosollyal olvastam azokat a részeket, mikor Nö-csa Zsin után ácsingózott, meg mikor próbált kedveskedni a lánynak, vagy majdnem hogy „flörtölni” vele, de Zsin persze nem igen vette a lapot. Nem azért mert nem szerette volna Nö-csát, szimplán csak azért, mert Zsin számára sosem a romantikus andalgás vagy a másik nem volt a legfontosabb, igazából bármilyen romantikus érzelem leghátulra került a teendői listáján. Zsinnek mindig saját maga és a saját hatalma, a biztonsága, a céljai és a saját bosszúja volt az első. Másrészt pedig Zsin sosem szerette igazán magát, nem hitte, hogy bárki valaha viszont tudná szeretni őt, ezért se foglalkozott ilyesmivel. De persze Nö-csát mindig is csodásnak találta, a legszebb, habár a legönteltebb fiúnak, akit valaha ismert, folyton a fiú szépségéről áradozott, benne látta azt, aki ő sem volt és szerinte sosem lehet. És most hogy jobban megismerte a fiút, hogy milyen is ő valójában, szerintem még jobban megszerette, annak ellenére, hogy mégis valamennyire gyávának és rettenetesen naivnak tartotta őt.

Az írónő egy tökéletes kontrasztot épített fel Zsin és Nö-csa között, mert nem csak az erejüket tekintve egymás párhuzamos ellentétei, de tényleg olyanok, mint a tűz és a víz. Ők maguk a tűz és a víz, akik vonzzák, de ugyanakkor tökéletesen kioltják egymást. Egymás tükörképei külsőre és belsőre, Zsin a nyers erő, a megzabolázhatatlan és folyamatosan izzó tűz, amit a főnix ereje táplál, Nö-csa pedig a víz, ami nyugodt és békés, ami támogat és segít, és ami ha akar erős és pusztító tud lenni, de valójában inkább csak békére és állandóságra vágyik. Ez az ellentét az, ami miatt vonzzák egymást és ami miatt valójában sosem tudnak egy ugyanazon oldalon maradni, mert a legfontosabb kérdésekben végül sosem értenek egyet.

Zsin karakterének fejlődése kicsit megbicsaklik ebben a részben, mert szegény nem tud magával mit kezdeni, így ismét egy olyan „mentort” választ magának, akiről már az elejétől fogva teljesen nyilvánvaló, hogy csak kihasználja a lányt és amint nem lesz már a hasznára, könnyűszerrel megszabadul tőle. Vajszra egy számító és álszent férfi, aki habár lehet, hogy magasztos célokat hangoztat, de valójában csak a hatalom érdekli. Zsin persze azt szeretné ha valakinek szüksége lenne rá, ha valakinek kellene, így Vajszrának nem kell sok ahhoz, hogy a maga oldalára állítsa. Zsin pedig eztán majdnem bármit megtenne Vajszra céljaiért és végig érte harcol, hogy aztán a végén szó szerint hátba szúrják és elárulják. Teljesen nyilvánvaló, hogy Zsin nem a legjobb emberismerő, mert mindig azokban bízik meg, akikben nem kellene, és amikor csak egy kis időre is leengedi a páncélját és próbál emberségesebb lenni, akkor rögtön elárulja valaki, akiért ő harcolt és akiben végig megbízott. Nem csoda, hogy ezek után újra megkeményedik és egy minden lelkiismeret nélküli ember válik belőle.

Csagan

Tetszett annak is az ábrázolása, hogy Zsin hogy próbálta feldolgozni a harmadik mákháborút, Altan halálát és az emiatt érzett bűntudatát. Habár Altan meghalt, ennek ellenére az egész második részt végig kísértette és Zsin nem könnyen tudott megszabadulni a bűntudattól és Altan emlékétől. Emiatt egy időre a tűz képességét is elveszti, elkezd kételkedni magában, de szerencsére a végére összeszedi magát és helyreteszi magában a dolgokat és „megszabadul” Altan kísértetétől. Szeretném kiemelni Csagant, akiről ebben a könyvben sokkal több mindent tudunk meg, mint korábban bármikor és ennek nagyon örültem, mert Csagan karakterét mindig érdekesnek találtam.

Nem csak Zsin az, aki gyászolja Altant és Altan elvesztése miatt Zsin és Csagan nagyon sokáig nem valami jól jön ki egymással, mert Csagan Zsint okolja a korábbi vezérük halála miatt. Kapunk kis utalásokat arra, hogy Csagan ugyanannyira megszállottja volt Altannak, mint Zsin, sőt jobban is és hogy talán Altan és Csagan közt valami több is volt. Nagyon tetszett ez a kis utalás, szerintem remek ötlet lett volna az Altan és Csagan páros, csak kár, hogy valójában ebből nem lett semmi, és épp ezért nem értettem, hogy minek kellett most ezt itt behozni a sztoriba, mikor nem lehet már vele kezdeni semmit se. Csagant viszont imádtam, ahogy néha helyrerakta Zsint és végig csipkelődtek egymással.

Kitajt és Venkát se felejtettem el, mert róluk szintén szeretnék néhány szót szólni. Kitajt még mindig imádom, Venkát pedig most kezdtem igazán megkedvelni. Mindkettejüket nagyon sajnáltam a velük történtek miatt. Kitaj és Zsin kissé haragban kezdik ezt a könyvet, mert Kitaj képtelen megbocsátani Zsinnek azért, amit korábban tett, de aztán szerencsére hamar újra legjobb barátok lesznek és még szorosabbá teszik a kapcsolatukat, mikor szó szerint összekötik az életüket. Kitaj a saját életét beáldozván segít Zsinnek visszaszerezni a főnix erejét, és habár ezzel egy időre megoldódnak a gondok, de a kötelékük miatt válnak egymás legnagyobb gyengeségévé. Venka pedig, te szegény, meggyötört lány, teljesen megértem a haragodat és a frusztrációdat. Nem értettem miért bánt vele úgy mindenki mint egy darab szeméttel, holott ő csak harcolni akart és kezdeni magával valamit. Zsin volt az egyetlen, aki próbált mellé állni és segíteni rajta, senki más nem foglalkozott Venkával és hogy min ment keresztül.

Imádtam a történetet, az új polgárháborút annak minden szörnyűségével, ami lehet, hogy néhány dologban ismételte az első részben lévő dolgokat, de a háborúk már csak ilyenek. Mindegyik kegyetlen és vérszomjas. Zsin, Kitaj, Nö-csa és a többiek még mindig hatalmas nagy kedvencek és mindannyian rengeteg karakterfejlődésen mentek keresztül, mindenkinek meg volt a saját kis belső küzdelme önmaga és a démonai ellen. A Zsin és Nö-csa párost imádtam és annak külön örültem, hogy ebben a részben elég sok időt töltöttek együtt, jó páros voltak ők, holott sok mindenben nem értenek és nem is fognak egyet érteni. Kapunk egy újabb nagy árulást a második könyv végén, szegény Zsin ugyanabba a hibába esik, mint korábban, abban bízik meg akiben nem kellett volna, így gyakorlatilag mindent elvesztve most sem marad más út számára, csak a bosszú és a megtorlás. A felbőszített és elárult Zsinnél pedig nincs veszélyesebb, aki ereje teljében fog visszavágni mindenkinek. Én pedig alig várom, hogy olvashassam a harmadik részt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-sarkanykoztarsasag

Értékelés: 5/5*

Jennifer Lynn Barnes: Az örökség kulcsa (Örökösök viadala 3.)

Fülszöveg:

Averynek már csak néhány hetet kell átvészelnie a rejtélyekkel teli Hawthorne-házban, hogy hozzájusson sokmilliárd dolláros örökségéhez. Az életére folyamatosan veszély leselkedik, de legalább van kire támaszkodnia: a Hawthorne testvérek befogadták a családjukba, és megosztották vele titkaikat.

Néhány nappal azelőtt, hogy Averyből a világ leggazdagabb tinije lenne, felbukkan valaki a múltból, és a segítségét kéri. A látogató jelenléte teljesen felbolygatja a kastélyt, régi sebeket tép fel, és újabb rejtélyeket hoz felszínre. Közben kezdetét veszi egy utolsó, veszedelmes játék egy ismeretlen, de nagy hatalmú ellenféllel, a tét pedig hatalmas: mindent vagy semmit.

Nem olyan régen kezdtem bele az Örökösök viadala könyvsorozatba, mert eddig valahogy kimaradt az életemből és mielőbb pótolni szerettem volna. Az első rész nagyon tetszett, egy olyan új és izgalmas történetet mutatott, amiben habár nincs egy csepp fantasy elem sem, de mégis lenyűgözött. A második rész sem volt rossz a maga nemében, habár ebben azért találtam már olyan dolgokat, amik nekem személy szerint nem jöttek be, vagy amiket teljesen logikátlannak tartottam, de a második részt is összességében jónak mondanám. Ott kaptunk egy lezárást, minden főbb titok és rejtély kiderült, épp ezért se értettem, hogy miért kell ide bármilyen folytatás. A legnagyobb kérdés pedig az volt, hogy mégis mi a fenéről fog szólni a harmadik rész, ha a második végén minden titok kiderült és minden elrendeződött?

Nos, végül megkaptam erre a nagy kérdésre a választ, csak éppen az a nagy problémám vele, hogy nekem ez a harmadik rész egyáltalán nem tetszett. Nem magával a történettel van bajom, mert maga az újabb nyomozás és „kincskeresés” izgalmas volt, annak örültem, hogy visszacsöppentünk Avery és a Hawthorne család életébe és kaptunk újabb rejtvényeket, megoldandó feladatokat, teszteket. Jó volt ismét próbálni megfejteni a feladványokat a karakterekkel együtt. Tehát nem maga a történet felépítése volt itt a gond, bár azért mintha itt is már elkezdte volna magát ismételni az írónő.

Nekem onnantól kezdve nem tetszett, mikor kiderült, hogy ki áll a háttérben és hogy mi az újabb megfejtése a rejtvényeknek, és hogy ki csinálja mindezt a főszereplőinkkel. Teljesen random módon, mikor korábban semmilyen utalást nem kaptunk rá, az írónő behoz a történetbe egy új gazdag milliárdos öregembert, aki valamiért régóta haragszik az öreg Tobias Hawthorne-ra, és most hirtelen kipattan a fejéből, hogy bosszút akar állni egy évtizedekkel ezelőtt történt dolog miatt. Hogy miért pont most és miért pont így, arra nem derül fény, így teljesen logikátlan volt ez az egész számomra. Talán akkor lett volna nagyobb értelme, ha rögtön Tobias Hawthorne halála után csinálja mindezt, de így hogy csaknem egy év elteltével jutott eszébe a bosszú gondolata, teljesen irreális volt az egész számomra.

A másik amiért nem tetszett ez a magyarázat, mert mindez nem illet az első két könyv narratívájába. Épp az volt az Örökösök viadala könyvek lényege, hogy az egész Avery-ről, a Hawthorne családról és barátaikról szól, és mindennek a hátterében és központjában Tobias Hawthorne halála és az öreg utólagos machinációi és feladványai állnak. Az egész egy családi feladvány, egy családi rejtély volt, amivel Tobias Hawthorne a helyes irányba akarta terelni a családját, de főleg az unokáit. Persze az írónő próbált valami épkézláb magyarázatot adni a harmadik könyvben lévő titkokra és leleplezésekre, és próbálta ezeket beilleszteni a korábbi narratívába és magyarázatokba, de számomra teljesen erőltetetten jött le a dolog, és egyáltalán nem illet az első két könyvhöz.

Nash, Xander, Grayson és Jameson

Persze azt nem bántam, hogy tölthettem még egy kis időt a karaktereinkkel, bár annak nem tudtam örülni, hogy a „hármas” már megint majdnem elkezdett itt kavarni, és nem teljesen értettem, hogy ha Avery Jamesont választotta és elvileg őt szereti, akkor minek féltékenykedett megint Graysonra és hogy úgy alapjáraton, miért volt teljesen rákattanva. Avery, drágám, hagyd már békén szegény Graysont, hogy túltegye magát végre a dolgokon, nem kell folyton ott mögötte lihegni és mindenbe beleütni az orrod, amihez semmi közöd! Köszi. Mintha Grayson valaha rászorult volna Avery segítségére vagy babusgatására! Nem értettem ezt se, mert az ez erőltetetten visszahozott szerelmi háromszög végig triggerelt olvasás közben, azt hittem ezen rég túlléptünk már.

Az új karakterek teljesen felejthetőek, és csakúgy mint a nagy rejtély magyarázata, teljesen feleslegesek és semmi emlékezeteset nem nyújtottak. A nagy fő gonosz és tetteinek magyarázata nevetséges és unalmas, az új lány, Eve annyira kiszámítható az elejétől a végéig, hogy pontosan tudni lehetett, hogy miért jelent meg a Hawthorne házban és hogy valamilyen hátsó szándéka van. Így a végén a nagy „pálfordulása” egyáltalán nem volt meglepő, inkább csak kínosan kiszámítható. Azt pedig csak utolsóként említeném meg, hogy ifjabb Toby Hawthorne-nak pedig nem teljesen értem miért kell még mindig „halottnak” maradnia, és hogy miért nem térhetett vissza a családjához. Mintha csak azért lenne a karakter a történetben, hogy mindig a központi rejtély egyik fő mozgatórugójaként szolgáljon, mintha semmi más értelmes dolgot nem tudna kezdeni vele az írónő.

Az örökség kulcsa tipikus példája a felesleges folytatásoknak, az olyan könyveknek, amit az író csak azért készít el, mert az előző részek sikeresek voltak, és gondolom kiadói nyomásra kell a folytatás, de értelmes és koherens ötlete nincs a további részhez. Így megkaptuk megint harmadjára azt, amit korábban kétszer láttunk már, csak most ostoba és irreális magyarázattal a végén, amik egyáltalán nem illettek az előző két rész fő narratívájába és történetszálába. Maga a történet és a rejtvények megoldása utána hajsza izgalmas volt a maga módján, ez nem vitás, és annak szintén örültem, hogy újra a kedvenc karaktereimmel nyomozhattam egy kicsit, de a nagy rejtély és a végső leleplezés és lezárás, annyira bugyuta lett számomra, hogy ez teljesen rányomta a bélyegét az olvasás élményére. Sajnálom, mert ennél többet vártam volna.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jennifer-lynn-barnes-az-orokseg-kulcsa

Értékelés: 5/3

Jay Kristoff: Vámpírbirodalom (Vámpírbirodalom 1.)

Fülszöveg:

Huszonhét éve kelt utoljára a nap, így az éj lényei három évtizede prédálnak a halódó nap derengésében.

Saját örök birodalmuk építésével a miénk egyre satnyul. Immár csupán néhány kihunyó fénypetty küszködik a sötétség növekvő tengerében. Gabriel de León a birodalom és az egyház védelmére felesküdött rend, az ezüstszentek utolsó tagja. De a nap eltűnésével már az Ezüst Rend sem bír az áradattal.

Ősellenségei fogságában az utolsó ezüstszent kénytelen elmesélni a történetét. Legendás csaták és tiltott szerelem, elveszett hit és újjáéledő barátságok, a Vérháborúk és az Örök Király történetét, aminek végcélja az emberiség utolsó reménye:

A Szent Grál.

A Vámpírbirodalom illusztrált, epikus, dark fantasy; az Interjú a vámpírral, Az út és A szél neve törvénytelen gyereke. Az utóbbi évek legegyedibb vámpírregénye.

Fedezd fel a mélységeit!

Jay Kristoff Vámpírbirodalom című könyvével régóta szemezgettem már, mert hát ahogy a nevéből is sejteni lehet, vámpíros könyvről van szó. A vámpíros történetek pedig még mindig nagy kedvenceim, jöhetnek bármilyen mennyiségben, de persze csak ha azok jól vannak megírva. Eddig valahogy mindig hátrébb került az olvasmány listámon, általában volt valami más, ami jobban érdekelt, ezért se kezdtem bele hamarabb. A nem olyan régen olvasott Vér és hamu után teljesen vámpíros hangulatba kerültem és vágytam valami hasonlóra, csak remélhetőleg jobb kiadásban, ezért esett most a választásom a Vámpírbirodalom könyvre. Ha csak egy szóval kellene jellemeznem ezt a könyvet, akkor IMÁDTAM. És igen, csupa nagy betűvel.

Most épp egy ilyen sötét fantasy történetre volt szükségem, egy igazi kalandos sztorira, ami rögtön az elején magával ragadott és a végéig el sem eresztett. Olyan remekül lett megírva, hogy olvasás közben végig el tudtam képzelni az egészet, mintha filmként elevenedne meg a lelki szemeim előtt. Olyan az egész mint egy klasszikus kaland fantasy történet, amiből ma már nem sokat lehet olvasni. (Vagy csak én nem találkozok ilyenekkel.) Külön tetszett a szerkezeti felépítés, mert három idősíkon fut a történet és az egész egy „interjú” keretébe van ágyazva. Na jó, az interjú talán nem a legmegfelelőbb szó rá, mert főhősünk Gabriel de León, az utolsó ezüstszent, fogságban szenved az egyik nagy hatalmú vámpírklánnál, mikor is megjelenik a vámpírkirálynő krónikása, aki arra kéri Gabrielt, hogy a halála előtt mesélje el nekik a teljes élettörténetét. Egy kis győzködés és némi vérporral történő kecsegtetés után és mivel Gabrielnek úgysincs semmi dolga a fogságban, végül belemegy a dologba és mesélni kezd. Múltjának két fontos időszakát meséli el.

A fiatal és a felnőtt Gabriel

Elsőnek a gyerekkorát és hogy lett belőle ezüstszent, egyike a vámpírvadászok szent rendjének, majd a másik idősíkon azt osztja meg velünk, hogy immár kiábrándult és megkeseredett harmincas felnőttként, hogy keveredett bele a Szent Grál utáni hajszába. A harmadik idősík pedig ugyebár a jelen, maga a fogság és a mesélés. Ezek az idősíkok végig váltakoznak, ami folyamatosan fenn tartja az érdeklődést és egy percig se lehet unatkozni rajta. Külön öröm volt számomra, hogy a rengeteg fantasy hősnő után végre egy férfi főhőst kapunk, kell néha a változatosság és Gabriel olyan remek karakter, hogy egyszerűen csak imádni lehet.

Életének mindhárom szakaszában egy teljesen másmilyen Gabrielt látunk. Fiatalkorában, mint minden ifjú ő is a dicsőségre, a harcokra, elfogadásra, erőre és persze barátokra vágyott. Nem a legjobb körülmények között kerül a Szent Ezüst Rendbe, hisz családját hátrahagyva gyakorlatilag nincs más választása, minthogy beálljon a rendbe. Utána viszont belátja, hogy ez az ő útja és semmi sem lesz fontosabb, minthogy végigmenjen a kiképzésen és a rend tagjává válhasson. Fiatal korában kissé még naiv, de lelkes és bizakodó, mint minden fiatal, akit még nem tört meg az élet. Aztán persze jön a váratlan szerelem, Astrid teljesen megbabonázza a fiút, és innen nincs megállás, a szerelem lesz az, ami végül az élete talán legnagyobb csalódásához vezet.

Astrid

A másik idősíkon már egy harmincas évei elején járó Gabrielt látunk, akit megtört az élet, aki megkeseredett, kissé megtébolyult és mint holmi roncs egyedül járja a világot. Persze ő a híres Fekete Oroszlán, az ezüstszent, aki temérdek vámpírt megölt és akinek mindenki rettegi a nevét. Mégis egyedül van, iszik, mint a gödény, vérport szív, mint egy igazi függő és semmi és senki nem érdekli. Ebben az állapotban keresztezik egymást útjai egy régi ismerőssel és néhány új baráttal, akik próbálják a segítségét kérni, hogy védje meg őket, mert az Örök Király egy fiatal, Dior után kajtat és el akarja kapni őt. Gabriel cseppet sem önzetlen módon, inkább csak főleg saját önző érdekek által vezérelve segít nekik, de csak hogy az Örök Királlyal való régóta tartó viszályát folytassa és bosszút állhasson az ősöreg vámpírkirályon. Aztán persze egy olyan titokba keveredik bele, ami által a saját sekélyes bosszúja már nem is tűnik fontosnak, hanem visszatér belé az élet és célt kap végre, hogy Diort és a társaságát védelmezve valami hasznosat tegyen újra az életben.

Ezt a két idősíkot, amik szinte művi pontossággal váltogatják egymást, közben a jelen töri meg, mert Gabriel gyakran kommentálja a múltját, és a krónikás is folyamatosan belekérdez a dolgokba. Rengeteg minden történik Gabriel életében, ilyen mozgalmas kalandot régen olvasta már, és ha mindez nem lenne elég, kapunk remek karaktereket is mellé. Gabriel egy igazán összetett főszereplő, akit látunk élete gyakorlatilag minden pillanatában, a legboldogabb és a legrosszabb éveit is. Látjuk őt fent és lent. Egy igazi férfi minden jó és rossz tulajdonságával, mert hát cseppet sem tökéletes, de ettől valós és igazi. És épp ettől lehet őt nagyon kedvelni.

Nagy szerettem még Astrid-ot, egy igazi kajakán egyéniség volt Gabriel mellé, tökéletesen kiegészítették egymást. Láthatjuk a fiatal éveiket, hogy ismerkednek meg, hogy bonyolódnak titkos viszonyba az Ezüst Rendnél, ami nem lenne szabad, hisz a rend tagjaként Gabriel nőtlenségi esküt tesz, Astrid pedig elvileg nővérnek készült ugyebár. De hát a szerelem az szerelem. Ezzel kapcsolatban egyik negatívumként azt kell megemlítenem, hogy a boldog éveikről nem sokat olvastunk, el tudtam volna viselni több információt arról, hogy milyen életük volt mikor boldogan éltek egy családként, és mielőtt újra elromlott volna minden. Persze, értem, hogy Gabriel nem szívesen gondol vissza a szörnyűségre, ami a családjával történt, de akkor is, szerintem sokat adott volna hozzá a történethez, ha erről többet mesél.

Dior

Két mellékszereplőt még mindenképp ki kell emelnem. Az első Aaron de Coste, akinek a saját történetszálát nagyon szerettem. Ugyebár Aaron és Gabriel riválisokként kezdenek és mindent utálnak egymásban, amit csak lehet, de aztán az élet úgy hozza, hogy jobban megismerik egymást és igaz barátokká válnak. A másik Dior, a rejtélyes fiatal, akit az Örök Király hajszol és mindenáron el akar kapni, és aki igazán üde foltként toppant be a felnőtt megkeseredett Gabriel életébe. Dior az, aki folyamatosan szembesíti Gabrielt azzal, hogy milyen lecsúszott szerencsétlen nótás vált belőle, és aki az elején nem is igazán kér a férfi segítségéből, de a közös kalandok úgy hozzá, hogy aztán jobban megismerik egymást és egyfajta apa-gyermek viszony alakul ki köztük. Gabriel kap egy mondhatni második esélyt az élettől, mert míg a saját családját nem tudta megmenteni, talán Diort igenis megmentheti és a fiatal védelmezésében találja meg az új életcélját.

Amit még mindenképp ki szeretnék emelni az maga az Ezüst Rend és annak kétszínű és álszent ábrázolása. A szent rend, ami félvámpír (kesevér) férfiakból áll, akik önön sötétségük leküzdése révén harcolnak a gonosz vámpírok (dérvérek), főleg az Örök király és csatlósai ellen. Akik próbálják a tetteiket magasztos mázba csomagolni, akik mindent a felsőbb jó érdekében tesznek, akik szinte már szentnek képzelik magukat és akik sosem tévedhetnek. Szent katonák ők, vagyis ennek tűnnek az elején, így nem csoda, hogy Gabriel mindenáron közéjük akar tartozni. Aztán persze kiderül, hogy nem olyan tökéletesek és szentek ők és szinte mindenkire rá lehetne húzni a vizes lepedőt. Gabrielt és Aaront száműzik a rendből a vétkeik miatt, holott az összes többi harcos ugyanolyan vétkes mint ők. Aki pedig valami véletlen folytán nem vétkes, az pedig olyan elvakult vallási fanatikus, hogy semmilyen észérv nem segít rajta, és sosem értené meg, hogy a világ nem olyan fehér és fekete, mint amilyennek ők azt hiszik. Az Ezüst Rend és tagjai ábrázolása a vallások metafóriájaként jelenik meg a könyvben, pontosabban szólva a szélsőséges bigott vallásokról lett mintázva.

Az Örök Király két kedvenc gyermekével: (balról jobbra: Dante, Az Örök Király, Laure)

A háttérvilág felépítését nagyjából jónak mondanám, itt sokkal érthetőbben el van magyarázva, hogy mi a fő konfliktus, ki-kicsoda és mi a célja, hogy kik a dérvérek, kesevérek, milyen vámpír vérvonalak vannak és kit milyen képességekkel áldott meg a sors. Egyetlen amit nem tudtam hova tenni, hogy a félvámpírok, vagyis a kesevérek miért csak férfiak lehetnek. A félvámpírok ugyebár azok akiknek az apjuk vámpír, az anyjuk halandó nő, és ha fiú születik az kesevér lesz, mint Gabriel, de ha lány, akkor az sima halandó lesz, nem örökli a „sötét géneket”. Így van és kész, nincs megmagyarázva, hogy miért. Nem értem miért lett ez így, főleg hogy semmilyen értelmes magyarázatot nem kaptunk rá. Ha úgy vesszük a női félvámpírokból ugyanúgy lehetett volna harcost faragni. Ez lehet csak engem zavart, de engem nagyon.

Tényleg nagyon levett a lábamról ez a könyv, imádtam az elejétől a végéig. Egy igazi kalandos, fordulatos és izgalmas vámpíros fantasy, egy komplex főhőssel Gabriel személyében, és remek mellékkarakterekkel. Több idősíkon fut a történet, amitől még izgalmasabbá vált a könyv, tetszett ez a megoldás, és hogy a főhősünk mindig más életszakaszát látjuk miközben a jelenben kommentálja a múltját és mindent ami vele történt. Hihetetlenül várom a folytatást, nagyon kíváncsi vagyok mi fog még itt történni. Várom a csattanót még a jelenben, mert van egy olyan sejtésem, hogy Gabriel önként került fogságba és ez csak valami csel, vagy valami célja van azzal, hogy oda került. Bízom benne, hogy így lesz, mert az mennyire Gabrielre vallana. Remélem mihamarabb érkezik a folytatás.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jay-kristoff-empire-of-the-vampire-vampirbirodalom

Értékelés: 5/5*

Elise Kova: Alku a tündekirállyal (Mágiával egyesülve 1.)

Fülszöveg:

Ez ​a letehetetlenül izgalmas romantikus fantasy egy emberlány és a tündekirály házasságáról szól. A tündék csupán két okból jönnek közénk: háborúzni, vagy házasodni. Mindkét esetben a halál motiválja őket.

Háromezer évvel ezelőtt az emberekre vad mágiát használó, nagy hatalmú fajok vadásztak, amíg meg nem született közöttük egy paktum. Az azóta eltelt évszázadok során a tündék mindig Luella falujából vittek el egy fiatal nőt, hogy ő legyen az emberkirálynéjuk. Akit kiválasztanak, arra a falu úgy tekint, mintha megjelölte volna a halál. A 19 éves Luella hálás, hogy megmenekült ettől kislánykorában, és lehetősége nyílt arra, hogy a gyógynövények tanulmányozásának szentelhesse az életét, és a város egyetlen javasasszonyává válhasson.

Egészen addig, amíg váratlanul meg nem jelenik a faluban a tündekirály, aki érte jött. Minden, amit Luella a saját életéről és önmagáról tudott, hazugságnak bizonyul. Miután elviszik egy vad mágiával teli vidékre, Luella kénytelen királynévá válni a hideg, de perzselően jóképű tündekirály oldalán. A legnagyobb fájdalmat egy olyan szenvedély okozza neki, amire nem is számított.

Ez a regény, amit Hadész és Perszephoné, illetve a Szépség és a Szörnyeteg története ihletett, önmagában is teljes értékű olvasmány. Tökéletes választás a romantikus fantasy rajongóinak, akik épp megfelelő mennyiségű fülledtségre vágynak, és a következő lassan izzó, magával ragadó, legendás szerelmet keresik.

Viszonylag friss megjelenés a könyv, és mielőtt belekezdtem volna, semmit nem tudtam arról, hogy miről fog szólni. Még a fülszöveget sem olvastam el, egyszerűen csak a csoda szép borító fogott meg. Aztán mikor megtudtam, hogy önálló történet, tehát nem egy hosszú sorozat első darabja, akkor gondoltam adjunk neki egy esélyt, két könyvsorozat között jó kis kikapcsolódás lesz, egy próbát megér. Ha pontosabb akarok lenni, akkor valójában egy könyvsorozat része ez a könyv, de minden rész önálló történet más-más karakterekkel, tehát nem függnek össze a részek, külön lehet őket olvasni.

Nem sokat teketóriázunk a könyv elején, viszonylag hamar beindul a sztori és ahogy elkezdtem megismerni a főszereplőt, a világot, a fő konfliktust, akkor egyre több hasonlóságot véltem felfedezni a Szépség és a Szörnyeteg története és e könyvé között. (És ahogy jobban utánanéztem és elolvastam a fülszöveget, rájöttem, hogy tényleg főként az adta az ihletet hozzá.) Így már nem is kell szinte semmit mondanom, aki ismeri a Disney mesét az rögtön tudni fogja miről szól ez a könyv, annyi különbséggel, hogy most itt egy fantasy világban járunk tündék és egyéb természetfeletti lények között és hogy itt a főszereplőnknek varázsereje van. Minden más ugyanaz szinte művi pontossággal.

Luella

A karakterek története szinte ugyanaz csak „felnőtt” kiadásban némileg komolyabb fordulatokkal és némi erotikával, amit azonban az írónő nem vitt túlzásba. Tehát aki valami a Tüskék és rózsák udvarához hasonló „spicy” könyvet vár, az nagyot fog csalódni. Itt inkább a romantikán, az érzelmeken van a hangsúly, mint a Disney mesében, kissé egyszerűbb és talán gyerekek számára is fogyaszthatóbb köntösben tálalva a történetet. Ezt a könyvet szerintem bárki olvashatja, egy igazi hamisítatlan tündérmese minden ízében.

Luella egy sokkal érettebb és makacsabb Belle, aki varázserővel rendelkezik, aki nem könyvmoly, hanem gyógyító, és aki számára az a legfontosabb az életben, hogy segítsen az embereken és mindenki betegségére megtalálhassa a megfelelő gyógyírt. Tulajdonképpen a fő történetszálban is a gyógyító szerepét tölti be, mert ő lesz az aki végül megtöri az átkot, aki „meggyógyítja” a tündék világát. Valamint a szerelmével meggyógyítja Eldas üres és jéghideg lelkét is. Nekem szimpatikus volt Luella, tetszett az akaratos, makacs és önzetlen karaktere, és hogy végig azt csinálta, amit a legjobbnak tartott és nem hagyta, hogy bárki befolyásolja a döntésében. Csak ezt a nevet nem tudom hova tenni, nekem teljesen fura ez a Luella név, olyan idétlenül hangzik. Bár ez csak biztosan engem zavart. (Ez tipikusan az a helyzet, mikor annyira különleges nevet akarsz adni a főhősnek, hogy az már nem különleges lesz a végére, hanem inkább nevetséges.)

Eldas

Eldas a Szörny egy sokkal fenségesebb és jóképűbb változata, és annyiba más itt a felállás, hogy nem Eldas maga van elátkozva hanem az egész tündék földje. Tehát kapunk egy iszonyatosan jóképű, ám kissé mogorva, rideg, komoly és távolságtartó tündekirályt, aki a háta közepére se kívánja egy ismeretlen emberrel kötött kényszer házasságot, és csak azért megy bele, mert tisztában van vele, hogy csak így tud segíteni a királyságán. Luella cseppet sem olyan, mint amire mindenki számított, és Eldas és a lány nem valami jól jönnek ki az elején, de ahogy annak lennie kell, végül megismerik egymást jobban és rájönnek, hogy őket igenis egymásnak teremtették. A kényszer házasságból aztán igazi szerelem válik és minden jól alakul a végére. Ahogy annak egy igazi tündérmesében lennie kell. Kicsit sajnálom, hogy nem váltott nézőpontban íródott a történet, szívesen olvastam volna Eldas nézőpontját is, és akkor talán jobban megismerhettük volna a karakterét és őt saját magát.

Ez a könyv valóban egy Szépség és Szörnyeteg újrafeldolgozás egy mágikus világban átültetve, kissé felnőttebb karakterekkel és egy nagyon aranyos és szerethető szerelmi szállal. Egy klasszikus tündérmese, amit már ezerszer láttunk és olvastunk, és amit ennek ellenére mégsem lehet megunni vagy nem szeretni. Luella és Eldas remek kis páros voltak, nagyon szerettem őket. Az egyszerű és olvasmányos írásmód miatt pedig gyorsan lehet haladni a könyvvel. Kedves kis történet volt ez, és habár semmi újat vagy egyedit nem mutatott, engem mégis elvarázsolt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/elise-kova-alku-a-tundekirallyal

Értékelés: 5/4

Jennifer L. Armentrout: Vérből és hamuból (Vér és hamu 1.)

A történet:

EGY SZŰZ…

Egy új korszak hajnalán, a születésekor kiválasztották Poppyt, ezért az élete sosem volt igazán a sajátja. A Szűz élete magányos. Sohasem érinthetik meg. Sohasem nézhetnek rá. Sohasem szólhatnak hozzá. Sohasem tapasztalhatja meg az élvezeteket. Ám ő Felemelkedésének napjára várva szívesebben tölti idejét a testőreivel, és inkább harcol a gonosszal, ami elvette tőle a családját, mint hogy arra készüljön, hogy az istenek méltónak találják. De ez a döntés sem volt sohasem az övé.

EGY KÖTELESSÉG…

Az egész királyság jövőjének terhe Poppy vállát nyomja, és ez olyasvalami, amire egyáltalán nem biztos, hogy vágyik. Hiszen egy Szűznek is van szíve. És lelke. És vágyai. És amikor Hawke, az arany szemű őr felesküszik rá, hogy biztosítja a Felemelkedését, így belép az életébe, a végzet és a kötelesség összekuszálódik a sóvárgással. Hawke felkorbácsolja a lány indulatait, elülteti benne a kételyt azzal szemben, amiben eddig hitt, és megkísérti azzal, ami tilos.

EGY KIRÁLYSÁG…

Egy bukott királyság, amit magára hagytak az istenek, és amitől rettegnek a halandók, ismét feltámad, hogy erőszakkal és bosszúval mindenáron visszaszerezze, ami egykor az övé volt. És ahogy az átkozottak árnyéka egyre közelebb húzódik, a tiltott és a helyes közötti határvonal is elmosódik. Poppy nem csupán a szívét kockáztatja, hanem azt is, hogy méltatlannak találják az istenek, ráadásul az élete is veszélybe kerül, amikor minden véres fenyegetés, ami egyben tartja a világát, kezdi felfedni magát.

Nem sok könyvet olvastam eddig az írónőtől, valahogy sosem hoztak lázba a könyvei, amik megjelentek nálunk. Évekkel ezelőtt megpróbálkoztam a Luxen sorozat első részével, de az annyira nem jött be, hogy csaknem tíz év alatt nem éreztem a késztetést arra, hogy esélyt adjak a folytatásnak. És nem is fogok. Aztán már nem nagyon emlékszem mikor vagy hogy, de szembekerült velem a Vérből és hamuból, és mivel ez már elvileg egy sokkal jobb könyvsorozat lett, mint mondjuk a Luxen, így gondoltam adok neki egy esélyt. Fantasy, vámpírok, erős női főszereplő, mellé érdekes férfi főszereplő, saját kitalált világ… ez csakis jól sülhet el, nem? Nagyon bíztam benne.

Nem olyan rossz az első rész, de igazán kiemelkedően jónak se mondanám. Meg van benne minden potenciál, hogy idővel jobb legyen, hogy grandiózusabbá és összetettebbé váljon, de nagyon szigorúan véve az első részt csak erősen közepesnek tudnám értékelni. Az írónő mintha minden erejével azon fáradozott volna, hogy más fantasy történetek legjobb elemeit összeválogassa és azt egy saját történetben „összesítse”, így minden fantasy sztorira jellemző klisé és fordulat megtalálható benne, amire csak így hirtelen gondolni tud az ember. Tudom, hogy nincs új a nap alatt és mindent megírt már valaki korábban, és nem is az a baj, hogy máshol láttuk már ezeket a fordulatokat vagy karaktereket, hanem inkább az, hogy ezeken felül semmi pluszt vagy egyedit nem kapunk, amitől ez a könyvsorozat kiemelkedhetne a középvonalból. Legalábbis az első rész alapján.

Poppy

Az egyik nagy problémám maga a világfelépítés és annak kissé hiányos, vagy inkább ellentmondásos magyarázata. Lehet én vagyok értetlen vagy nem figyeltem eléggé, de most akkor mi is a különbség a Felemelkedettek és az Alászálltak között? Hisz mindketten vámpírok, nem? Mindketten vért isznak, csak az egyik fél az elvileg rossz fiúk, a másik a jófiúk. Meg ha már alapjáraton mindketten vámpírok, akkor miért csak az egyikük képes nappal járkálni, a másik meg nem? Az Alászálltak azért nem gonoszak, mert ők csak a saját fajtájuk vérét isszák? Attól még ők is vért isznak, csak legalább ők nem erőszakkal veszik el másoktól. Ennyi lenne a nagy különbség?

A másik amit nem tudtam hova tenni és nem értettem mi jelentősége volt, az maga Poppy szerepe. Mármint hogy miért fontos, hogy ő a kiválasztott, a Szűz, akit kijelöltek az istenek, hogy majd 19 éves korában felemelkedjen. Miért kell ahhoz kiválasztott Szűznek lenni, hogy felemelkedhessen? És miért kell várni 19 éves koráig? És úgy alapjáraton miért kell tényleg konkréten szűznek lenni és a világtól távol elzárva érni, hogy majd felemelkedett legyen valamikor? Vagy nem is ez volt a terv vele, hanem csak fel akarták áldozni? Ekkor ugyanúgy állnak a korábbi kérdéseim. Ha más gyerekeket sokkal fiatalabb korban „áldoztak fel az isteneknek”, akkor Poppy-nál miért kell várni 19 éves koráig? Meg úgy alapjáraton ha csak meg akarták ölni és kiszívni a vérét, ahhoz miért elengedhetetlen, hogy szűz legyen és elzárva tartsák? Nem szüzen már nem olyan finom a vére, vagy mi? Nem értem. Kissé mintha csak ilyen erőltetett drámaként lett volna ez az egész „Szűz dolog” berakva a történetbe, hogy legyen benne titkos szerelem meg miegymás. Ha erre később kapunk egy épkézláb normális magyarázatot, akkor minden kérdésemet visszaszívom.

Hawke

Poppy mindezek ellenére egy igen remek kis karakter, és jó volt olvasni az utat, amit bejárt. Ahogy egy igazán öntudatos, erős és bátor nő válik belőle a vele történtek hatására. Érthető volt a lázadása és hogy folyamatosan feszegette a határait, érthető volt, hogy többre vágyott egy idealizált tökéletes álomkép életénél. Persze a történet során hoz elég sok olyan döntést, amitől párszor megcsapkodtam volna, mert igen felelőtlen módon rohant egyik balhéból a másikba és persze mindig másnak kellett utána megmentenie, de aztán csak sikerült megerősödnie annyira, hogy aztán képes volt önmagát is megvédeni. Mármint a hormonjait persze szinte sosem tudta legyőzni, bár egy ilyen pasi mellett, mint Hawke talán senki se lett volna rá képes.

Hawke-t szintén nagyon bírtam az elejétől kezdve, holott teljesen nyilvánvaló volt már az első találkozásuktól fogva, hogy nem teljesen az, akinek mutatja magát. Aztán ahogy kaptuk a kis utalásokat és a félreszólásokat, akkor egy gyakorlottabb fantasy olvasó, már igen hamar összerakhatta magában a képet, hogy Hawke kicsoda valójában, így a nagy leleplezés, azért mégse volt olyan nagy meglepetés. Szegény Poppy lehet, hogy önzetlen, bátor és erős, de az észért nem állt kétszer sorba, mikor azt osztogatták, mert neki a végéig nem esik le, hogy kicsoda Hawke valójában. Jó, hát a hormonok és a szerelem elvakították szegényt, írjuk ennek a számlájára az ostobaságát. Bízzunk benne, hogy azért tanulni fog a hibájából és eztán nem engedi senkinek, hogy ennyire megvezesse és kihasználja őt, mint ahogy Hawke tette vele. Kíváncsi vagyok mi lesz eztán a kapcsolatukkal.

És ennyi, az első részről ennyit lehet mondani. A történet az a tipikus bevezető rész, ahol megismerjük a világ felépítését, a karaktereket, főszereplőnk elveszt néhány fontos embert, a két főszereplőnk végig kerülgeti egymást, majd összejönnek, aztán jön a nagy árulás és végül kapunk egy mondhatni függővéget sok kérdéssel. Szinte művi pontossággal, mint a többi fantasy történetben. A világ működésének ellentmondásai és a hiányos magyarázatok, amiket még nem tudok hova tenni, de talán később mindenre kapunk értelmes magyarázatot, így ezeket nem rónám most fel olyan nagy hibának. Javára legyen mondva, hogy a Vérből és hamuból egy mondhatni jó, de valójában mégis csak középszerű kezdése egy hosszabb sorozatnak, de látok benne potenciált, hogy ez később még jobbá válhat. Ezért mindenképp folytatni akarom majd és aztán remélem nem kell majd csalódnom benne.

Ui: A magyar borító csodaszép. *-*

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/jennifer-l-armentrout-from-blood-and-ash-verbol-es-hamubol

Értékelés: 5/4

R. F. Kuang: Mákháború (Mákháború 1.)

A történet:

Nikant ​elárasztja az ópium, amelyet a Mugeni Föderáció juttatott el a birodalom partjaihoz. A drog folyton emlékeztet a velük folytatott háborúra, amelynek csak a trifektaként elhíresült három hős – a Nőstényvipera, a Sárkánycsászár és a Kapuőr – tudott véget vetni. Ezen legendás lények mindegyike istenszerű hatalommal bírt, ők egyesítették a birodalom hadurait a Föderációval szemben. Azóta viszont évtizedek teltek el, és a trifekta felbomlott: a Sárkánycsászár meghalt, a Kapuőr eltűnt, egyedül a Nőstényvipera ül a trónon. Béke uralkodik, de az ópiumtól nem sikerült megszabadulni.

Amikor Zsin kiváló eredményt ér el a kedzsun – a birodalmi vizsgán, amely a legtehetségesebb fiatalokat válogatja ki az akadémiákra – mindenki megdöbben: a vizsgáztatók, akik képtelenek elfogadni, hogy egy Kakas tartományban élő háborús árva csalás nélkül teljesítheti a vizsgát; Zsin nevelőszülei, akik azt hitték, végre kiházasíthatják a lányt, és ezzel további üzleti előnyökre tehetnek szert; és maga Zsin is, aki ekkor jön rá, hogy végre búcsút inthet az addigi életét meghatározó rabszolgaságnak és kétségbeesésnek. Még nagyobb meglepetést okoz, hogy Zsin Nikan legkiválóbb katonai iskolájába, a Szinegardba nyer felvételt.

Közben a keskeny tengeren túl ismét mozgolódik a Mugeni Föderáció, az újabb háborúhoz már csak egy szikra kell… és lehet, hogy egyedül Zsin mentheti meg az országa népét. A lány ugyanis a Szinegardban rájön, hogy halálos, földöntúli erővel bír, tehetsége van a sámánizmus szinte mitikus művészetéhez. Pszichoaktív szerek és egy látszólag eszement tanár segítségével próbálja feltárni képessége mélységeit, és közben megtanulja, hogy a rég halottnak hitt istenek nagyon is élnek, ráadásul a hatalmuk uralása nemcsak az emberi mivoltát veszélyezteti, de egy teljes nemzet elpusztításával fenyeget.

Az előző borzalmas olvasmányom (Kísérteni Adeline-t) után szerettem volna valami olyasmit a kezembe venni, amitől visszatér belém a remény, hogy igenis léteznek még olyan jó könyvek, amik eddig valamiért elkerülték a figyelmemet. Kuang Mákháború trilógiáját nem olyan régen fedeztem fel, hogy őszinte legyek, eddig valamiért sosem jött velem szembe, és nem nagyon hallottam róla. Kicsit elbizonytalanodtam a moly-hu értékelések után, mert ott azért nem kaptak olyan nagyon magas pontszámot a könyvek, de úgy voltam vele, hogy adok egy esélyt a sorozatnak, mert most valami igazi fantasy történetre vágytam. És te jó ég, mennyire jól tettem!

Nem hazudok ha azt mondom, hogy régen volt rám ennyire mély hatással egy könyvsorozat kezdő része. Mert hogy itt most éppen ez történt, hisz az első rész rögtön az elejétől fogva magába szippantott és onnan nem volt megállás, mert új kedvencet avattam. Az első könyvet én két szerkezeti egységre bontanám fel. Az első felében megismerjük a világot, a főszereplőt, aki szorgos munkájának és eszének köszönhetően bekerül egy katonai iskolába, hogy ott az országa számára igazi katonát neveljenek belőle. A tanuló évek miatt kissé „lassabban” indul be a sztori, bár én ezeket a részeket is szerettem, aztán mire kettőt pislogtam kitört a háború, Zsin és a többiek a harcok sűrűjének közepébe kerülnek és megindul a mészárlás. Mert hogy valójában véres, szörnyű és kegyetlen háborút kapunk az írónőtől, amiben minden rettenetes dolgot látni fogunk amit egy valódi háborúban várhat az ember. Így még az elején egy kissé „könnyebb” ifjúsági regénynek indult az egész, abból végül egy kőkemény háborús dráma kerekedett ki. Amit imádtam.

Örültem annak, hogy Kuang nem csak olyan háborút írt, amiben alig látunk szörnyűségeket és amiben alig történik valami igazán borzalmas és amiben senki jelentős nem sérül meg soha igazán. Nem, itt nem ez történik, minden van itt kérem szépen, a népirtástól kezdve, az emberkísérleteken át, az önfeláldozáson, az emberi kegyetlenségeken, kivégzésen, erőszakon, nemi erőszakon, csonkításon, droghasználaton és minden ezekhez hasonló dolgok, amit csak egy valódi háborúban el tud képzelni az ember. És az írónő nem finomkodik a történések bemutatásával, egyértelműen és minden rejtegetés vagy szépítés nélkül teszi le elénk mindezeket. A könyv második része tehát sötét, kegyetlen és depresszív és nem mindenki jut el élve a végéig.

Zsin

Egy ilyen reálisan kegyetlen világhoz egy igazán kemény női főhős dukál, és megkapjuk Zsint, aki rögtön nagy kedvencemmé vált. Már akkor tudtam, hogy jó kis karakter lesz Zsin, mikor a Szinegardi Akadémiára való érkezése első napján rögtön felpofozza az őt gúnyoló egyik fiút, majd az első ilyen nyilvános párbajukon ugyanezt a fiút azzal győzi le seperc alatt, hogy mindenféle nagyzoló és mesterkélt harci ugrabugra helyett szimplán tökön rúgja őt. Nem csoda, hogy Nö-Csa ki nem állhatja a Zsint egy ideig ezek miatt, de hát végül is ő kezdte az ellenségeskedést, Zsin csak megvédte magát. Zsin pedig akkor vált igazi nagy kedvenccé, mikor minden megbánás vagy hezitálás nélkül önként meddővé teszi magát, hogy „női mivolta” soha ne tudja akadályozni őt a katonai pályafutása során. Zsin tehát egy tényleg kemény főhős és ezek után csak még keményebb lesz.

Imádtam olvasni az útját, ahogy haladt előre mindent megtéve a céljai elérése érdekében. Elég nagy karakterfejlődésen megy keresztül már az első rész folyamán, mert egy kissé bizonytalan és gyengécske árva lányból a végére egy erős, határozott és kegyetlen harcossá válik. És azt még meg sem említettem, hogy milyen hatalom birtokába kerül, amitől az elején még minden okkal félt, de a végére aztán megadta magát a Főnix erejének. És ha azt hittük, hogy Zsin már most megállíthatatlan, akkor mi lesz még itt később, most hogy már a Főnix ereje az övé lett?

Azt szerettem nagyon Zsinben, hogy mindezek mellett az írónő nem kreált belőle egy pozitív hőst, egy hibátlan főszereplőt, akit csak piedesztálra lehet emelni, mert annyira jó és önzetlen. Nem! Zsin nem jó és nem önzetlen, sőt nem is állhatna távolabb mindezektől. Makacs, akaratos, gyűlölködő, önző, kegyetlen, érzéketlen és ahogy haladunk előre a történetben válik egyre „negatívabb” karakterré. Az átélt háborús borzalmak, a sok csalódás és kegyetlenség alaposan rányomja a bélyegét Zsin személyiségére, és az a csekély önzetlenség és jóság, ami a kezdetekkor talán megtalálható volt benne, a végére mondhatni teljesen eltűnt. Imádtam ezt a komplex női főszereplőt.

Kitaj

Zsin mellett kapunk még egy rakat egyéb karaktert, és kis túlzással azt tudnám mondani, hogy mindenki érdekes a maga nemében és mindenkinek meg van a „szerepe” a sztoriban. Van itt egy féltékeny és irigy vetélytárs, Nö-Csa, akit Zsin jól helyretesz párszor, mondjuk megérdemelten, de szegény fiút kezdtem a végére megsajnálni. Várom, hogy mi lesz kettejükkel a folytatásban, mert sajnos lespoilereztem magamnak, hogy Nö-Csa nem hal meg az első részben, mert később újra fel fog bukkanni. Kapunk egy okos és csupa szív igaz barátot, Kitaj a legaranyosabb és legeszesebb fiú, akit valaha láttam, nem tudtam, nem szeretni. Ő Zsin szó szerint jobbik fele, aki próbál rá hatni és a lányt a jó oldalon tartani, az más kérdés, hogy ez nem nagyon sikerül neki.

A mentor se maradhat ki a történetből, és a bálvány se, akire Zsin mindenáron hasonlítani szeretne. Csiang mint szórakozott mentor jól működött, habár nem szerepelt valami sokat, mert elég hamar eltűnt a sztoriból, amit nem nagyon tudtam hova tenni. Persze később megkapjuk a magyarázatot mi történt vele és hogy ki ő pontosan, bár remélem nem csak ennyi volt a szerepe, hanem kap még játékidőt. Aztán a másik személyes kedvencem ebben a részben Altan, aki szintén valamiféle mentor szerepben tűnik fel Zsin életében, bár én nem annak nevezném, hanem inkább ő az a férfi, akit Zsin szinte az elejétől fogva bálványoz, akire valóban felnéz, akitől fél, és akire mindenáron hasonlítani akar.

Altan Zsin bálványa, a lány szinte isteníti a férfit, de nem romantikus értelemben, hanem olyan harcossá akar válni, mint ő és ezért bármit megtenne. Kicsit olyan idősebb báty és húg érzése van a kettejük közötti kapcsolatnak. Altan tragikus múltja és még annál is tragikusabb sorsa ugyanakkor figyelmeztetésként szolgál Zsin számára, hogy a lányból nem váljon olyan harag által vezérelt üres héj, mint amilyen Altan lett az évek során. Bár eddig nem úgy tűnik, hogy Zsin tanult volna Altan hibáiból és nagyon bízom abban, hogy nem ugyanazon az úton fog kikötni, mint anno a fiú, akiből a "bukott hősök" tökéletes iskolapéldája vált az első rész végére.

Altan

Kapunk ellenségeket és barátokat, szövetségesekből lesznek ellenségek és fordítva. A misztikum része se hiányzik a könyvnek ha már fantasy-ról van szó, ebből szintén kapunk egy jókora adagot, bár őszintén szólva egy kicsivel több magyarázatot vagy háttérinfót elviseltem volna ezekről a képességekről, meg az Istenek témájáról, hogy miként van ez az egész pontosan. A történelmi hátteret jól felvázolja az írónő, megkapjuk a világ működésének alapjait, ki-kicsoda és ki mit akar, ki kivel harcol és miért és így tovább. Néhány titok lelepleződik, tudunk meg egy-két titkot a múltból, de jócskán marad rejtély a folytatásra. Vannak fordulatok bőven, én szemernyit se unatkoztam az első részen, csak úgy faltam a lapokat. Az első részben nem kaptunk szerelmi szálat sem, és nekem cseppet sem hiányzott. Valahogy nem illet volna ide a romantikus csöpögős ömlengés, bár azért érdekel, hogy később lesz-e valami romantikus történetszál.

Egyetlen negatívumként sajnálom de meg kell említenem, hogy nem értem miért kellett a karakterek neveit lefordítani, vagy nem is ez a jó szó rá, hanem az, hogy miért kellett „átírni”. Persze értem a mögöttes logikát, valószínűleg a kiadó és a fordító úgy gondolkozott, hogy segít az olvasónak és kicsit „magyarosabbá” teszi az egyébként ázsiai neveket a könnyebb kiejtés érdekében. De akkor is kérem szépen… hogy lett a Fang Runinból Fang Zsunin? Vagy a Nezha-ból Nö-csa? Tényleg nem értem. Meg úgy alapjáraton, miért nem lehetett meghagyni az eredeti angol verzióban lévő neveket? Hiszen például egyéb könyvekben se szokták az angol Charlotte-t Saroltának vagy a Sebastiant Sebestyénnek lefordítani. Ha erre valami épkézláb és logikus magyarázat volt a kiadó részéről, akkor tényleg elnézést, de én akkor se értem miért kellett átírni a neveket.

Nagy meglepetés lett számomra a Mákháború trilógia első része, és imádtam a könyvet az elejétől a végéig. Külön tetszett hogy a történet az ázsiai történelemből és mondavilágból merít, és kapunk egy kellően sötét és borzalmas háborús drámát, ahol az írónő nem sajnálja folyatni a vért. A női főszereplőnk egy remek, imádnivaló karakter már most és kis túlzás nélkül kijelentem, hogy Zsin csatlakozott a kedvenc női főhőseim sorához. A történet egy percig se ül le, főleg amikor már kitör a háború, én egy percig se unatkoztam rajta, nagyon olvastatta magát, én legalábbis vártam mi fog még történni, így amint tudtam folytattam is tovább, így viszonylag hamar kiolvastam. Nem kérdés, hogy szeretném mihamarabb folytatni a trilógiát, és kíváncsian várom mi fog még itt történni. Az biztos, hogy lesznek bőven meglepetések.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/r-f-kuang-makhaboru

Értékelés: 5/5*