Colleen Hoover: Velünk véget ér (Velünk véget ér 1.)

Fülszöveg:

Néha ​az okozza a legtöbb fájdalmat, aki szeret.

Lilynek nem ment mindig könnyen a sora, de annál keményebben dolgozott, hogy olyan életet élhessen, amilyenre vágyik. Elhagyta a Maine állambeli kisvárost, ahol felnőtt; egyetemet végzett, és Bostonba költözött, ahol saját vállalkozásba kezdett. Amikor szikrázni kezd a levegő közte és a jóképű idegsebész, Ryle Kincaid között, Lily életében hirtelen minden túl szép lesz ahhoz, hogy igaz legyen.

Ryle magabiztos, makacs, kicsit talán arrogáns is, de emellett érzékeny, okos, és Lily a gyengéje – bár a kapcsolatoktól való viszolygása aggodalomra ad okot.

Lilyt mégsem csak az új kapcsolata foglalkoztatja. Rengeteget gondol Atlas Corriganre is – az első szerelmére, aki a hátrahagyott múltjához köti. A fiú, aki lelki társa és védelmezője volt, most újra feltűnik a színen, veszélyeztetve ezzel mindent, amit Lily és Ryle együtt felépített.

Ebben a merész és mélyen személyes regényben Colleen Hoover szívszorongató történetet tár elénk, ami új, izgalmas utakra vezeti őt magát mint írót is. A Velünk véget ér felejthetetlen mese a szerelemről, amiért nagy árat kell fizetni.

Add át magad a reménynek!

Kezdjük azzal hogy nem vagyok egy nagy Colleen Hoover rajongó. Eddig összesen két könyvét olvastam évekkel ezelőtt, de mindkettő annyira rossz volt, hogy akkor megfogadtam, nem olvasok tőle többet. Nem nekem valóak a könyvei és kész. A Velünk véget ér elvileg talán a leghíresebb és legfelkapottabb könyve, és régóta szemezgettem vele, hogy talán ennek adni kellene még egy esélyt, hátha ez tetszeni fog, de eddig valahogy nem vett rá a lélek. Manapság viszont még a csapból is a könyv és a belőle készült nemrég megjelent film folyik, és mivel húgom egyik kedvenc könyvéről van szó, amit kölcsön is adott, gondoltam akkor most jött el az ideje, hogy adjak neki egy esélyt.

Nem voltak nagy elvárásaim, mert pontosan tudom, hogy a Hoover könyveknek nem én vagyok a célcsoportja. Nem kedvelem azt a műfajt, amiben ő alkot, és nem kedvelem azt sem, hogy viszonylag komoly témákat próbál feldolgozni romantikus rózsaszín történetbe ágyazva. Amivel alapjáraton nem lenne baj, ha jól írná meg ezeket a könyveket, csak az eddigi tapasztalataim alapján ez nem így szokott lenni. Na de mi a helyzet a Velünk véget ér könyvvel? Nem volt olyan rossz, mint számítottam rá, de azért a jótól még mindig fényévekre van. Erőteljesen felemás érzéseim vannak a történet befejezése után, és talán az a legrosszabb az egészben, hogy ebből egy iszonyatosan remek könyvet lehetett volna összehozni, ha az írónő jól és realisztikusan írja meg a sztorit. Innentől spoileresen folytatom, mert erről csak így lehet írni.

Kezdjük azzal, hogy egyáltalán nem tetszett a könyv első fele és mikor azt mondom, hogy nem tetszett, az alatt azt értem, hogy nagyjából minden egyes fejezetben fogtam a fejem, hogy mi ez a következő baromság már megint. Olyan irreális és hihetetlen dolgok történtek benne, amik a való életben sosem történnének meg, ha a karakterek józan paraszti ésszel gondolkoznának és élnék az életüket. Csak hogy néhány példát hozzak, mitől akadtam ki:

- Rögtön a könyv elején Lily találkozik Ryle-al, aki úgy „mutatkozik be” a lánynak, hogy épp mérgében székeket püföl és rugdos, mint valami eszement idegbajos. Na most kérem szépen, ha én fiatal nőként látnék egy ismeretlen férfit, aki mint valami idegbajos dührohamot kap magában, akkor rögtön otthagyom és olyan messzire menekülök tőle, ahogy csak tudok. Erre Lily mit tesz? Elkezd vele flörtölni. Pont az a Lily, akinek az apja bántotta és abuzálta az anyját éveken át, pont ő az, aki nem menekül fejvesztve egy agresszív ismeretlen férfitól, hanem ott marad édelegni vele. No komment.

- Ha mindez nem lenne elég, szintén ezen az első találkozáson történik, hogy őszinteségi játékot játszanak vagy mi a fenét, és nagyjából öt perc ismertség és Ryle lenyugvása után, Ryle csak úgy random benyögi, hogy már pedig neki épp az a nagyon őszinte gondolata, hogy mennyire, de mennyire, és ezt most nem tudom szebben mondani, megkefélné Lily-t. Igen, így a lány képébe. ÖT PERC ISMERTSÉG UTÁN! Igen, értem én, hogy a férfiak mind erre gondolnak, meg nem is ez a baj, de egyetlen értelmes és normális férfi sem nyög be egy ilyet egy nőnek, akit alig öt perce ismer. Ha pedig mégis, akkor egy értelmes és normális nő nyomban otthagyja, mert erre csakis így lehet reagálni. És nem, nem érdekel, hogy ez csak „játék” volt, meg „viccnek szánta” meg egyebek, ez az egész jelenet kettejük közt cringe volt az elejétől a végéig és teljesen irreális.

- Ha a felnőtt Lily nem lett volna elég idióta és ostoba, akkor tanúbizonyságot kapunk arról, hogy a tinédzser Lily se az eszéről volt híres. Kiderül, hogy a múltban elkezdett egy hajléktalan fiúnak segíteni, mikor látta, hogy az bajban van. És itt nem az a gondom, hogy segít neki, mert igen értem, hogy Lily milyen egy átkozott jótét lélek, igazi Teréz anya, igen, tényleg az. Irónia vége. Nem elég hogy segít neki, visz ételt, ruhákat, meg ami kell, hanem egy nap ez az idióta nebántsvirág úgy dönt, hogy beengedi ezt az ismeretlen fiút a házukba, hogy lezuhanyozzon, mert megsajnálta őt. Igen, egy random hajléktalan fiút beenged a házukba, mikor a szülei nincsenek otthon. Mert ez is teljesen reális és valószerű, nem? Ki az az épeszű ember, aki idegen hajléktalanokat beenged a házába, mikor egyedül van otthon? Főleg egy 15 éves lány, akivel akármi történhetett volna. És nem, nem mentség, hogy Atlas jó ember, meg sosem bántotta volna Lily-t, de ezt ő honnan tudhatta volna?

Ilyen dolgok a való életben nem történnek kérem szépen, csak egy rózsaszín álomvilágban, de ha egy realista komoly témákkal megtűzdelt romantikus könyvet akarunk írni, akkor abban reális és hihető dolgok legyenek. A könyv első felében láthatjuk hát, ahogy Lily megismerkedik a jelenben Ryle-al, a múltban Atlassal, és mindkét kapcsolat olyan ostobán és irreálisan indult, hogy csak fogtam a fejem, hogy ez nem lehet igaz. Nem lehetett volna valami normálisabb módot kitalálni arra, hogy ismerkedik meg a két férfival?

Lily, Ryle és Atlas

Aztán a könyv második felében áttértünk a komolyabb témára és elkezdődött a párkapcsolaton belüli erőszak témájának feszegetése. Először apró kis tettek, véletlen „balesetek”, amiről se Lily, se mi mint olvasók nem tudjuk eldönteni, hogy tényleg baleset vagy inkább szándékos tett volt. Az írónő ezt az egészet legalább jól építette fel, jól mutatta be, hogy indul ez a folyamat, és hogy lesz a viszonylag kisebb ügyekből aztán nagyobb veszekedések és bántalmazások. Látszik azért, hogy saját tapasztalatból írta a könyvét (hisz elvileg a saját szülei esetéből inspirálódott), ezeket a dolgokat hihetően meg tudta írni, ebbe nem tudok belekötni.

Az egyetlen problémám a párkapcsolaton vagy családon belüli erőszak témájával, és most lehet, hogy valakinek érzéketlen lesz a véleményem, de sosem értettem, hogy valaki hogy képes egy ilyen kapcsolatban benne maradni. Ez csak a saját személyes véleményem, de ha engem valaki csak egyszer megmerészelne ütni, vagy bármi módon bántalmazna esetleg szóban, vagy akármilyen módon, az biztos nem kapna több esélyt, hanem nyomban ott hagynám. És nem, a szerelem nem mentség arra, hogy valaki bent marad egy ilyen kapcsolatban, mert ha engem bántana a párom, akkor azzal a tettével a szerelmet rögtön kiölné belőlem, és onnan nem lenne visszaút.

És most tegyük félre azokat az extrém nehéz helyzeteket, mikor a nőnek nincs hova mennie, mert mondjuk nincs saját pénze, saját háza vagy nem kap senkitől se támogatást. Ebben az extrém nehéz helyzetben talán érthető ha ott marad (bár akkor is azt vallom, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen), mert konkrétan nem tud kilépni a kapcsolatból, nincs hozzá pénzügyi forrása. De mikor egy olyan nőről van szó, aki tudna egyedül boldogulni és ennek ellenére ott marad egy ilyen bántalmazó férj mellett, az az amit sosem tudtam megérteni. Lily pedig éppen ebbe a kategóriába tartozik, volt saját otthona, van saját vállalkozása, egyedül is képes lenne megállni a lábán, és mégis ott marad egy bántalmazó férfi mellett. Már akkor ott kellett volna hagynia Ryle-t, mikor "véletlenül" képen törölte, vagy amikor "véletlenül" lelökte őt a lépcsőn, de ez az idióta nebántsvirág tovább vele maradt.

Egyszerűen képtelen voltam elviselni Lily karakterét, sajnálom. Ilyen egy idióta női főszereplővel régen találkoztam. Az írónő próbálta valami csoda szép, kedves, segítőkész, megértő, okos és valami nagyon jó karakternek lefesteni, akit mindenki csak szeret, meg akiért mindenki odavan, de közben bármit csinált, csak magának okozta a problémákat, csak keverte a sz*rt maga körül, és csakis önmaga tehet arról, hogy abba a helyzetbe került, amibe. Igen, nem érdekel, ki mit fog erre mondani, Lily az oka, hogy olyan helyzetbe került, amibe, mert ő volt az, aki nem lépett ki már a legelején ebből a kapcsolatból, vagy hogy egyáltalán belekezdett, mikor az első találkozásukkor látta, hogy Ryle milyen egy agresszív állat tud lenni. Aztán meg azon nyavalyog, hogy neki milyen rossz, pedig épp ő az, aki ilyen helyzetbe hozta saját magát.

Atlas totál semleges maradt számomra, bár azért róla is meg van a véleményem, hogy 18 évesen ráhajtott egy 15 éves lányra, de ezt inkább hagyjuk, nem akarok róla beszélni. Talán az egyetlen érdekes karakternek Ryle tűnt számomra, és éppen azért mert az ő karakterében sokkal több volt, mint Lily-ben és Atlas-ban együtt vége. Ryle-t roppant összetett karakternek látom, és én szívesen olvastam volna róla többet, vagy annak még jobban örültem volna, ha látjuk mondjuk az ő nézőpontját is, hogy jobban megérthessük miért viselkedik úgy, ahogy, vagy mit gondol a Lily-vel velük történtekről. Szerintem sokkal jobb lett volna a könyv, ha mondjuk váltott nézőpontban, Lily és Ryle nézőpontjából írják meg, és akkor sokkal nagyobbat ütött volna. Kihagyott ziccernek érzem, hogy az írónő nem gondolt erre a megoldásra.

A könyv első felében lévő sok baromság után, a második felében mikor előkerültek a komolyabb témák, a párkapcsolaton belüli erőszak bemutatása, akkor végre beindult a történet. Az írónő tudta miről írt és ezt a részt teljesen jól bemutatta, az más kérdés, hogy mi a személyes véleményem a párkapcsolaton belüli erőszakról és hogy sosem értettem, hogy lehet benne maradni egy ilyen kapcsolatban. Lily egy olyan Mary Sue karakter, akitől a falra másztam, Atlas olyan semleges volt számomra, hogy semmit nem tudok róla mondani, Ryle az egyetlen épkézláb és érdekesebb karakter, aki habár negatív karakter és rossz ember, de legalább volt valami karaktere. Kár, hogy nem kaptunk váltott Lily és Ryle nézőpontot, engem érdekelt volna Ryle nézőpontja az eseményekről és a történtekről. Összességében nem olyan rossz ez a könyv, mint számítottam rá, de azért a nagy hype-t egyáltalán nem érdemli meg, mert azért annyira nagyon jónak se mondanám. Ilyen kis limonádénak tökéletes, ha valami könnyed romantikus és a valóságtól teljesen elrugaszkodott sztorit keres az ember. Viszont továbbra is tartom a véleményem, hogy Colleen Hoover könyvei nem nekem valóak.

Ui: A folytatást nem fogom olvasni, ennyi bőven elég volt.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/colleen-hoover-it-ends-with-us-velunk-veget-er

Értékelés: 5/3

House of the Dragon (Sárkányok háza) 2. évad összegzés

Csaknem két évvel az első évad megjelenése után megkaptuk idén végre a Sárkányok háza folytatását, amit én speciel kifejezetten vártam. Az első évad habár nem lett feltétlen kedvencem és sok hibája akadt, ami mellett nem tudtam elmenni szó nélkül, összességében mégis jó kis kezdésnek tudtam le, várva egy sokkal izgalmasabb és grandiózusabb folytatásra. Az első évadban történteket nem akarom újra megismételni, a korábbi kritikámban olvashatjátok milyen véleménnyel voltam róla. Hogy honnan indult a történet és hogy mit kell erről a sorozatról tudni szintén nem akarom újra leírni, így rögtön térjünk is rá a friss második évadra és hogy ez mennyire tetszett nekem.

A második évadban az elsővel ellentétben csak 8 epizódot kaptunk (az első ugyebár 10 epizódos volt) és mikor ez kiderült számomra, már akkor volt egy balsejtelmem, hogy ami érkezni fog, az csakis csalódás lehet majd. Persze gondolkozhattam volna úgy, hogy ha kevesebb részt kapunk, akkor mozgalmasabb és tempósabb lesz a történet, kimaradnak a felesleges mellékszálak és a húzórészek, a felesleges karakterek, így jó kis folytatás érkezik csaknem két év várakozás után. Ám sajnos ez nem így lett és minden balsejtelmem beigazolódott. Nem tehetek mást, be kell állnom a csalódott tömegek mellé és a károgó panaszkodók sorába, mert a második évad egyszerűen rossz lett. Nem csak hogy szimplán rossz, hanem unalmas, vontatott, az összes főbb karakter szembeköpi a korábbi énjét és az írók majdnem mindenki karakterét tönkretették. Nincs semmi izgalom, alig kapunk sárkányos látványos csatákat és ha mindez nem lenne elég, logikátlanság logikátlanság hátán szinte már az irrealitás határát súrolva.

Az első évad egyik legnagyobb hibájának azt róttam fel, hogy a történet iszonyat gyorsan haladt, három időugrást kaptunk, szinte semmire nem jutott igazán idő, így sokan csak kapkodták a fejüket, mikor majdnem részenként cserélődtek a színészek az időugrások miatt. Nos, a sorozat készítői annyira magukra vették ezt a kritikát, hogy úgy döntöttek a második évadot a lehető leglassabbra írják meg és olyan lassú, unalmas és vontatott lesz a történet, amilyet csak képesek összerakni. Ha tényleg ez volt a tervük, akkor sikerrel jártak, mert az egész második évad kis túlzással véve valóban olyan, mint egy „hosszúra nyújtott előzetes” a harmadik évadhoz. (Nagyon bízom benne, hogy a harmadik évadban most már tényleg beindulnak az események és a nagy harcok.)

Tényleg szinte végig áll a fő történetszál. Az egész második évad arról szól, hogy mindkét fél összegyűjti a támogatóit, próbálnak egymásnak keresztbe tenni és eközben szinte minden egyes főbb karakter valami ostobasággal üti el az időt, hogy a végére összeálljon a két nagy ellenfél oldal az elkövetkező nagy harcokra. Ez az egy helyben toporzékolás a legnagyobb hibája az évadnak, mert mivel semerre nem halad a fő történetszál, így mindenkinek ki kellett találni valamit, amivel elütik közben az időt. Sajnálom, de a kvázi három főszereplőnk lett az idei szezon leggyengébb pontja, a készítők se Rhaenyra-val, se Daemonnal, se Alicenttel nem tudtak érdemben mit kezdeni.

Rhaenyra végig azon nyavalyog, hogy tenni akar valamit és nem akar csak tétlenül ülni ölbe tett kézzel, hogy mindenki más végezze el a munkát helyette. Azt persze nem érti meg, hogy ő a királynő, és ha megölik elveszti a célját az egész, amiért harcolnak. Rhaenyra nem harcos, nem egy Visenya, lássuk be, így nem is értem mit gondolt, vagy miért akart valami nagy harcost játszani. Folyton össze vissza mászkált és repült egyedül fittyet hányva a saját biztonságára, az a rész pedig amikor septának öltözve Királyvárba lopakodott, hogy Alicenttel beszéljen, talán az évad leggyengébb része és a legostobább történetszál, amit valaha láttam. Nem értem miért volt rá szükség.

Aztán ott volt Alicent, aki varázsütésre kivetkőzött magából erre az évadra, és teljesen váratlan módon minden előjel vagy korábbi utalások nélkül összefekszik Cole-al, mert miért ne? Néhány részig „kavarnak”, aztán mikor Alicent rájön, hogy ennek ellenére is semmibe veszi Cole és nem áll mellé, amikor kellene, akkor vérig sértődve ott hagyja a férfit, mintha nem lett volna teljesen egyértelmű az elejétől fogva hogy Criston Cole egy papucs féreg áruló, akire még a szakadt cipőmet se bíznám rá, nemhogy az életemet vagy akármit. Mi volt Alicent részéről ez a „szajhás” viselkedés? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni kinek jutott az eszébe, hogy ezt kezdjék Alicent karakterével.

És ha azt hittem, hogy ennél nem lehet lejjebb, akkor a készítők bebizonyították számomra, hogy de, igenis lehet. Mert amit Daemon karakterével műveltek az tényleg a legalja és erre nem tudok más szavakat mondani. Logikátlanság egymás után. Daemon az évad elején összeveszik Rhaenyra-val, majd dúlva-fúlva mint valami hisztis ötéves otthagyja a feleségét, a gyerekeiket és a családjukat, és elvonul elvileg szövetségeket keresni, de valójában inkább elkezd a saját szakállára dolgozni és a saját ügye érdekében ténykedni. Csak mert hirtelen kipattan a fejéből, hogy márpedig ő akar a király lenni és nem csak a királynő hitvese.

Igen, az a Daemon, aki az első évadban végig Rhaenyra mellett állt, végig a felesége ügyéért dolgozott és aki saját maga helyezte a nő fejére a koronát és hajtott térdet előtte, hogy örökké hűen fogja szolgálni. Daemon az egész évadban Harrenhalban kergeti a saját szellemeit, de szó szerint, mert mindenféle látomás kínozza és szegény Strong család pedig igyekszik kezelni Daemon ostobaságait és elviselni őt valahogy. Nem is értettem, hogy volt ereje Simon Strongnak és Alys Riversnek elviselni Daemont és az ostobaságait. Itt Harrenhalban a meglepetés kedvenc pedig vitathatatlanul Simon Strong karaktere lett, bírtam ahogy az idős lord osztotta néha Daemont és milyen fejeket vágott a háttérben. Daemonra pedig igenis ráfért, hogy valaki végre helyretegye néha, amit Simon Strong és Alys Rivers készségesen magára is vállalt.

Az a legbosszantóbb az egészben, hogy ez a "Daemon látomásokat lát és gyötrik őt a múlt eseményei" jó is lehetett volna, mert Daemonnak kellett egy kis önreflexió és magába nézés mindazok után amit korábban tett, csak ezek a látomások maguk is olyan ostobaságok lettek, hogy csak fogtam a fejem, hogy nem hiszem el, mi ez a sok baromság. Az egyetlen értelmes látomásai az elején voltak, mikor a fiatal Rhae-ről képzelgett és a lány szembesítette őt Daemon hibáival. Szinte fizikailag fájt nézni, hogy mit műveltek az írók Daemon és a két nő karakterével, a főszereplőket szinte teljesen tönkretették és én ki is fogom jelenteni, hogy ők hárman voltak az évad legnagyobb gyengeségei.

Tudom, hogy eddig csak negatív dolgokat írtam, de történtek azért jó dolgok a második évadban. Szerencsére. Kaptunk több sárkányt, kaptunk egy-két csatát sárkányokkal, de itt se vitték túlzásba a dolgot. Megérkeztek a „sárkány fattyak” (dragonseeds angolul, nem tudom, ez hogy lett hivatalosan magyarra fordítva), és megkaptuk az új lovasainkat, Hugh Hammer, Ulf White és Addam Hull személyében. Nem vártam volna, de szerintem érdekesen és izgalmasan lettek felépítve ezek a karakterek és nem túlzok mikor azt írom, hogy az ő hármójuk története ezerszer izgalmasabb volt számomra, mint a három főszereplőnké. Külön örültem annak, hogy mindhárman kaptak háttérsztorit, motivációkat és azok a jelenetek mikor mindhárman „megszerzik” a saját sárkányukat az évad legjobb jelenetei között vannak.

Már az ahogy megszerzik a sárkányukat sokat elárul a karakterükről és a jellemükről. Hugh erős, magabiztos, bátor és határozott jellemével nyeri meg magának a roppant válogatós Vermithort, miközben Ulf csak véletlen és kissé részegen keveredik Silverwing közelébe, de ijedtségével és esetlenségével rögtön megnyeri magának a roppant közvetlen sárkányt, aki régóta új lovasra vágyott. De a legjobb mindenképp az a rész, mikor Addam Seasmoke lovasa lesz, mert hogy itt meglátjuk milyen az, ha a sárkány választja ki a lovasát és nem fordítva történik, ahogy az lenni szokott. Seasmoke addig „üldözi” Addam-t, amíg meg nem nyeri magának és együtt ők lesznek az első olyan páros, amikor nem egy igaz vérű Targaryen követel magának egy sárkányt.

Nem feledkeztem el a „fekete és zöld” gyerekekről sem, mert őket szintén imádtam az évadban és örülök, hogy nagyobb és kiemeltebb szerepet kaptak. Kezdjünk Rhaenyra és Daemon gyermekeivel. A kisebbekről sajnos nem tudok semmit mondani, ők nem sok vizet zavarnak még, de Jacaerys és az ikrek, Rhaena és Baela nagyon jók voltak az évadban. Jace és Baela volt az talán, akik a józan észt képviselték (vagyis próbálták képviselni), amíg az anyjuk Rhaenyra össze-vissza mászkált egyedül, vagy amíg az apjuk Daemon pedig Harrenhalban duzzogott és kergette a kísérteteit. Jace-t nagyon szerettem ebben az évadban és jó volt látni, ahogy fejlődött a karaktere és ahogy egyre érettebbé és felnőttebbé vált. Bírtam azokat a részeket, mikor néha beszólogatott az anyjának és próbálta jobb belátásra bírni, csak az más kérdés, hogy Rhaenyra nem igen hallgatott rá.

Aztán ott voltak Alicent gyermekei, akiket szintén nagyon megszerettem az évadban. Aemond korábban is nagy kedvenc lett, benne most sem kellett csalódnom, hozta amit vártam tőle. Ő legalább hű maradt a karakteréhez és kaptunk tőle némi mélységet is, hogy jobban megértsük, hogy lett olyan, amilyen. Az ártatlan Helaena-t csak imádni lehet, szegény elég sok traumát elszenved az évadban és még mindig senki nem foglalkozik vele igazán, sose hallgatnak szegényre, pedig többször megjósolta már a jövőt. Nem hittem volna, hogy ilyet fogok mondani, de egészen megkedveltem Aegont. A korábbi éretlen tacskó komikus karakterből egy egészen épkézláb karaktert sikerült összehozni így a folytatásra, akinek éreztem a frusztráltságát, haragját, bosszúvágyát, majd pedig a szenvedését és bukását, ami habár kijárt már neki régóta, de mégis valamilyen szinten sajnáltam azért, ami történt vele. Hisz épp az árulta el, akitől a legkevésbé se várt volna ilyesmit.

Erősen felemás érzéseim vannak tehát a második évaddal kapcsolatban, a fő történetszál csak cammogott előre, szinte sehova se jutottunk nyolc részen keresztül. A három főszereplőnk kifordult önmagából, az írók mindhármat tönkretették és fájt nézni, hogy mit műveltek le mindhárman az évad folyamán. Az új sárkánylovasokat imádtam, és a fiatalabb generáció szintén remek volt az évadban, mindegyiküket nagyon szerettem és velük legalább normális és hihető dolgok történtek. Kaptunk egy-két fontosabb halált, de engem ezek egyike se rázott meg túlzottan, mert olyan karakterekről volt szó, akik teljesen semlegesek számomra. A teljes évadnál is unalmasabb és laposabb finálé pedig említésre se méltó. Még egy igazán ütős és drámai szezon finálét se kaptunk. Nem tudok mást mondani, csak azt hogy a második évad számomra hatalmas csalódás, és ezt én sajnálom a legjobban.

Értékelés: 10/5

Előzetes:

Gail Carriger: Időtlen (Napernyő Protektorátus 5.)

Fülszöveg:

ALEXIA ​TARABOTTI, AZAZ LADY MACCON BOLDOG HÁZASÉLETET ÉL.

Persze, mivel Alexiáról van szó, ennek a boldogságnak része, hogy a farkasembereket bevezesse a londoni társaság krémjébe, miközben egy vámpír második legjobb ruhaszobájában él, és egy koraérett totyogóssal birkózik, aki lépten-nyomon alakítgatja a természetfelettieket.

Alexia annyira élvezi új londoni életét, hogy még Ivy Tunstell társulatának legújabb előadása (nem mondtunk sokat, ha katasztrofálisnak nevezzük) sem tudja kedvét szegni.

Ám egy este olyan meghívást kap Alexandriából, melyet nem hagyhat fi gyelmen kívül. Férjével, gyermekével és a Tunstell házaspárral súlyosbítva gőzhajóra száll, hogy átkeljen

a Földközi-tengeren. Egyiptom azonban talán több rejtélyt tartogat, mint amennyivel a megfélemlíthetetlen Lady Maccon elbír.

Mit akar tőle az alexandriai bolykirálynő valójában? Miért támad újra az Istenölő Átok? És hogyan lett Ivy Tunstell egyszerre a Brit Birodalom legnépszerűbb színésznője?

Egy újabb könyv, ami régóta ott csücsült a hosszú várólistámon, és ami végre sorra került az olvasmányaim hosszú sorában. A Napernyő Protektorátus utolsó része az Időtlen címet kapta, ahol tovább követhetjük nyomon Alexia, családja és barátai életét és kalandjait ebben a meglehetősen színes és ugyanakkor roppant szórakoztató környezetben. Kicsit sajnálom, hogy ezzel vége ennek a sorozatnak, mert esküszöm én szívesen olvastam volna tovább, de talán jobb is, hogy itt a vége és kaptunk egy viszonylag normális lezárást.

A történet két évvel az előző rész után veszi fel a fonalat. Alexia ugyebár életet adott kislányának, aki a Prudence nevet kapta, és akit Connall-nal, Lor Akeldamával, a falka tagjaival és személyzetükkel együtt próbálnak csendben és békességben nevelni. Tényleg csak próbálják, mert ha eddig nem volt elég kalandos és izgalmas az életük, akkor a kis Prudence jócskán megkavarja a dolgokat. Mint kiderült, nem olyan könnyű felnevelni egy természetfeletti képességekkel rendelkező kislányt, aki örökölte szülei minden tulajdonságát, és aki épp emiatt nehezen kezelhető, neveletlen, önfejű és akaratos. Ha a gyermek gondok nem lennének elegek, akkor egy rejtélyes gyilkosság nyomán Alexia-ék útja a távoli Egyiptomba vezet, ahol olyan titkokra derül fény, amire senki se számított volna.

Nem tudom elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire szeretem Gail Carriger Napernyő Protektorátus könyveit, és tudom, hogy minden egyes résznél nagyjából ugyanazt írom le, de egyszerűen az írónő nem tud hibázni. Minden egyes részben megkapjuk az új remek és kalandos történetet, a szokásos poénokat, a humort, aminek nem lehet ellenállni, és a roppan ötletes szófordulatokat és nyakatekert írói stílust, ami annyira a sorozat sajátja lett, hogy tulajdonképpen ez adja a könyvek legnagyobb vonzerejét.

A Napernyő Protektorátus: Ivy, Alexia és Biffy

Imádom Carriger írói stílusát és ebben igenis nagy szerepe van a kiváló magyar fordításnak, ezt kár is lenne tagadni. Olyan kiválóan hozza a korra jellemző beszédstílust, a modort, ahogy a karaktereink beszélnek, a bonyolult megfogalmazásokat és szófordulatokat, hogy habár néha túlírt és túl nyakatekert minden, de épp ezért ötletes és szórakoztató. Nincs benne semmi káromkodás, nincs benne kiabálás vagy ellenségeskedés, mindig minden helyzetben az illem szabályai nyernek, és mégis annyira jól lehet már csak az írásmódon és az írói stíluson szórakozni, hogy akkor is imádnám ha épp semmi nem történne amúgy a könyvben.

Szerencsére azért történtek dolgok ebben a részben, így nem kellett unatkoznunk. Ha bárki azt hitte, hogy Alexia és a kis csapat sokáig békében meg tud lenni, az nagyot tévedett. Az egyiptomi vámpírkirálynő meghívására Alexia-ék Egyiptomba utaznak, ahol aztán nagy kalamajkába keverednek. Persze nem kell őket egy percig sem félteni. Alexia és Connall addig mennek, amíg a dolgok után nem járnak. Amíg ők külhonban intézik dolgaikat, a Londonban maradt Biffy és a többiek pedig helyben próbálnak nyomozni és igazat megvallva ők se unatkoztak egy cseppet sem.

Biffy és Lyall

A történetre tehát szerintem nem lehet panasz, hozta azt a szintet, amit a korábbi részekben láttunk. A karaktereket továbbra is imádom, szinte mindenkit csak imádni lehet az apró különcségeikkel és azzal, hogy ki milyen kapcsolatban áll egymással. Alexia-t nem lehet nem szeretni, imádom ezt a nőt, Connal és ő pedig továbbra is aranyos páros, tökéletesen kiegészítik egymást. Szerettem olvasni azokat a részeket, amikor romantikáztak. De a legjobbak talán a komikus mellékszereplők, akikben sose kell csalódni, és akik mindig hozzák a sok humorforrást és a komikus helyzetet. Lord Akeldama, Biffy, Ivy mind-mind nagy kedvencek, szinte minden pillanatukat imádtam, és kár, hogy nem kaptak több reflektorfényt, szívesen olvastam volna róluk még.

Biffy volt az egyedüli aki kiemeltebb szerepet kapott most Alexia mellett, saját kisebb történetszállal, szerelmi szállal és jövőbeli célokkal. Tetszett az ő kis "privát" története, mert nem csak azért volt belerakva, hogy kitöltse valamivel az írónő a lapokat, hanem volt értelme az egésznek, és normálisan meg lett magyarázva a végére, hogy mi oka volt Biffy ilyen szintű kiemelésének. Az pedig csak a hab a tortán, hogy Biffy és Lyall mennyire jó kis párost alkottak, csak az a baj, hogy hosszú távon nem lett semmi komolyabb a dologból.

Nem csalódtam hát a könyvsorozat utolsó részében sem, hozta, amit a korábbi könyvek, egészen korrekt lezárása lett a Napernyő Protektorátus sorozatnak. Kaptunk megint egy kalandos és rejtélyes történetet egy kis nyomozási szállal, kapunk komikus és imádnivaló karaktereket, kaptunk egy remek írói stílust és magyar fordítást és sok-sok néha túlírt, de intelligens humort, ami mind a könyvek sajátja. Kicsit bánom, hogy ez a lezárás, de örülök, hogy olvashattam Carriger könyveit, mert igazán megérdemlik a dicsérő szavakat. Szívből ajánlom mindenkinek a könyvsorozatot.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/gail-carriger-idotlen

Értékelés: 5/5

Kresley Cole: Vihar előtti csend (Az Arkánum Krónikák 4.)

Fülszöveg:

A katasztrófa után…

A Császár pokoli csapása egy egész sereget eltörölt a föld színéről, és veszélybe sodorta az emberiség jövőjét – de Circe visszavágott. Az elemi összecsapás iszonyú pusztítást végez az Arkánumok világában, és kis híján Evie életébe kerül, aki elszakad a szövetségeseitől.

Miután Richter keze nyomán Aric eltűnik, Jack és Selena pedig vértanúkká lettek, Evie-nek már csak a benne rejtőző sötétség marad. Ekkor bukkan fel két új Arkánum, akik mindent megváltoztatnak: az egyik megváltást hozhat, a másik elsöprő lidércnyomást.

Evie kénytelen Aric nyomába eredni, hogy helyrehozza a törékeny kapcsolatukat. De minél többet tud meg a majdani szerepéről – és a hátborzongató múltjáról –, úgy nő az esélye,

hogy a Császárhoz fogható szörnyeteggé válik. Csak rajta múlik, hogy a szövetségesei oldalán minden addiginál hevesebben szembeszállhasson a pusztító Richterrel…

Nem szeretnék előítéletes lenni, de nagyon úgy tűnik, hogy ez az amúgy nagyon jól induló és roppant egyedi alapötlettel operáló könyvsorozat lassan kezd érdektelenségbe fulladni. Legalábbis számomra. Aztán nem tudom, lehet csak velem van ez így, de nekem már az előző rész se jött be annyira, és sajnos szomorúan kell kijelentenem, hogy a mostani pedig még kevésbé tetszett. Pedig tényleg őszintén vártam, hogy felpörögjön a sztori, hogy kezdjenek magukkal valamit a karakterek, vagy hogy bármi érdekes és izgalmas történjen, de ezek egyike se valósult meg.

A negyedik rész a Vihar előtti csend címet kapta, ami kis iróniával vegyítve nem is lehetett volna találóbb magyar cím, mert itt tényleg végig csend és nyugalom van. Szinte semmi nem történik ebben a részben. De tényleg. Semmi. A harmadik könyv próbált egy nagy függővéggel valami izgalmasabb folytatást ígérni, de ez nem jött össze és ami azt illeti, semmi váratlant nem hozott a folytatásba. Kiszámítható volt az elejétől a végéig.

Jack meghalt, vagyis nagyon úgy tűnt mindenkinek, de persze aztán kiderül, egyelőre csak nekünk az olvasóknak, hogy mégse halott. És aki ezen meglepődött, az nem tudom hol élt idáig, mert én egy percig se vettem komolyan, hogy Jack valóban meghalt. Ezért nem is érdekelt, hogy mit szenved ott magában, vagy hogy próbál visszajutni Evie-hez, mert tudom, hogy úgyis az lesz a vége, hogy épp akkor fog váratlanul betoppanni, mikor kell a dráma és a szerelmi nyavalygás.

Evie pedig a könyv első harmadában gyászolja Jack-et, már ha azt gyásznak lehet nevezni, hogy pár napig sír utána, aztán pedig szinte rögtön összefekszik Aric-cal. Mert hát tudjuk, hogy Evie sosem tudott közöttük dönteni, hisz mindkettejüket szereti, meg így tovább a sok baromság, amit ez az erőltetett szerelmi háromszög hoz magával. Még mindig utálom a szerelmi háromszögeket, főleg azokat amik rosszul vannak megírva, ez pedig határozottan abba a kategóriába tartozik. Kérem szépen, ha Evie tényleg annyira szerette Jack-et, akkor hogy tudott mindössze pár nappal az állítólagos halála után összejönni valaki mással?

Jack, Evie és Aric

Tényleg nem tudom már egy ideje hova tenni Evie karakterét, mert amíg egyenesen jól indult az első vagy kis jóindulattal a második részben, utána már nem tudok rá mást mondani, minthogy egy nagy nyavalygó liba, aki nem képes eldönteni, hogy kit szeret és azt sem, hogy kiben kellene megbíznia. És amíg az írónő próbálja valamiféle erős, határozott, de mégis együtt érző és gondoskodó karakternek beállítani, én nem látok mást, csak egy vinnyogó libát, akinek semmi sem fontosabb a világvége és egy gyilkos játék közepette, minthogy épp melyik pasit fogja választani maga mellé.

Nem igazán látom, hogy hova akar kifutni ez a történet, és azt sem hogy mi lesz ebből a szerelmi háromszögből, mert az holt biztos, hogy nem itt van vége a dolognak. Jack vissza fog térni és megint bele fog kavarni az immár házas Aric és Evie életébe. És ha már az új nagy szerelmes párosról van szó, akkor meg kell jegyeznem, hogy ezt a kapcsolatot se értem teljesen. Őszintén szólva én se tudom, hogy ők most akkor tényleg szeretik egymást, vagy csak kihasználják a másikat. Nem azt mondom, hogy nem volt néhány aranyos pillanatuk együtt, és még mindig tartom a véleményem, hogy Evie mellé akkor is Aric a megfelelő partner, de úgy érzem, nem lesz egy ilyen „egyszerű” a dolog innentől kezdve sem.

És habár nem vagyok a romantika ellen, mert néha az is kell, de kérem szépen, ennek a könyvsorozatnak nem arról kellene szólnia elsősorban, hanem az Arkánumok közötti véres halálig tartó játszmáról. Több harcot, árulást, ármánykodást, csalást és összeütközést vártam volna, mozgalmasabb és kalandosabb részeket kérek vissza, olyat, mint az első kettő volt a sorozatban. Most mintha leült volna a történet, és mintha csak végig egy helyben toporogtunk volna, semmi, de tényleg semmi jelentős nem történt, ami a nagybetűs Játékot befolyásolná vagy alakítaná. Talán teszek egy próbát még a következő résszel, de ha az is ilyen érdektelenül unalmas és lassú lesz, akkor nem folytatom tovább a könyvsorozatot.

UI: Kérem szépen megmagyarázni, hogy ki a fene lenne ez a csávó a borító képen, mert egyszerűen képtelen vagyok rájönni. Se Jack, se Aric nem így néz ki, ki a jó Isten lehet ez?

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/kresley-cole-arcana-rising-vihar-elotti-csend

Értékelés: 5/3