Tahereh Mafi: Ne keress (Ne érints 2.)

Fülszöveg:

AJKUNK ​ÖSSZEÉR és úgy érzem, mindjárt széthasadok. Úgy csókol, mintha elveszített és megtalált volna, mintha elsodródnék tőle, de ő soha nem lenne hajlandó elengedni engem.

Juliette elmenekült a Regenerációtól. Már nem vihetik véghez vele a tervüket, már nem használhatják fegyvernek. Most már szabadon szeretheti Adamet. Ám Juliette sosem szabadul meg attól, hogy érintése halálos. És Warnertől sem szabadult meg, aki ádázul keresi őt. Juliette-et a múltja kísérti, a jövőjétől pedig retteg; tudja, hogy olyan döntéseket kell hoznia, amelyek megváltoztatják az egész életét. Olyan döntéseket, amelyekkel választania kell a szíve, és Adam élete között.

Nem tudom mi van most velem, mert megint egy olyan könyvsorozathoz kaptam kedvet, amit évekkel ezelőtt kezdtem el, de akkor az első része annyira nem tetszett, hogy folytatni se akartam. Visszakerestem milyen véleményt írtam a Ne érints könyvről akkoriban (te jó ég, 9 éve olvastam, el se hiszem, hogy ilyen gyorsan telik az idő) és cseppet se voltam elégedett vele, hogy a legfinomabban fogalmazzak. Viszont sok helyen olvastam, hogy a későbbi részek sokkal jobbak lesznek, így gondoltam adjunk neki még egy esélyt, ha már ilyen kedvemben vagyok. Ezért itt is újraolvastam először az első részt, majd utána folytattam a másodikkal.

Az első részről nem sokat változott a véleményem, ha nagyon őszinte akarok lenni, bár most évekkel később másodjára olvasva, azért nem volt olyan nagy szenvedés, mint amire emlékeztem. Így friss emlékekkel és új lendülettel vetettem bele magam a következő részbe, hogy meglássam, hogy folytatódik Juliette története. A Ne keress sokkal jobban tetszett, mint a Ne érints, bár azért a könyvsorozat néhány alapvető hibája a folytatásra is megmaradt, pedig lehetett volna ebből sokkal több és jobb mindent kihozni.

Juliette és Adam

Az első résszel a legnagyobb problémám a furcsa írásmód, a túlírt gondolatok és zavarodottan össze -vissza kavargó és csapongó elmélkedések voltak, amit képtelen voltam hova tenni. Persze értettem, hogy ez a furcsa írásmód Juliette zavart elméjét reprezentálta, hiszen Juliette a narrátorunk, ő meséli a sztorit, mindent az ő szemén keresztül látunk. Tehát abszolút értem mi célja volt vele az írónőnek, de nekem akkor se tetszett ez a stílus. A második részre Juliette azért sokkal jobban összeszedte magát, és az a könyv stílusán is nagyon érződött. Vagy lehet a magyar fordítás vagy pedig az új kiadás miatt lett jobb, nem tudom, de már egészen elfogadhatóan emészthető ifjúsági regényes nyelvezetet kapott és nem kapartam tőle a falat.

Persze ennek ellenére nem mehetünk el a tény mellett, hogy Juliette még mindig roppant irritáló Mary Sue jellegű főhős, aki most se került közel a szívemhez. Értem én, hogy mennyire sok rossz dolgon és traumán ment keresztül az életében, hogy sosem szerette senki és sokáig egyedül volt, de olyan sokat nyavalygott és nyivákolt (sajnálom, nem tudok rá jobb szót mondani), hogy néha szívesen pofán csapkodtam volna, hogy szedje már össze magát. Komolyan az volt a legjobb rész, mikor Kenji beolvasott neki, én is pont egy ilyen nyílt beolvasást vártam már, hogy végre valaki tegye helyre a csajt, hogy szedje össze magát.

Juliette folyton csak nyivákolt, magát sajnáltatta, Adam miatt nyavalygott, hogy nem lehetnek együtt, mert akkor árt neki, aztán a könyv másik felében meg azon, hogy miért kezdett el hirtelen vonzódni Warnerhez, akit elvileg gyűlölnie kellene, de mégis valamiért inkább vonzódni kezd hozzá. Egyszer Adam után ácsingózott, majd Warner után, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy döntsd már el, hogy akkor ki kell neked, te ostoba tyúk! Tehát Juliette, mint karakter még mindig nagyon irritáló és idegesítő, igazán összekaparhatná magát és kezdhetne valamit az életével és a képességével, mert így csak egy elvesztegetett hatalmas csalódás.

Warner

Nem is értem miért van oda mindenki annyira érte. Persze használni akarják a képességét, mindenki a saját maga céljaira, segíteni akarnak neki, hogy végre otthon és barátok közt érezze magát, de Juliette nagyjából senkivel nem foglalkozik önmagán kívül, meg persze a két fiún kívül, akikért olvadozik állandóan. Hogy Adam és Warner mit eszik rajta, azt még nem tudtam megfejteni, mert azon kívül, hogy szép a maga módján, nincs valami nagy személyisége, és ami van, az is inkább negatív személyiség, mint pozitív.

Bár ha jobban belegondolunk Warner iránta való vonzalma és megszállottsága jobban érthető és logikusabb, mert Warnert éppen azért kezdte el érdekelni, mert önmagát látta benne, a saját rossz tulajdonságait és a saját szenvedéseinek tükörképét. Olyanok ők ketten, mintha egymás tükörképei lennének, csak míg Juliette inkább a „jó” oldal felé húz, Warner addig a „rossz” oldal felé, és éppen ez okozza sokszor a konfliktust közöttük, holott egyikük se szimplán fehér és fekete, mindketten inkább a „szürke” karakter zónában mozognak. Kiegyenlítik egymást, és talán ezért lettek ezerszer jobb páros, mint Juliette és Adam valaha voltak.

Persze a könyv nem csak a szerelmi háromszögről és Juliette önmarcangolásáról szól, hanem azért többet megtudunk a világról, a képességekről, a lázadókról, megismerünk új karaktereket, akiknek fontos szerepük lesz a történet alakulásában. Némelyikük több háttérsztorit kap, némelyik még nem annyira, látunk némi akciót, tehát szerencsére Juliette-ék nem végig a föld alatt bujdokolnak, mert az nagyon unalmas lett volna. Bár ennél több akciót azért elbírt volna még a könyv, mert a szerelmi szenvedések és a lelkizés még mindig sokkal több időt vett el, mint ahogy én azt szerettem volna. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy bővebb magyarázatot kaptunk Juliette képességéről, és arról, hogy Adam és Warner miért tudják megérinteni anélkül, hogy komoly bajuk esne.

Castle, Adam Warner, Juliette és Kenji

Vitathatatlanul Warner a kedvenc karakterem és jó volt róla többet megtudni, a karakterének alaposabb bemutatásával és mélyítésével egyértelművé vált, hogy nem olyan kegyetlen ő, mint amilyennek az első részben láttuk. Bár sejteni lehetett, hogy több van benne annál, mint amire elsőnek tűnt. Mondhatni olyan kemény és tragikus gyerekkora és élete volt, mint Juliette-nek csak persze kicsit más módon, mint a lánynak, és míg Juliette ennek hatására összeomlott, összetört és szétesett, Warner inkább megkeményedett és rideg szívvel tette a dolgát, hogy boldogulni tudjon. Remélem az Adam sztori le van zárva és a Juliette és Warner szerelmi szál folytatódik tovább, mert olyan jók voltak együtt, hogy kár lenne, ha nem lenne belőlük semmi komolyabb.

A másik kedvenc karakter Kenji lett, az ügyeletes "humoros legjobb barát", aki tényleg mindenkinek a legjobb barátja, a "ragasztó" a csapatban, ahogy Juliette tökéletesen megfogalmazta. Mindenki annyit szenved és drámázik, hogy komolyan üdítő volt végre egy humoros karakter poénkodásait olvasni anélkül, hogy teljesen nevetségessé vált volna. Mert Kenji nem az a kínosan vicces barát, aki csak a humort szolgáltatja a sztoriban, hanem emellett igenis komoly és elengedhetetlen tagja a lázadók csapatának, aki összetartja a társaságot és aki nem fél senkinek se megmondani az igazat még akkor sem, ha azt a másik nem akarja hallani. Tényleg az volt az egyik legjobb, mikor Juliette-nek beolvasott. Várom, hogy vele is mit kezdenek a folytatásban, remélem nem öli meg az írónő, mert általában a vicces mellékkaraktereknek ez szokott lenni a sorsa. Meglátjuk.

A második rész nekem sokkal jobban tetszett, mint anno az első, és épp ezért kicsit bánom, hogy anno nem adtam esélyt a folytatásnak. De mindennek meg van az ideje ugyebár, ennek így kellett alakulnia, hogy most újra felfedeztem magamnak a könyvsorozatot. Kalandosabb és mozgalmasabb volt a történet, sok mindent megtudtunk a világról és annak felépítéséről, de Juliette nyavalygása és őrlődése a két fiú közt a végére kezdett az agyamra menni. Szedd össze magad te lány, és döntsd már el, hogy akkor melyik fiú kell neked! Remélem a harmadik részben ez így lesz. Most nagyon érdekel, hogy mi lesz a folytatásban, mert jó kis függővéget kaptunk, így szerintem egyből olvasni fogom a harmadik részt, mert miért ne?

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/tahereh-mafi-ne-keress

Értékelés: 5/4

Marie Lu: A Rózsa Társasága (Válogatott ifjak 2.)

Fülszöveg:

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Volt neki apja, hercege, baráti társasága. Akik aztán elárulták őt, ő pedig elpusztította őket.

A családja és a barátai is összetörték Adelina Amouteru szívét, s az megtelt bosszúvággyal. Fehér Farkas néven ismerik és rettegik őt,mióta a húgával elmenekült Kenettrából, hogy más ifjú kiválasztottakkal szövetségre lépve saját hadsereget gyűjtsön, és legyőzze az Inkvizíciót, a fehér köpenyes katonákat, akik kis híján megölték.

Adelina nem egy tiszta szívű hős. Rettegésből és gyűlöletből táplálkozó ereje kezd kicsúszni az irányítása alól. Nem bízik az újonnan megismert kiválasztottakban. Teren Santoro, az Inkvizíció vezetője a halálát akarja. Egykori barátai, Raffaele és a Tőrök Társasága útját akarja állni bosszúszomjának. Adelina kétségbeesetten kapaszkodik a benne élő jóság maradékába. De hogy lehetne jó, akinek a léte, az egész élete a legmélyebb sötétségtől függ?

Nem olyan régen jutott eszembe Marie Lu Válogatott ifjak könyvsorozata, azt ne kérdezzétek hogyan, mert már nem is tudom. A lényeg, hogy évekkel ezelőtt olvastam az első részt, ami tetszett annyira, hogy érdekeljen a folytatás, de aztán valamiért mégsem folytattam tovább. Be kell vallanom, hogy nem annyira emlékeztem az első részben történtekre, mint szerettem volna, így gondoltam legyen teljes az élmény, kezdjük az elejétől. Így az első rész újraolvasásával kezdtem, és utána rögtön folytattam a második résszel, A Rózsa Társaságával.

Még mindig tetszik a könyvsorozat, és most akkor a második részről szeretném összeszedni röviden a gondolataimat. A történet ott folytatódik, ahol abbamaradt, a fülszöveg leírja nagy vonalakban merre halad majd tovább a sztori, így nem ismételném meg a dolgot. Szerettem a második részt is, de valamiért olvasás közben végig az az érzésem volt, hogy ez csak az átvezető könyv egy nagyobb grandiózusabb lezárás felé. Kérdezhetnétek, hogy hát nem ez a trilógiák középső részeinek a lényege, nem igaz? Persze, igen, ezek ilyen átvezető részek, de azért nem muszáj ennek a ténynek ennyire érződnie rajta.

Violetta és Adelina

Persze mozgalmas és kalandos volt a történet, habár néhány történetszál kicsit gyorsnak és egészen irreálisnak hatott (legalábbis számomra), de minden történetszál csak arra volt jó, hogy majd elindítja a vonalat, amiből aztán valószínűleg majd az utolsó részben lesz igazán nagy dolog. Ha mindez nem lenne elég akkor kaptunk egy szerelmi háromszögszerűséget, vagy minek is nevezzem, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy Adelina szerencsére nem ömleng sosem szerelmesen egyik férfi után sem az idő nagy részében, így végül is nem volt annyira zavaró a dolog. Bár akkor meg azt nem értem, hogy minek kellett felvezetni ezt a szerelmi háromszöget?

Kapunk egy új karaktert Magiano személyében, aki elég gyors és instant módon rögtön belezúg Adelinába, akinek persze ez aligha tűnik fel a bosszúvágyába és a hatalom iránti megszállottságába merülve. Aztán amire életemben nem számítottam volna, Enzo visszatér a halálból, és ezt vegyétek szó szerint, mert tényleg a halálból tér vissza, ugyanis feltámasztják halottaiból. Persze mindezt senki se önzetlen céloktól vezérelve teszi, hanem azért, hogy Enzo pozícióját és képességét használva magához ragadhassák a hatalmat. Persze a nagy feltámasztás nem éppen úgy sül el, ahogy várták és Enzo sokkal erősebben tér vissza, és persze senki se tudja őt irányítani. Kíváncsi vagyok mi fog kisülni az utolsó részben a fiú történetszálából, remélem valami értelmes fog történni vele.

Magiano

Nem értem Magiano karakterének a létjogosultságát, mert szerintem semmit nem adott hozzá a történtekhez, mindent meg lehetett volna oldani nélküle, kicsit úgy érzem, hogy csak a szerelmi háromszög miatt lett behozva. Amit tovább vezetve azért igen érdekes a dolog, mert mint már korábban említettem, nincs is nagy romantikázás a könyvben. Minek kellett ide két férfi Adelina mellé, ha nem romantikázik egyikkel sem? Nem lett volna elég Enzo karaktere és a visszatérése miatti bonyodalmak?

Habár Adelina a vitathatatlan főszereplőnk, de ismét több nézőponton keresztül futnak a szálak. Adelina egy saját „bandát” hoz össze, hogy bosszút álljon és visszavágjon azért, amik vele történtek mind a Tőrök Társaságán, mind magán Teren-en és az Inkvizíción. Megerősödvén hazatér, hogy kihasználja az Enzo feltámasztása körüli helyzetet és mindezt a saját előnyére fordítva magához ragadhassa a hatalmat. A másik szálon a Tőrök Raffaele és a külhoni Maeve királynő vezetésével szintén a Gulietta királynő és Teren hatalmának megdöntésén dolgoznak. A harmadik szálon pedig Teren az Inkvizíció élén próbál rendet tartani Kenettrában és persze leszámolni az általa förtelmes undormánynak tartott malfettókkal és kiválasztottakkal. És épp emiatt kerül aztán összetűzésbe hőn imádott Gulietta királynőjével. Tehát minden szálon mozgalmas a történet, mindenki kavar, játszmázik, halad a céljai felé, hogy aztán a végére összeérjenek a szálak és összecsapjanak az ellentétes oldalak és az általuk képviselt eszmék és célok.

Teren

A három narrátorunk közül Adelina és Teren még mindig nagy kedvencek, ők az én kis gonosz „teremtményeim”, ahogy nevezni lehet őket. Mindketten iszonyat remek és összetett karakterek és az a tragikus bennük, hogy egyik se vált volna olyanná, amilyen lett végül, ha nem lesznek a körülményeik áldozatai. Gyűlölik saját magukat és mindenkit maguk körül néhány kivételtől eltekintve, és az a nagy kár, hogy ellentétes oldalon állnak, mert lássuk be ha ugyanazon az oldalon lennének, akkor együtt megállíthatatlanok lennének. Ebben holt biztos vagyok. Kicsit furcsa gondolat, de szerintem ketten remek páros lennének.

Raffaele-t ebben a könyvben teljesen hangsúlytalannak éreztem, míg az első részben őt is kedveltem, itt mintha benne se lett volna a történetben, és amikor volt, akkor se ő irányította a sorsát, hanem a Tőrök Maeve mögé beállva ügyködtek, ami szerintem tőlük teljesen karakteridegen volt, ha nagyon őszinte akarok lenni. Azt se nagyon értem Maeve karaktere minek kellett ide, miért kellett egy külföldi királynő szálat behozni, szerintem annyi is elég lett volna, ha találnak egy kiválasztottat, aki képes feltámasztani a holtakat és akkor ő visszahozza Enzo-t. Bár az se lett volna nagy baj, ha Enzo nem tér vissza. Emellett az írónő próbálkozott még Magiano és Violetta karakterének mélyítésével és hogy megszerettesse őket az olvasóval, de számomra mindkettő lagymatag és unalmas karakter, csak a képességük miatt hasznosak a történetbe, de mint karakterek laposak és érdektelenek.

Jó volt visszacsöppenni az ifjú kiválasztottak kicsit X-men-esen középkori jellegű világába, és ütemesen, gyorsan és izgalmasan haladt tovább a történet ismét több szálon. Ezek a szálak aztán majd az utolsó részben futnak ki, amit nagyon várok, mert kíváncsi vagyok mi lesz a lezárás. Adelina és Teren vitathatatlanul a kedvenceim, a két legjobb karakter ebben a trilógiában, és ezt senki se vitathatja még akkor sem, ha nem kedveli őket. Az új karakterek nem kerültek közel a szívemhez, bár azért bízom benne, hogy lesz még valami értelmük a folytatásban, mert valami izgalmasabbat belőlük is ki lehetne hozni. Meglátjuk. Hamarosan tervezem olvasni a trilógia utolsó részét és remélem nem okoz majd csalódást a lezárás.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marie-lu-the-rose-society-a-rozsa-tarsasaga

Értékelés: 5/4