Into the Badlands (A Pusztaságban) 1.-2. évad összegzés

A történet:

Az "Into the Badlands" harcművészeti témájú sorozat, amelynek alapja a klasszikus kínai mese, a "Nyugati utazás" / "Journey to the West". A sorozat a néhány évszázaddal későbbi jövőben játszódik. Több millióan vesztették életüket természeti és egyéb, ember által okozott katasztrófákban. Államok omlottak össze. Kezd kialakulni a feudális társadalom, amelyben a gazdagság és a hatalom a legerősebbek és legbrutálisabbak kiváltsága. A sorozat Badlands vidékén játszódik, amely területen hét rivális nagybirtokos osztozik. Ők ellenőrzik a mindennapi élethez szükséges feltételeket, és támaszkodnak saját lojális hadseregükre. A katonák, akik a sorozatban Clippers névre hallgatnak, olyan státuszt és kényelmet élveznek, amelyről földi halandó csak álmodik, és akik életüket is feláldozzák urukért. Kevesen érik meg a 30. születésnapjukat, de Sunny (Daniel Wu) nem hétköznapi harcos. A harcművészetek kíméletlen profija. Alulról indulva hamar felküzdötte magát, és vezető harcosa és legfőbb bizalmasa lett Quinn nagyúrnak, akit a magyar származású Marton Csokas alakít. (Forrás: port.hu)

Ez is egyike azoknak a sorozatoknak, amiket évek óta kerülgettem, de valahogy sosem jutottam el odáig, hogy elkezdjem. Mindig volt valami érdekesebb, mindig volt valami más, ami jobban felkeltette a kíváncsiságomat és folyamatosan háttérbe szorult. Most valahogy ismét az eszembe jutott, és gondoltam miért ne? Próbáljuk meg. Aztán rögtön megfogott magának. Pár napja fejeztem be a második évadot és gondoltam írok néhány sort az első két évadról, ami igazából egy konkrét kerek történet, így jobb is, hogy egybevonom őket. Összesen 16 részről van szó, az első évad mindössze 6 részt jelent, a második pedig 10 részt, a részek nagyjából 40-45 percesek. Láthatjátok, hogy nem nagy dolog végignézni. Nálunk is vetítették a sorozatot, így van hozzá magyar szinkron, de én felirattal néztem, mint mindig.

A sorozat legnagyobb erőssége a furcsasága és a különcsége. Nem amiatt lehet érdekes, mert egy újabb poszt-apokaliptikus történetet mesél el, mellesleg azt is jó nagy hézagokkal, nem is azért mert folyik a vér ezerrel, hanem azért mert itt a harcművészet jelenti a lényeget. Hőseink fegyverek nélküli világban élnek és a hatalomhoz vezető úton, vagy a hatalom megtartásának nehézségein nem a puskák, gránátok és egyéb modern fegyverek segítik őket, hanem a harcművészet már-már szinte balettszerű mozdulatai. Saját testük a legnagyobb fegyverük, na meg a kardok és tőrök sokasága. Ettől olyan különleges az Into the Badlands. Minden részben található minimum egy remekül megkoreografált harcjelenet és én pedig ámulva néztem, ki hogy ugrál, forog, esik, szaltózik össze-vissza. Persze néha kissé irreálisak egyes mozdulatok, hisz van amit nem lehetne megcsinálni valójában, de még az irrealitása ellenére is jó nézni ezeket a közelharcokat.

A másik, ami miatt tetszett az alap története, holott nem egy nagy kunszt. Fent olvashatjátok a lényeget, így nem ismételném önmagam. Szeretem a poszt-apokaliptikus sztorikat, és habár ez a világfelépítés több sebből vérzik, és nagyon sok mindenre (még) nem kaptunk magyarázatot, ezért vannak fenntartásaim vele kapcsolatban. Azért nem említem meg ezt nagyobb problémának, mert nagyon az elején járunk és lehet később megkapjuk a magyarázatot, hogy mi történt a világgal pontosan, hogy miként alakult ki a bárók rendszere, miért pont hét báró lett és így tovább. A természetfeletti szálról nem is beszélve, amit szintén csak behoztak, de érdemi magyarázatot erre se kaptunk idáig. Hogy jön ez ide? Mi ez a sötét erő tulajdonképpen? Kérdések, amikre nem érkezett válasz, de lehet később fog. Nagyon remélem.

Adott tehát egy érdekes alap remek harcokkal, amit ámulva nézhetünk végig, de mindez nem lenne elég, ha nem lennének jók a karakterek és nem történne velük semmi izgalmas. A hatalmi harcok vannak a központba, a bárók nem nyugszanak saját területükön, így mindig próbálva kiterjeszteni befolyásukat, egymás ellen fordulnak. Néha szövetséget kötnek egyikőjük ellen, aztán hátba támadják egymást egy résszel később, mert mindegyiknek az a célja, hogy ő birtokolja a legnagyobb hatalmat a Pusztaságban. Kapunk több főszereplőt, azok nagy része számomra totálisan érdektelen vagy irritáló, így nem beszélek mindenkiről, inkább a kedvenceimet emelném ki.

Abszolút főszereplőnk, Sunny, aki a nevével ellentétben nem egy "napfényes" személyiség. Ő Quinn nagyúr legjobb Pengéje és leghűségesebb katonája. Sunny élete akkor vesz nagy fordulatot mikor rátalál M.K.-re és megmenti a fiút, majd mikor megtudja, hogy szeretője, Veil terhes és hamarosan gyerekük születik. A Pengéknek nem lehet családjuk, hogy semmi se vonhassa el a figyelmüket a bárójuk szolgálatától. Sunny hamarosan ráébred, hogy Quinn se érdemli meg tovább, hogy őt szolgálja, így elkezdi szökésüket tervezni. Nagyon kedveltem Sunny-t, holott általában elég halálmadár képet vágott. Szegény nagy utat tett meg a két évad során, nehéz döntést kellett meghoznia, mikor feladta korábbi életét azért, hogy megmentse azokat, akiket szeret. Nagyot bukott, de aztán visszatalált oda, ahova való és bevégezte a sorsát.

A másik számomra érdekes karakter Quinn volt, de ha őszinte akarok lenni, akkor nem lett a kedvencem. Ő az abszolút "fő ellenség" az első két évadban. Quinnt a hatalma élteti na meg a nők, és éppen ezek okozzák végül a vesztét. A fia, Ryder és Sunny árulása miatt ő is nagyot bukik, de annál keményebb fából faragták, minthogy feladja. Újabb tervet sző hatalma visszaszerzése érdekében, miközben kezd kissé megőrülni. Halálos betegségben szenved, agydaganata miatt egyre őrültebb tetteket visz véghez, szinte mindenkit elmar maga mellől, és a végére már az sem érdekli, hogy kit kell magával vinnie a sírba. Ha neki vége, akkor mindenki másnak is. Semmi sem számít már neki. Őt csak gyűlölni lehet, de azt el kell ismernem, ő is nagy utat tett meg és sosem adta fel a céljait. Az egyik legerősebb karakter volt a sorozatban, de a végét nem kerülhette el.

Sunny mellett a másik kedvencem ki más lehetne, mint az Özvegy. Bírom az erős és komplex nő karaktereket és Minerva az volt a javából. Harcban kenterbe veri a férfiakat, és habár elsőnek úgy tűnik, hogy egy hataloméhes nő, aki saját önző érdekei miatt ölte meg a férjét és teszi, amit tesz, de aztán kiderül, hogy nemesebbek a céljai. Meg akarja szüntetni a férfiurak uralmát, vagy legalább azt elérni, hogy elfogadják őt bárónak a halott férje helyett és békében élhessen a saját területén. Befogadja a menekülteket, segít az elnyomott nőknek. Kicsit néha agresszív, kicsit néha a fejébe száll a hatalom, főleg a második évad vége felé, de akiket szeret, azoknak sosem tudna igazán ártani. Szerettem a Minerva és Tilda közti anya-lánya kapcsolatot. Később jót tenne neki egy szerelmi szál, mert engem érdekelne, hogy mennyiben változna a karaktere egy férfi hatására.

Sajnos azonban volt néhány dolog, ami egyszerűen nem tetszett a sorozatban. A végére teljesen elegem lett a felesleges és lapos karakterekből, akiket a hátam közepére se kívántam. Veil unalmas, csak annyi volt a funkciója, hogy Sunny tetteit motiválja. Baije irritáló ezzel az erőltetett vicces csávó karakterrel, M.K.-t nem tudom hova tenni, mert néha egész jó volt, de legtöbbször inkább csak untatott. Inkább a körülötte lévő rejtély érdekel, hogy mi pontosan a képessége, honnan ered és hogy-hogy egyeseknek van ilyen képessége és másoknak nincs. Ha nem lenne a képessége, akkor ugyanolyan unalmas és felesleges karakter lenne, mint Veil.

A másik aminek nem örültem, hogy elég lassan halad a fő történetszál és még mindig semmit nem tudunk Azráról. Gondolom az lenne majd a fő cél, hogy oda eljussanak hőseink, de Azra nevének néhány belebegtetésén túl, szinte semmi nem derül ki erről az utópikus városról. Jó persze, most még mindenki a hatalomért küzd és hogy leszámoljon az ellenségeivel, de remélem utána útra kelnek, hogy megtalálják Azrát. Szeretnék többet megtudni erről a városról, hisz a képességek is onnan származnak valószínűleg. M.K., Sunny és Minerva onnan származnak, remélem többet megtudunk majd a múltukról, nagyon érdekel mit hoznak ki ebből a szálból.

Az Into the Badlands egy roppant érdekes és fura sorozat, vagy bejön valakinek rögtön a stílusa, vagy nem. Az holt biztos, hogy engem rögtön megfogott és habár voltak benne unalmas vagy felesleges szálak, néhány értelmetlen vagy szükségtelen kavarás, és érdektelen karakterek, de ezeken túl mégis tetszett és folytatni fogom a harmadik évaddal. Rengeteg nyitott szál van még, amikre remélem előbb-utóbb érkezik a magyarázat. Nagyon várom mi történik eztán Sunnyval és Minervával, remélem mindkettő visszatér a helyes útra. Nagy kár, hogy a két kedvencem általában egymás ellen van, de sajnos ez a helyzet. Remélem a harmadik évad még jobb lesz.
UI: A főcím iszonyúan ötletes, a zene, a képek, az utalások, nekem nagyon tetszik, lent linkelem nektek. Egyszer nem pörgettem végig, hanem minden egyes résznél végignéztem.

Értékelés: 10/8

Előzetes


Főcím:

Defenders (Oltalmazók)

Mikor tavaly nyáron kijött a sorozat, rögtön lecsaptam rá és akkor végignéztem, ahogy érkezett hozzá a magyar felirat részről-részre.  A Daredevil nagy kedvencem, viszont Jessica Jones, Luka Cage és Dany Rand, vagyis Vasököl teljesen ismeretlenek számomra. Nem láttam a saját sorozataikat, mert nem érdekeltek. Valahogy sosem hoztak lázba. Daredevil miatt azonban adni akartam egy esélyt ennek a cross-over szériának és nem is bántam meg, hogy így tettem. Tavaly azonban valamiért nem éreztem késztetést arra, hogy kritikát írjak. Nemsokára érkezik a Daredevil 3. évada és ennek örömére újranéztem az első kettőt és ha már így belejöttem a Defenders-t is, és gondoltam ideje pótolni azt, ami tavaly nyáron elmaradt. Egy nyolc részes Netflix minisorozatról van szó, a részek 40-55 percesek, magyar szinkron nincs hozzá.

A Defenders a Daredevilben és az Iron Fistben történteket vezeti tovább. A Kéz újra mesterkedik valamiben, mert ők sosem adják fel. Vezetőjük, Alexandra szent céljának tűzte ki, hogy legyőzhetetlen hatalomra tegyenek szert, ehhez pedig a Fekete Égboltot akarják felhasználni. Elektra sajnos nem nyugodhat békében, mert visszahozzák az életbe, hogy saját céljaikra használják fel a nő erejét. Matt, Jessica, Luke és Danny mind más-más szálon keverednek az események sűrűjébe, de aztán rájönnek, hogy csak együtt képesek felvenni a harcot a Kézzel és meghiúsítani a terveiket.

A Defenders nevezhetnénk a Bosszúállók "kis tesójának", hisz ugyanazt kapjuk itt kisebb kiadásban, mint amit a Bosszúállókban látványosabban és nagyobb volumenben. Négy teljesen különböző személyiség botlik egymásba, hogy aztán együtt harcoljanak egy gonosz szervezet ellen a városuk megmentése érdekében. A sorozat alap története nem egy nagy kunszt és nincs benne semmi újdonság, mert még mindig a Kéz a nagy ellenség. Ha már egyedül nem tudták őket legyőzni, akkor közösen talán menni fog. Persze le kellett már véglegesen zárni a Kéz szálat, ennek épp itt volt az ideje, de talán az még jobb lett volna, ha valami teljesen új alap történetet kapunk.

Ha jobban megvizsgáljuk az eseményeket, a Defenderst inkább venném a Daredevil vagy az Iron Fist egy újabb évadának, mert igazából hozzájuk kötődnek jobban a mostani események. Jessica és Luke bevonása kicsit erőltetettnek tűnik, "kicsit" túl nagy véletlen, hogy mindketten érdekeltté válnak abban, hogy segítsenek. Ők ketten voltak a gyengébbik láncszemek, kicsit mintha csak a képességeik miatt kellettek volna ide, semmi másért. Az egyik golyóálló, a másiknak szuperereje van. Harcban igazán jó jönnek, ez igaz, de a jelenlétük ennek ellenére mégis erőltetettnek tűnt.

 A történet eleje lassabb, mert fel kell építeni a szálakat, hogy aztán azok értelmesen összeérhessenek. Mindenki kap egy kis bemutatást, aminek örültem, mert Daredevilen kívül a másik hármat nem ismertem, így legalább el tudtam őket helyezni a kis fejemben. Aztán ahogy találkoznak és felveszik a harcot a Kézzel és Elektrával, onnan lesz egyre izgalmasabb  a történet. Sajnos megkapjuk a négy sorozat mellékszereplőit is, ami ha engem kérdeztek totál felesleges lépés volt és mintha csak időhúzásnak lettek volna iderakva. Én abszolút meglettem volna Karen, Foggy, Trish, Jessica szomszédja és Claire nélkül, a rendőrnőnek volt talán leginkább értelme a történetben, na meg Colleennak. Őt bírtam, mert ő legalább tudott harcolni. Jobban a hasznát lehetett volna venni. Stick nagy meglepetés volt számomra, neki szintén örültem, mert mindig nagyon bírtam az öreget. Most is hozta a formáját.

Örültem annak, hogy végre normálisan el lett magyarázva, hogy mi a Kéz és kik a tagjai tulajdonképpen. Madame Gao-t ismertem már, a többiek viszont újdonságnak számítottak. A japán csávó Nobu főnöke, mintha csak Nobu szellemét láttam volna benne. Aztán kaptunk egy afrikai hadvezért, aki elég hamar kidőlt a sorból, de hát nem is volt olyan érdekes, mint a négy társa. Habár keveset szerepelt, de nekem szimpatikus volt Bakuto, főleg a Colleennal való kapcsolata révén, még érdekelni is kezdett a közös múltjuk, csak ezért lehet belenézek az Iron Fistbe. (Mondjuk azt nem teljesen vágtam, hogy szerelmi kapcsolat volt köztük, vagy csak szimpla tanár-diák jellegű, de mindenesetre érdekes volt a dinamikájuk. Nem bántam volna, ha több interakció lett volna köztük.)

Alexandra-ról sem feledkeztem meg, de az a nagy helyzet, hogy őt nem igazán tudom hova tenni. Ő lenne a nagy félelmetes és a többieket összefogó vezető, de mivel semmi érdemlegeset nem csinált soha, csak osztotta az észt és parancsolgatott, így nem tudtam komolyan venni. Tetszett a fordulat, ami vele történt, bár mikor elsőnek láttam, akkor eléggé meglepett, de nem sajnáltam egy cseppet sem. Elektra... Elektra... ő a másik, akit nem tudtam hova tenni. A Daredevilben kedveltem őt, de itt egyszerűen nem értettem őt, sem a motivációit.

Nem azzal volt a gond, amikor még nem tudta kicsoda, de miután visszatértek az emlékei, miért folytatta tovább a sötét terveit? Mi értelme volt az egésznek? Ha Alexandra csinálta volna végig, akkor érthető, hisz neki mindig ez volt a célja, de Elektrának mi oka volt rá? Főleg hogy így szembekerült Mattel, és ellenségekké váltak, pedig mindig is az volt a célja, hogy Mattel lehessen. Számomra ez nagyon furán vette ki magát, így Elektra karakterét nem tudtam megérteni. Főleg hogy Matt próbált többször hatni rá, de mintha meg sem hallotta volna. Logikátlanul viselkedett, ez a nagy helyzet.

Nem volt végig komor a hangulat, kaptunk elég sok kis poént és beszólogatást, főleg azt bírtam, mikor a négy hős egymást "csipkedte" és próbáltak egymáshoz alkalmazkodni és nem csak a saját fejük után menni. Az első pár rész az építkezésről szólt, de ahogy összeértek a szálak, akkor felpörögtek az események. Remélem a Kéznek tényleg vége, mert már túl sokat szerepeltek a Marvel sorozatokban, kérek szépen új fő gonoszt mindenkinek. Kíváncsi vagyok lesz-e még ilyen cross-over évad, szerintem lenne benne potenciál, ha egy teljesen új és még izgalmasabb történetet készítenek nekik. Majd meglátjuk.

Értékelés: 10/7

Előzetes:

Marie Lu: Az ifjú kiválasztottak (Válogatott ifjak 1.)

Fülszöveg:
Van ​ki gyűlöl minket, akasztófára való zsiványként gondol ránk. 

Van ki retteg tőlünk, démonnak tart, máglyára vetne mindannyiunkat.
Van ki bálványoz minket, az istenek gyermekeinek vél.
De egy sincs, ki ne hallott volna rólunk.
Adelina Amouteru túlélte a vérlázat. Durva lelkű apja szerint ő egy malfetto, irtóztató, utálatos teremtmény, aki szégyent hoz a családjukra, és a boldogulásuk útjában áll. De a pletykák szerint, a láz túlélői közül néhányan nem csak forradásokkal lettek gazdagabbak – úgy tartják, néhányan rejtélyes hatalomra tettek szert, és bár a kilétük titokban maradt, úgy kezdték emlegetni őket, hogy a kiválasztott ifjak.
Teren Santoro a királynak dolgozik. Az Inkvizíció fejeként az ő feladata felkutatni az ifjú kiválasztottakat, hogy elpusztítsák őket, mielőtt még ők pusztítják el az országot. Veszélyesnek és bosszúszomjasnak tartja őket, de lehet, hogy a legsötétebb titkot maga Teren rejtegeti.
Enzo Valenciano a Tőr Társaságának vezetője. E titkos társaság kutat az ifjú kiválasztottak után, hogy előbb találjon rájuk, mint az Inkvizíció. És most Adelina személyében a Tőrök olyasvalakire bukkannak, akinek a hatalmához hasonlót még nem láttak.
De függetlenül attól, mit gondoltak róluk, a nevüket mindenki ismerte. A Kaszás. Magiano. A Széljáró. Az Alkimista. Az ifjú kiválasztottak.

Marie Lu Legenda trilógiája máig az egyik kedvenc disztópiám, így kétség sem férhetett hozzá, hogy olvasnom kell az írónő másik történetét is. Szerencsére már megjelent magyarul az első rész, Az ifjú kiválasztottak, de én csak most jutottam el odáig, hogy végre a kezembe vehessem. Kicsit féltem, hogy csalódni fogok és nem fog tetszeni ez a történet, de ahogy haladtunk előre, úgy lett egyre jobb és jobb. Na de kezdjük az elején.

Stílusában és felépítésében sok hasonlóságot mutat ez a sorozat a korábbival, de nem teljesen hasonlóak. Míg a Legendában Day és June váltott nézőpontban mesélte el nekünk a sztorit, itt inkább csak egy kiemelt főszereplőt kapunk Adelina személyében. Adelina a vitathatatlan főszereplő, ő narrál a legtöbbször és alkalomadtán kapunk egy-egy másik kisebb narrációt mellé. Néha belepillanthatunk Teren és Rafaelle szemszögébe, aminek örültem, csak azt nem értettem, hogy ha már ők is nézőpont karakterek lettek, akkor miért ilyen keveset kaptunk belőlük. Ha több nézőpontos könyvet írunk annak az a célja, hogy mindegyik narrátor kapjon elég időt és így jogosnak és szükségesnek érezhessük az ő nézőpontjukat is.

Nos, itt ez nem teljesen így történt. A fülszöveg alapján vártam volna Enzo szemszögét szintén, de azt a fél oldalt semminek se nevezném, így nem értem miért kellett azt sugallni, hogy ő is nézőpont karakter, holott nem az. Ami nagy baj, mert engem nagyon érdekelt volna az ő narrálása. Rafaelle-ből és Terenből se kaptunk sokat Adelina-hoz képest, de az kezdésnek éppen elegendő volt. A könyv szerkezeti felépítését tehát nem teljesen tudtam elfogadni, valahogy nem lettek megfelelőek az arányok a narrátorok között. Most vagy minden narrátor kapjon elég időt, vagy legyen egyetlen főszereplő és kész. Nekem ez a véleményem.

Adelina és Teren

Ha nagyon őszinte akarok lenni az alap történet semmi újdonsággal nem szolgált. Olyan volt az egész, mintha az írónő az X-ment a 1300-as évekbe helyezte volna és ebből már ki is tudjátok találni, hogy miről szólt a sztori. Különleges képességekkel rendelkező fiatalokra vadásznak, mert félnek tőlük és attól, hogy mi lesz, ha a normális emberek ellen használják a képességeiket. Kapunk némi hatalmi játszmát a háttérben, de nem ez lesz végül a lényeg. Morális és etikai szemszögből ugyanazokkal a kérdésekkel operál a könyv, mint az X-men.

Ha már a történet semmi újdonságot nem mutatott, ha a több nézőponttal se voltam teljesen megelégedve, akkor kérdezhetnétek mi tetszett a könyvben. Erre egyszerű a válaszom. A karakterek. Olyan remek karaktereket talált ki Lu, hogy öröm volt nézni. Mondjuk June és Day után nem is tudom mit vártam, mert Lu-nak korábban is erőssége volt a remek karakterek kitalálása és azok fejlődésének bemutatása.

Adelina, Rafaelle és Teren, ők az első rész abszolút főszereplői és habár különbözőbbek nem lehetnének mégis mindhárman remek karakterek. Nagy meglepetésemre Adelina személyében egy elég ellentmondásos főszereplőt kapunk, akit nem nagyon lehet jó kislánynak nevezni és épp ezért szerettem őt. Ha jobban belegondolunk inkább az antihősök táborát erősíti, bár nem mintha nem lenne meg mindenre az oka. A személyiségét remekül árnyalta és építette az írónő, minden egyes tette érthető és reális motivációt kapott. Külön tetszett az apjával való kapcsolatának részletezése, a húgával való kapcsolatának remek pálfordulása a végén, és hogy az Enzo-val való romantikázása nem ment át nyáladzásba, hanem elviselhető mennyiséget öntöttek ránk belőle.

Ha már itt tartunk, örültem annak, hogy nem egy klasszikus instant szerelmi szálat kaptunk, és annak még jobban, hogy tragikus lett a vége. Kíváncsi vagyok lesz-e ennek valami utóhatása a folytatásban, mert biztos nem lesz könnyű megemészteni a történteket. Ha már Enzo-nál tartunk, akkor meg kell említenem, hogy én bírtam őt, csak azt sajnálom, hogy nem láthattunk többet belőle. Nem bántam volna, ha ő is több narrációt kap.

Rafaelle a pozitív karakter a három narrátor közül, aki a jóságot, az egyensúlyt és a barátságot testesíti meg. Szegény Rafaelle-nek se volt könnyű az élete, én szívesen olvastam volna többet róla, és nagyon érdekelt volna az Enzo-val való kapcsolatának részletesebb bemutatása. Remélem később még többet kapunk belőle, mert annak ellenére, hogy ő képviseli a pozitív oldalt nem egy unalmas karakter, hanem igenis összetett a maga módján.

Enzo és Rafaelle

Direkt a végére hagytam a személyes kedvencemet, Terent. Rafaelle a "jó" oldalt szimbolizálja, Adelina a "középutat", aki se nem jó igazán, se nem rossz, addig Teren az aki a "sötét" oldal ékes mintapéldánya. Ha úgy vesszük ő a fő ellenfél az első részben, még akkor is, ha igazából csak a király és a királynő akaratát teljesíti. Teren a legérdekesebb karakter, mert ő az elvakult fanatizmus és a mélyben gyökeredző önsajnálatból és öngyűlöletből eredő gonoszság tökéletes reprezentációja. Ugyanolyan Kiválasztott, mint a többiek, de ő ezt képtelen elfogadni, így szent feladatának tűzte ki, hogy elpusztít minden különleges képességgel rendelkező malfettot. A sors iróniája pedig az, hogy ő maga az egyetlen, akinek senki és semmi nem árthat, így önmagával képtelen végezni. Remélem a folytatásban marad narrátor és tovább mélyíti az írónő a karakterét, mert engem nagyon érdekel mi lesz vele később.

Izgalmas és fordulatos felütése volt ez egy ígéretes trilógiának. Habár az alap történet nem újdonság, mert az X-men mindezt már bemutatta, mégis a jó kis csavarok, na és a remek karakterek és azok építése teszik olyan felejthetetlenné ezt a könyvet. Adelina, Rafaelle és Teren mindannyian összetett és komplex karakterek, nekem Teren a személyes kedvencem, és el se tudom mondani mennyire várom a folytatást. Kíváncsi vagyok mi fog történni. Remélem mihamarabb érkezik magyarul. Még nem lett olyan nagy kedvencem, mint a Legenda trilógia, de benne van a potenciál, hogy felér ahhoz a szinthez, csak az a kérdés, hogy Lu hogy szövi tovább a szálakat.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/marie-lu-the-young-elites-az-ifju-kivalasztottak

Értékelés: 5/5

Rick Riordan: Athéné jele (Az Olimposz hősei 3.)

Fülszöveg:

Amíg ​a sors össze nem hozta egy robbanó szoborral, Annabeth biztos volt benne, hogy nagy meglepetés nem érheti már az életben.
Annabeth a rómaiak táborában végre megtalálja elveszett szerelmét, Percyt, de nem sokáig élvezhetik az egymásra találás örömét. Menekülni kényszerülnek. Ráadásul Nico az óriások fogságába kerül, és már csak napjai vannak hátra… Gaia ébredezik, Annabethre pedig egy magányos küldetés vár: követnie kell Rómában Athéné jelét. Ami lehet, hogy a halálba vezeti…

Ismét sikerült kezembe vennem egy könyvet egy hosszabb kihagyás után. Az utóbbi időben valahogy nem volt kedvem olvasni, nyár volt, meleg volt, egyéb problémáim is akadtak, amit nem részletezek, és valahogy sokkal jobban esett csak filmeket vagy sorozatokat nézni. Szerencsére elmúlt a nyár (de rühellem én a meleget!) és itt az ősz, így az embernek újra van kedve élni. Először valami kis könnyed limonádéra vágytam, így gondoltam folytassuk az Olimposz hősei sorozatot.

A harmadik résznek futottam neki, amiben a történet tovább robog előre. Végre két könyv után elértünk oda, hogy a két tábor és a hét főszereplőnk egymásra talált, így kezdődhet az újabb kaland. Mielőtt azonban mindenki boldogságmámorban borulna a másik nyakába, egy félreértésnek köszönhetően a görög és a római tábor egymásnak esik. Percy-ék épp hogy csak el tudnak menekülni, és nem tehetnek mást, követniük kell az újabb küldetést. Közben Annabeth privát küldetése miatt aggódik, amelynek sikere vagy a megoldást hozhatja el, vagy csak tovább bonyolíthatja a dolgokat.

Ha a sorozat első két részét nézzük, megállapíthatom, hogy még nem nőtt annyira a szívemhez, mint a Percy Jackson sorozat. Igazából az első két részben semmi jelentős nem történt csak annyi, hogy megismerhettük a hét főszereplőt, ők összebarátkoztak, kialakultak a kapcsolatok, hogy a második könyv végén aztán egymásra találjanak. Sejteni lehetett, hogy innen indulnak be jobban az események. Persze volt, akit már nem kellett bemutatni, Percy és Annabeth mindenki számára ismerősek, de a többieknek kellett a felvezetés, még akkor is, ha egyik se egy nagy karakter.

Ha az eddig történteket vesszük alapul az a legnagyobb bajom a könyvekkel, hogy hiába van hét főszereplő, az újak annyira laposak és egysíkúak lettek, hogy nem tudtak közel kerülni a szívemhez. Semmi egyedi vagy érdekes nincs bennük, igazi karakterbemutatást se kaptak, amitől igazán megismerhettük volna őket. Nem értem miért kellett hét főszereplőt kreálni, lehet hogy elég lett volna kevesebb is, és akkor számukra több idő maradt volna, hogy valódi mélységet kapjanak. Lehet csak én érzem így, de nekem ez a véleményem.

A másik problémám ezzel a résszel, hogy úgy éreztem, mintha csak időhúzás lett volna az egész. Minden szép és jó volt az elején, aztán valami mondvacsinált indokkal egymásnak esik a két tábor, mert azért mégse legyen már minden ilyen hamar megoldva. Hisz ez még csak a harmadik könyv és ugyebár két rész hátra van. Túlnyújtott a történet, sok mellékvágánnyal, ami néha szúrta a szemem, és habár sok volt ezekből, mégse tudtak semmi emlékezeteset nyújtani.

Haladt előre egy kicsit a fő történet szerencsére, de mégis sokáig egy helyben toporogtunk, ami sokszor untatott. A pozitívum, hogy legalább egymásra talált a korábbi két csapat és mind a heten megismerték egymást és együtt folytatják tovább az útjukat. Számomra mindenki olyan "meh" karakter volt, senkivel nem történt semmi izgalmas. Percy és Jászon "kakaskodását" bírtam talán a legjobban, ahogy néha egymásnak feszültek. És persze Annabeth, akit az előző részből hiányoltam, most nagyobb szerepet kapott, aminek nagyon örültem. Percy és Annabeth még mindig nagyon aranyosak együtt, ez nem vitás.

Az a tipikus egyszeri olvasmány volt ez a rész is, mint az előző kettő. Nem tett rám mély benyomást, de így egyszer jót szórakoztam rajta. Még mindig Percy és Annabeth a kedvenceim, na meg persze Nico, aki most elég keveset szerepelt, de remélem a folytatásban mindez orvosolva lesz. Riordan könyveinek legnagyobb erőssége szerencsére megmaradt, a stílus és humor még mindig meg van, ez sosem kopott meg. Nagy szerencse, mert ez a nem annyira izgalmas részeken igen sokat segít.

További információk a könyvről:

https://moly.hu/konyvek/rick-riordan-athene-jele

Értékelés:

5/3